Valahol az ember lelke szélén az ember megmarad gyermeknek. Aki csak érez, de még nem képes beszélni róla. Talán nem is kell. A szavak még a legjobb író esetében is esetlegesek, ahány olvasó annyi élet szakad ki belőle. Egyébként is hogyan lehet leírni azt, ami fáj, hogyan lehet leírni a szerelmet

Írhatod, hogy a tested remeg, hogy pillangók repkednek benned, hogy űz, hajt a gondolat, repít a vágy, hogy nem is te vagy…

Vagy a fájdalmat is elemezheted, ami hol némává tesz, hol üvölteni késztet.

Édesanyám, amikor elvesztette az anyukáját, a nagymamámat azt mondta: árva lettem…

Mit is jelent árvának lenni?

Nincs ölelés, nincs bújás, nincs magához szorítás, nincs puszi, nincs kedvenc étel, csak mint az árva hidrogénatom lebeg a semmiben…

Aztán vissza a szerelemhez. Találni egy origót, egy totemet, ami előtt nap, mint leborulsz, valaki beférkőzik a fejedbe és szívedbe és félúton megáll, ott ahol tilos lenne, mert se fel, se le, se ide, se oda, áll az áruszállítás, állnak az autók, mert egy bolond sétál az úton és egy margaréta szirmait tépkedve számolgatja: szeret, nem szeret... SZERET!

Valahol a lélek szélén ücsörög egy kisgyerek, lelógatja a lábát a semmibe. Ha valaki látná, rá is kiáltana: le ne ess te pulya! Le ne ess.

Az meg csak mosolyogna, mert tudja, titokban övé az élet, meg a király fele királysága, a királylány kezével együtt…