Mi az, ami még lobog bennünk? Tudunk még várni? Remélni? Vagy a most mindent elsöprő, sürgető, addiktív igénye szorongat minket.

Nagyanyám konyhájában volt egy óra, az még lassabban járt, mint ez csilivili, amit a karomon hordok. Komótosan járt. Néha meg-megállt, elbóbiskolt, ha valaki rányitott, hirtelen kettesével szedte néhány másodpercig a szekundumokat. Aztán újból megpihent. A szovjet hadifogságot is megjárt Gere Jani bácsi spórjában pattogott így a tűz, lassú ütemre. Arra a Voronyezs környéki télre nem szívesen emlékezett. Most meg kimész az utcára és fürdesz a langyos fényekben... Vasárnap már lassan rügyet bontanak az eddig keskenyülő percek és egy leheletnyivel megtoldják a természetes fényben fürdő pillanatainkat. És megszületik, akire vártunk, aki újból és újból helyet kér a szívünkben. Közöttünk dobban a szíve...