Láttam a Heti Hetesben, láttam a csiga kettesen, láttam a debreceni polgármesterrel pálinkázni a Campuson, láttam, amikor nem lehetett önkormányzati buli nélküle, láttam dühösen, kedvesen, láttam mérgesen és buli után elégedetten.
Emlékszem a Való Világra és arra, hogy igaza van, a 90-es években mindenki táncolt. Most is láttam. Egy vagyok a több mint 3 millióból, aki 3 nap alatt megnézte. De bevallom nem kaptam fel a fejem az áthallásokra. Nem, mert még emlékszem a miniszterekkel való összekacsintásokra.
Megrándítottam a vállam. Majka ezt a luxust is megengedheti magának. A hősök, még ha ózdiak, akkor is ilyenek. Mérlegelt, mi hoz többet a konyhára. Úgy döntött, ezt a megoldást választja. Kisemberként, apró pici, nyíregyháziként azonban nekem ez azt jelenti, hogy még mindig van választási lehetőség. Ki lehet mondani. Lehet vele és ellene. Lehet nemet mondani és vállalni a véleményt.
Volt egy zseniális főnököm, azt mondta, bármit gondolsz újságíróként a világról neked tisztelned kell a szavazópolgárok véleményét. "Sztárként", "influenszerként" már más a helyzet. A videómániás Dancsó az egyik, idei videójában arról beszél hány millió kattintástát ért el tavaly. Elképesztő számokról beszél. Bödőcs azon kesereg, hogy a fél ország nevet a poénjain, de szerinte "semmi" sem változik. Pedig, amikor nézem a 21 hónapos fiam, aki már dacolni képes, és egyetlen szót, a nemet már keményen vágja hozzánk, belátom, hogy pont az idő alakítja a változást. Eszembe jut Kádár utolsó, "nagy" monológja. 1989-ben az MSZMP KB zárt ülésén, 77 évesen, pár hónappal a halála előtt kiöntötte a lelkét. Nyomasztotta Nagy Imre halála. Tudta, hogy felelős. Talán ez a tudat alakította a gulyáskommunizmust.
Három év múlva a nagybeteg Antall József behívta Orbán Viktort a kórházba, aztán a fiatalember 98-ban könnyedén győzedelmeskedik a határnyitó, egykori külügyminiszter felett. Majd láttam, ahogy az útelágazásban botló Medgyessy emeli fel a kezét, hogy aztán a sportminisztere pucsolja meg. Akit meg a devizaválság, meg a hirtelen bekapott, őszödi igazságtabletta söpört el.
Pedig milyen vagánynak tűnt 2006-ban. A vagányságnak ára van. A történelem fura jószág, érzékeny, törékeny és ridegen valós. Fura jószág, mert pajzsra emel, majd levet magáról. Mint kutya a bolhát. Jöhetnek sztárok, reklámszagú próféták, szépreményű örökösök, üstökösök, ha az ország többségének nem jut elegendő a közös fazékból, akkor a szép remények szappanbuborékká válnak. A kijózanodás pedig hihetetlenül fájdalmas. Láttuk ezt a kilencvenes években... Valamivel több mint egy év van még a választásokig. A világ dolgai furcsán állnak. A németek már kocsiból sem tudnak pénzt termelni, az oroszok az összes ukrán spájzba benéznének. Trump kiszámíthatatlan.
A Közel-Kelet továbbra is lőporos hordó, a kínaiaknál vihar előtti csend, és akkor még nem tárgyaltuk a migrációs problémákat és a klímaválságot. Hány és hány tényező, mennyi kihívás valósak és véltek, láthatók és láthatatlanok. Miközben ezeket a sorokat rovom, Majka számlálója pörög.
Egyetlen kérdés maradt, kinek vannak megszámlálva a napjai?