Maradjunk annyiban, hogy Florian Henckel von Donnersmarck Werk ohne Autor című filmje nem jó. Vagy nem tökéletes. Vagy nem zseniális. Nem korszakalkotó és nem frenetikus, pazar, őrületes és nem az ami szavakba nem önthető. De, hogy napokig képes vagy mélázni rajta, az biztos. Minden a Das Leben der Anderen című filmmel kezdődött. Csak az egyszerűen jobb lett. Ulrich Mühe épp olyan jól játszott, mint most Sebastian Koch. Nem a színészekkel van baj.

„Szerelemről és művészetről beszélne a rendező, ám ezzel csak ellentmondásosan építészetre táncol, azaz nem a vizualitás nyelvén ábrázolja, hanem kimondja a lényeget béklyózottságról, szabadságról, felnövésről (a gonosz apa festményekkel történő leleplezése sajnos rövid ideig tartó bravúr). A Mű szerző nélkül villant ugyan két emlékezetes alakítást (Saskia Rosendahl intuícióba kapaszkodó, örömöt sugárzó nagynéniként, Sebastian Koch pedig merev, ledönthetetlen gazemberként zseniális), de hiába löki centrumba és készteti helytállásra főfiguráját, épp Barnert marad a legüresebb lap, aki ironikusan célba találó metaforájává alakul a jellegtelen, Szabó István vagy Steven Spielberg legakadémikusabb húzásait kopírozó filmnek.” (Szabó G. Ádám) „Kicsit nehéz dolog eme alkotásról írni, mert meglepően elementáris erejű élményt nyújtott.” (BennyBug) „Ez a film annyira le tud nyűgözni, annyira mélyre tud hatni, annyira magával tud ragadni, olyan sok mindenen tud egyszerre elgondolkodtatni, hogy arra csak kevés másik képes.” (Kovács Bálint) „A mások élete rendezője ízig-vérig művészi alkotása egy festő sorsán keresztül mond értékítéletet diktatúráról, emberi jellemekről és magáról a művészetről.” (Rakita Vivien) „A két Oscar-díjra is jelölt Mű szerző nélkül című, 2018-ban bemutatott filmről nehéz jót mondani. Florian Henckel von Donnersmarck német rendező alkotásától még Gerhard Richter német képzőművész – akinek élete ihlette a film forgatókönyvét – is mint leegyszerűsítő giccstől határolódott el. A német, és a magyar kritika egyaránt elverte rajta a port ízléstelen képi világáért, a meztelen női test tárgyiasításáért, a művészettel kapcsolatos fogalmatlanságáért, a náci háborús bűnök relativizálásáért és a rossz értelemben tabudöntögető gázkamra-jelenetért. Még akkor is, ha a film esztétikai minősége megkérdőjelezhető, a film olyan állásfoglalást képvisel a mű, alkotás és alkotó viszonyáról, amelyet érdemes közelebbről megvizsgálnunk, hiszen attól , hogy (túl) szép, még akár lehet igaz is.” (Tóth Olivér István)„A Mű szerző nélkül patikamérlegen kiszámolt drámájában, hideg, minden invenciótól mentes rendezői- operatőri perfekcionizmusában, a hollywoodi szépségeszmény jegyében fogant vizualitásában, amely a tartalmához hibátlanul illeszkedő forma, hiába is keresnénk ennek az avantgárd érzékenységnek a jeleit.” (Zemlényi-Kovács Barnabás) „Donnersmarck fölényes eleganciával vezeti nézőjét, s olyan ügyes, hogy ezt az ellentmondást majdnem teljesen eltünteti a többszörösen rétegzett filmjéből. Pedig ez az a paradoxon, amelyben Közép-Európa valamennyi kibírhatatlan ambivalenciája összesűrűsödik: megérthet-e minket bárki? Megérdemelt-e a siker, ha teljes félreértésből táplálkozik? Megszűnik-e a varázs, ha félresöpröm mindazt, ami a valóság és közém tülekedett? Őszintének szánt gesztusomat hogyan fogadja a világ? Felemel vagy kinevet? A kegyes hazugság, amit Donnersmarck elkövet, Gerhard Richter figyelmét is felkeltette, aki azt nyilatkozta: a filmben jelöletlenül fonódik össze a valóság és a fikció. A mozi (s egyúttal a művészet) természete azonban ilyen: élet helyett történetet alkot, lélek helyett karaktert, valóság helyett kulisszát.” (Paksa Balázs) „Hosszú játékideje dacára a Mű szerző nélkül könnyen fogyasztható, végig élvezetes film. A művészeti párhuzam mellett Donnersmack könnyen érthető, regényes elemekkel mutatja be a nácizmus és a szocializmus pusztítását: családi drámák, derékbe tört karrierek és egy reményt adó szerelem mentén folyik a történet. Sehol nincs A mások élete lecsupaszított, Fassbindert idéző, tévés látványvilága. A film szép kiállítású és gyönyörű, és nem csak a művészetet tematizáló jeleneteinél: Drezda bombázását talán soha nem láttuk még ilyen festménybe illően. Persze a mozinak már csak a játékidejéből adódóan is vannak üresjáratai, és a szappanoperai fordulatokból is nyugodtan nyesni lehetett volna – mégis, a művészet és a történelem harcáról régen született ennél szebb történet.” (Szabó Ádám) 

És nézek vissza. Időben, térben. Vissza-visszatekintek. Mert biztos vagyok benne, Thomas Mann értené Donnersmarckot. Tudom, még gratulálna is neki. Mert félig sem tökéletes, mert félig sem zseniális, de olyan hátizsákot akaszt a hátadra útravalóként, miközben be is szippant, beszív, beléd mar, hogy attól át kell értékelned, mindazt, amit a művészet-ember ellentmondásairól tudtál, vagy éppen a történelem-ember ellentmondásairól, az én és a mi ellentmondásairól, a társadalom és ego harcáról ismertél. Félig jó. Félig már tele a pohár. A professzor olyan apa, aki talán nem létezik, de akkor hol van a Mesterségem a halál? Nézek maga-magam elé és épp azt érzem, mint amikor megnéztem a Mások életét, csak most az önreflexiók, a szerelemhez fűződő kapcsolatom beszél hozzám. Mert van az a szerelem, ami művészet. A maga keser-édes harcában, küzdelmében is. Van az a szerelem, ami felemel, ami levetkőztet, ami 20 év manírját, szennyét, pózait, álarcát rántja le rólad és arra kényszerít, hogy nézz szembe magaddal; ki vagyok én? Mi az én utam? Mert azok a hazugságok, amelyekre egy karriert építesz, az működhet, de egy kapcsolat, ahonnan egy molekulányi őszinteség is hiányzik, az két érzékeny ember között maga lehet a kárhozat. És persze ma már tudom, hogy a félreértem és a félre akarom érteni között milyen széles a mezsgye... Ha nem vagyok halálbiztos, hogy azt az embert akarom, aki éppen meghalni is képes lenne értem, akkor ki fog bújni a szög a zsákból. És a bizonytalanságok, a külső ingerek, az apró mételyek csak egy majdnem hibátlan dac- és védszövetséget képtelenek feloldani. Egy majdnem hibátlant. És akkor maradjunk a szerző nélküli műnél. Mert magam is annak tartom. Szerző nélküli műnek. Talán azért, mert álmokból, kényszerűségekből, megalkuvásokból született. Kevés benne a lázadás, a forradalom, kevés benne az "ide lőjetek" magatartás. Ezt az egészet úgy kellett volna kezdeni, hogy felteszem a pop-art Deadpool szemüvegét és arra kérem Morena Baccarint, hogy mosolyogjon.

Mert semmi, de semmi sem okoz már örömet, csak az, amikor a szemem lehunyva Lisaweta szlávos akcentussal kimondja:„Sie sind ein Bürger auf Irrwegen, Tonio Kröger – ein verirrter Bürger.“

Egy eltévelyedett polgár. Egy eltévelyedett polgár, aki rajong, de nem ért, aki nem tud, aki nem elég képzett, akinek a szíve diktál, aki nem elég okos, nem elég tanult, aki akkor is bort bont, ha csak egy üres vásznat is lát a Mömaxban…

Mert működött az önreflexió, Gadamer időnként itt zokogott mellett és tudom, valahol Kertész Imre is élvezné. De azt is belátom, hogy Szabó István a Mephisto-ban ezt sokkal jobban megrajzolta, sokkal jobban filmre vitte. Ez a sziléziai eredetű nemes, meg nagyvonalú, nem is érti, ferdít, maszatol, átír, néha iskolásfiúként mondja fel a leckét és torzít. Mindvégig arról beszél, hogy az igazság szép, de folyton hazudik. De működik. Mégis működik. Hat. Eltalál. Célba. Mégis beszippant, mégis nevel, tanít, szórakoztat. Mégis képes arra, hogy valamiféle keresztmetszetet adjon társadalomról, művészetről, egyénről…

Sokat gondoltam arra, hogy mondjuk Fábry Zoltán ezt, hogyan csinálta volna, vagy ha Tarr Bélának kell ebből felelni. Tessék mondani? Akkor mi lett volna ebből?

Aztán nézem, hogy a félszáraz Fiano, ez levegőn szárított borból is készülő pugliai Fiano fogy és már a Nyakasra fanyalodom. Az Aligvárom meg olyan mint én, meg maga a Sátántangó; „az emberi víziók, álmok széthullásának regénye, ahol a jövő homályos, a jelen kilátástalan, a szépséges múlt pedig megsemmisülőben.”

Soha ne nézz félre! A Mű szerző nélkül számomra legfontosabb jelentene az, amikor Antonius van Merten (Oliver Masucci) Kurtnak elmeséli, hogy élte túl a világháborút, hogyan került elő a lelőtt repülőgépből, hogyan, kik segítségével élte túl az égést… A zsír és filc hasonlatát megkönnyeztem és ma biztosan tudom, hogy a fájdalom átalakítja az embert. Tar Lőrinc a pokoljárása után már nem ugyanaz az ember. Mert elment a falig. Dante másképp néz a világra, a pokolban tett kiruccanás után.

Másképp látom a szerelmet, az után, hogy volt egy nyár, amikor egy percet sem aludtam, és másképp nézek az életre, amikor megértem a remény éppolyan illúzió, mint az, hogy mindenki más meghalhat, de én nem…

A Mű szerző nélkül éppen ezért nem feltétlenül vátjtfül teszt, hanem egyszerű szembesítés. Olyan szembesítés, amit a hétköznapi ember is ért. Mert van 2-3 millió forintért is hangfal, de a legtöbben a legjobb belépőszintűt keresik. Jót, olcsón.

Donnersmarck belépőszinten beszél az egyén és a művészet viszonyáról. Kicsit olcsó eszközökkel ábrázol, közönségfilmet gyárt, de amikor három órásra nyútja az élményt már elveszett lesz, mint Tonio Kröger…

Donnersmarck magának hazudott, amikor a „művész” alapállásból készített valami komolyat. Olyan ez, mint három Michelin csillagos étteremben lecsót főzni. Vagy paprikás csirkét. Lehet. Sőt! Ha olyan lesz, mint az anyukámé, még érthető is. Csak éppen ettől azt hiszem többet várunk, még akkor is, ha éppen kellemeset böffentünk. Jó vót ez… Jó. Nagyon. Jóllaktunk. Csak holnap el kell gondolkodni. Tegnapról és holnapról is.

És pont, amikor az őszinteséget tesszük a zászlóra, ne hazudjunk. Maradjunk őszinték. Maradjunk magunk.

Én azért majd rajongok. Mások helyett is. Épp úgy, mint a Das Leben der Anderen idején.