Elvarázsolta a gyertyaszentelőn érkezett tél a várost. Menyasszony lett belőle, fehérben, szűziesen, szemérmesen andalgott a „szőke város”. Néha egy-egy fázós fa megrázta magát és az összkapaszkodott pelyhek halkan hullottak a földre. Az én menyasszonyon, gondoltam magamban és láttam, hogy szánkót kerítettek a gyerekek és az önfeledt kurjantásokkal leheltek életet a mozdulatlansághoz szokott, hosszú télbe. Csak a Bujtos vize lett sötét, visszatükrözve a szürke fellegeket. Eszembe jutott Pierrot, aki az első hóhoz írt szerelmetes dalocskát, jósolva meg minden havazás sorsát: az olvadást…

És a jéghideg hangú, tárgyilagos meteorológia kerek perec megírta; délután egy óráig tart, aztán olvadni fog… Milyen furcsa ez, az apró csoda, a csönd, a nyugalom, és csak a 20 hónapos gyermek szíve kezd hevesen verni, ahogy felnéz az égre a száját kitárja és néhány pelyhet gyorsan befal, mert így akar részesedni a csodából.  

Aztán látom, hogy az emberek rögtön fonákul kezdik látni a világot, és akasztják a kérdést a Facebook bitójára: na, de takarítani ki fog? Mutogatnak a közútra, polgármesterre, képviselőre. Hosszan olvassák bűneiket, írják a kövér, súlyos betűkkel a kegyetlen ítéletet, mely szerint mindenért is ők felelősek! A havazásért, a behavazott utakért és a járhatatlan járdákért.  

Én meg látom, hogy a város egyik elit lakóparkjában, ahol nagy betűkkel írva vagyon: magánút! sincs senki, aki hányná, lapátolna az égi áldást. Senki még, Toldi sincs a vidéken. Szálfa helyett hólapáttal a kezében. Nincs bátor legény, nincsenek kalákában nevető szomszédok, akik feltűrve az ingujjat nekilátnának. Nincs gazdája a hónak, nincs gazdája a munkának. Csak a Facebook bitót írják körül a fotelhuszárok és gondolják, ha megírják panaszaikat, minden megváltozik…

Szomorú tél ez is, pedig havazik…