Sokat evett. Túl sokat. Úgy érezte, megtelt nem bír többet. Dipankrinnel fog álmodni is. Régebben, ha ezt érezte, felvette a futócipőt, aztán rótta a kilométereket. Télen-nyáron. Nyári záporban, téli fagyókában. Most, hogy az élet úgy hozta, kutyagol. Szép nagy köröket lehet tenni a városban.

Rácsodálkozni, hogy a kutyafuttató mellett 40 lakásos társásház épül a Törzsön, a Green City falanszter lakásai lassan elkészülnek, az Orosi úton pedig úgy tűnik az utolsó "mohikánok" is eladták a lelakott kutricákat, és csak az otthagyott, mérhetetlen szemetet fújja a téli szél, ott látszólag már senki sem lakik. Igen, a régi Nyitrai-féle autóuradalomtól egy köpésnyire. Nagy körre vágyott; a Bujtosi-tótól a Család, Szalag utcán baktatva, a Törzsön az Orosiig lépdelve, aztán a Bocskai, Liszt Ferenc utca, vissza a tóig, a Belső körúton. A Bocskai és a Liszt Ferenc utcán aztán egyszer csak ott ücsörgött egy látomás. Hajléktalan képében egy kerekesszékes szerzet üldögélt karácsony első napján Nyíregyházán, a kihalt, széltől nyögdécselő utcán. Ott ült a nyomorúságában, a magányában, az irgalom egyetlen parányi hidrogénatomja nélkül. Megtapogatta a zsebét, de persze egy fillér nélkül indult sétálni. Megszakadt a szíve, mert arra gondolt, másfél éve pont ugyanígy ült a tolószékben lebénulva. Megszólította, de nem értette, mit akar. Elővette a telefonját, de szinte kétségbe esett, kit lehet karácsony első napján felhívni, ki az aki segíteni tudna? Aki nem venné rossz néven, hogy átpasszolja a felelősséget, hiszen ő talált a gondra? Aztán kényszeredett mosollyal otthagyta a kapucnis torzót és csak annyit tudott tenni, hogy elpityeredett.

A kerekesszékes karácsony első napján ott maradt a szélfútta, hideg Bocskain...