Néha azt érzem, hogy egy-egy pillanatra mindent tudok, hogy érzi magát nyaralás közben a Higgs-bozont és azt is látom, hová tette el édesanyám azt a mesés nyakláncot, amit évek óta nem talál. Tudom, hogy tavasz van és ma nem kell a kabát, hogy bár szigorú a böjti nap, azért Dodi csak meghívott arra lenyűgöző marhahúslevesre, amihez velőscsontot, fokhagymát és pirítóst is felszolgálnak, és tudom, nem csak Szindbád, hanem a színészkirály Latinovits és Krisztus urunk is mosolyogva, bólogatva nézte végig; „az embernek fia úr a szombaton, meg a böjtön is!”

És tudom, hogy meg kell élni milyen, amikor tilosban jár az élet, meg kell élni, amikor a végét járja és csak a kegyelem parancsol vissza a mindig rettegő, mindig féltő, a mindig könnyező életbe.

Két köd között, két homály között, néha felderül az ég, a hamuszínt felváltja a kék, a végtelen, a tények helyett belénk költözik az esti mese. A mi hangunkon szólal meg a legkisebb királyfi. Mi vagyunk az igazságos Mátyás, a Babszem Jankó, és az is, aki elnyeri a királylány kezét.

Ráér még az este, amikor majd Poe és Lovecraft világa kísért, most még Morricone- és Bacalov-szerelem hajladozik a zongoránál. Meztelen lány és ujjai épp csak hozzáérnek a billentyűkhöz, mintha nem elefántcsontból lennének, hanem frissen sült piskótából.

Egy-egy pillanatra értek én atomerőműhöz és nő szívekhez, szerelek biciklit és szerelmet, egyszerre látom felülről és alulról a világot, vagyok milliárdos, kit pénze gondja öl meg és mindenét vesztett adós, akit a pénztelensége. Vagyok férfi és nő, vak és látó, néma és üvöltő rádióadó, süket és suttogó. Vagyok rekordot döntő olimpikon, akiért zászló kúszik a magasba és ágyhoz kötött béna, kit felednek a barátok. Vagyok. A március hű szolgája, mosolygó zarándok, karthauzi szerzetes.

Megyek. Mögöttem csodák, előttem… Előttem meg az Isten…