Mi változott? Hogy már nincsenek egyszemélyes, privát álmok. Nincsenek öntelt, önző magánhangzók. A legénylakás steril magányát egy különleges lámpa ragyogja be. Tudod, olyan ez, mintha egy angyal anyatejjel permetezne, és a gyermek friss, ébredő illata, átjárná a lelked.
És az ábrándok halványkékje, zsengezöldje festi meg a legbensőbb szoba falát. Reggel eljövök, de már mennék is vissza, mert el sem mentem mellőle. Küzdök a szavakkal, küzdök. Olyan könnyen mondtam meséket. Most majd ki kell találnom a szavak helyett, lágy mosolyokat, magunk nyugtató sóhajokat, az édesen túlmutató öleléseket…
Ez egy lassúbb, megfontoltabb élet. Benne van már, a túloldal kemény üzenete, de benne az elfagyott ág akarata; rügyezni kell, hajtani! Nem ott, ahol tervezted, de ott ahol tudsz, ott ahol megmozdul benned az élni akarás, a látni akarás, a szeretni akarás…
A könnyek helyett nevetés tölti be a szobát. Te alig látsz még kicsi, én meg kezdő vagyok a jobb oldalamban… De fogjuk egymás kezét! Akkor meg?
Dodi jegyet is vett rá. Aztán öten mentek el, köztük Hajnalka is. Csak én nem, mert szokás szerint forgattam. Hajnalka úgy jött ki a moziból, hogy rimánkodott; ezt a filmet látnom kell. A Jóreménység szigetet. Nagy, szélesvásznon, nem otthon, bármilyen nagy, és részletes az OLED…
Aztán az élet úgy hozta, hogy sokáig csak a saját világomba zártak egy kórházi szobában. A végtelennek tűnő hónapok és a kezelések után, már itthon Hajnalka jelezte, hogy a NETFLIX-re is felkerült. Halogattam. Pedig közben már rendes, és nem rendes, vidéki és nagyonpesti értelmiségi körökben kultfilmnek avanzsálódott…
Aztán ma délután, hagytam, hogy Ljasuk Dimitry elvarázsoljon!
(Bevezetés a Tisza-kultúrába)
Tíz éves lehettem, amikor a dombrádi Tisza-partra vitt apám. Nagy nyár volt. Millió ember a vízben és a parton. Míg apám úszott én csurgatva homokvárakat építettem a többi gyerekkel. Ott szerettem bele a folyóba. Apám tősgyökeres tiszai gyereknek született. A túlparton, Cigándon. Akkor egy semmi, kis pontonhíd kötötte össze a Rétközt, a Bodrogközzel… Végtelenül beleszerettem a folyóba. Nekem ő volt az első szeszélyes, mindig változó, mindig kiszámíthatatlan Nő az életekben. A Tisza, mint annyi folyó neve, németül a "die", azaz nőnemű névelőt kap. Aki ismeri a folyót, tudja, ha van még folyó, ami női attribútommal bír, az a Tisza. Csacska, szőke, szeszélyes, néha veszélyes, követeli a jussát, máskor a saját partjára fekszik napozni. Egy tündér, amikor csöndes júniusi estéken röptetni tanítja a kérészeit...
Apám telket vett itt. Hol egyedül, hol nagyapámmal, meg haverokkal kalákába házat is épített rá. Hosszú nyarakat töltöttem itt. Éjszakáink rövidek voltak erre, mint a általában a kurta nyári éjjelek... Nemrég felújítottuk. Imádom. Azóta is…
És talán azonnal érthető, mit jelent nekem ez a film. A kismilió párhuzamot, féltve őrzött emlékeket, csodás nyaralásokat és annyi belefeccölt munkát, amit elképzelni sem tudtok… Megyünk a Tiszára. Minden nyáron. Boldogan. Önfeledten. Álmodozva. Harmincegynehány éve…
És akkor egyszer csak a reminiszcenciákon és az agyvérzésen túl, Dimitry helyettem mutatja be a világomat. Helyettem beszél, helyettem mond okosat, helyettem beszéli el, mit érzek az apám iránt, miért imádom a szőke folyót, miért jelenti nekem a Paradicsom egyik folyóját a Tisza…
És már az sem számít, hogy rajongok Morriconéért, meg Tornatóréért, a Cinema Paradiso életem egyik legfontosabb élménye. Mit számít az, hogy az az Út a vadonba, meg a Vadon is eltörpül Ljasuk Dimitry lélegzetelállító utazása mellett. És nem baj, ha néhol suta, vagy sete, mert a mondanivaló simán jut el a katarzisig a júliusi fülledtségtől ernyedt kanapén is…
Én akkor is hallom Dimitry gondolatait, melyeket Morricone mellett hol Gustavo Santaolalla Babelje, vagy éppen Luis Bacalov Il Postinója tesz hatásosabbá… Még akkor is hallom ezeket a zenéket, ha a jogdíjak miatt át kellet írni az eredeti dallamokat.
Ljasuk Dimitry azt hiszem mindent megmutatott, amiért élni érdemes; hit, természet, család, barátok, szerelem. Mindent felmutat, mindent átvesz a nézővel, közben kiderül a világ egyik legszebb helyén élünk és miénk a világ egyik legszebb fővárosa is…
És tudjátok, most amikor férj, meg apa lettem, és a fiam még apám is láthatja, ha akkor hirtelen úgy érzem, ez az én filmem is. Minden hitével, reményével, szeretetével.
Két óra, nyolc perc. Nem fogjátok megbánni, mert ha mindent nem is, de amiért élni érdemes azt Ljasuk Dimitry nagyon tudja!
A protestánsok, meg az ortodoxok vitatják, mi katolikusok úgy tartjuk, hogy az eső pápa mégiscsak Péter volt. Péter, aki néhol ellentmondásosan viselkedik, ellenzi, hogy bárki lábát is megmossa az Úr, és akitől Jézus háromszor is megkérdezi szereti-e? Ám úgy jön ki a lépés, hogy mire a kakas hármat kukorékol, ahogy az Úr megjósolja, háromszor is megtagadja. Péter mégiscsak Kéfásként, azaz kősziklaként (görögül Petroszként) vonul be az egyház történetébe, és ő lesz, akire a „nyájat” bízza a a Krisztus. A Sixtus-kápolnában Pietro Pergunio festi meg, hogy halála után Péter kapja meg a mennyország kulcsát is! Sőt az 1040-ben alapított, münsteri Überwasserkirche egyik szobrán Péter két kulcsot, a mennyország mellett a pokol kulcsát is birtokolja. Tessék elképzelni micsoda felelősség ez, micsoda vállalás, milyen kemény hivatal ez.
Péter mellett, a lenyűgöző térítő erővel bíró másik prófétát, Pált is ünnepeljük. Azt a Pált, aki Saulusként még megveszekedetten üldözi a korai keresztényeket. Akinek kell egy baleset a damaszkuszi úton; el kell néhány napra veszítenie a látását, hogy Jézus meg is kérdezze tőle: miért gyűlölsz ennyire? Péterrel ellentétben, Pál nem találkozott életében Jézussal, ám ez a "baleset" elegendő volt ahhoz, hogy Pál emberfeletti missziója megkezdődjön. És bizony nélküle az egyház biztosan más arculatot kapott volna. Hogy milyet? Számomra a Szeretethimnusz magyarázza meg, miért volt szükség a közreműködésére!
Péter és Pál napkor megszakad a búza szára, jöhet az aratás! A nép ilyenkor kifente a kaszát, az asszonyok meg kora reggeltől napestig hajlonghattak. Az élet érett be, az életet kezdték begyűjteni.
És ne feledjük, Isten éltesse a Péter és Pál kései leszármazottait. Rátok emeljük most a poharainkat!
"Reám néztél s én mindent elejtettem. Meghallgattál és elakadt szavam."
Gyermekké tettél. A kórházba ébredtem, a született ficsúr, és a drága parfümbe mártott hiúság helyett pelenkát és pittyegő ketyeréket kaptam játékszerként és könnyedén, fütyülve elvetted az eszem. Bár mit számít, sok úgy sem sok volt...
Gyermekké tettél. Féltem, remegtem, toporzékoltam. Gyermekké, aki járni sem tud, aki tán enni sem. Éhes voltam, és nem tudtam elég mélyre bújna a párnába, hogy már ne szégyelljem magam. Gyermekké tettél, hogy ne fájjon, a kéz, a láb, meg a gondolat hiánya.
"Mondd, - távozzon tőlem a félelem..." Kértelek Uram! Kértelek. Még tél volt, éjszakáid súlya úgy zuhant rám, mint a vacogó rettegés; mi van, ha minden így marad? Ha megváltás lesz az örök álom, s elhiszed, az élet nem minden, hanem csak egy fertelmes, szubintenzív pillanat...
"Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg."
Csenddel büntettél. Pirulák gurultak a szobámba, és szigorú nővér fenyegetett, meg nem mozdulhatok. Kikötöz, kifeszít, a bolond gyermeket. A hajnalok lefitymálva néztek rám és hiába volt meleg a "zárkám", én a hidegbe vágytam a repülni képes galambok közé...
"Az éveket, mik sorsom összetörték, reám zudítja minden pillanat."
Most elég, ha csak elviselsz Uram. Elég, ha elfeledkezel néhány kóbor évig rólam. Ugye értesz? Félek, képtelen lennék újra elviselni látogatásod súlyát... Félek, képtelen lennék újra felmondani az örök leckét. Mert pontosan tudom, nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem minden, de minden perc, élet, pillanat, a könyörületes Istené...
Kereng egy videó az interneten; egy déli, pálmafás országban (államban?) egy STOP tábla tartóoszlopában addig nőtt az ég felé egy fácska, amíg ki nem tört a kényszerű csőfogságából és aztán hajrá, nekiállt lombot hajtani. Tudom, az élet már csak élni akar. A leglehetetlenebb helyeken a legelképesztőbb formában, de élni akar. Kinő, kitör, kimászik kibújik és helyet követel magának. Az élet makacs, csökönyös, rendíthetetlen ösztön, aminek elég egyetlen reménysugár…
Furcsa ez. A többség úgy ragaszkodik az élethez, mások pedig egy picit sem becsülik. Popper meséli, hogy egy kollégája kezelt egy pacienst, aki épen, egészségesen lefeküdt sínek közé, majd elgázolta a vonat. Két lábát amputálta a robogó szerelvény. A pasi ekkor döbbent rá, mit is jelent az élet, amit majdnem könnyedén eldobott. Aztán már tolószékben elkezdett ragaszkodni az élethez. Megtalálta szerelem, felesége, gyereke lett, ami lábbal nem kellett, hirtelen láb nélkül fontossá vált…
Ilyen az élet, tanít, nevel, játszani is engedi oktalan fiait is…
A STOP táblából kihajtott fa nekem most erőt és hitet ad. Hogy mondja Ady; „újból-élő és makacs halott…”
Újból élő és makacs… Él és makacsul ragaszkodik az élethez. Makacsul ragaszkodik ahhoz az életéhez, amit néha lefitymált, most égig emeli újra élő kezét, rimánkodik, könnyezve fohászkodik, mert hiszi, hogy van ajtó, lehet zörgetni, van fül, aki hallja, szem, ami látja, közösség, aki szurkol, közönség, aki izgul és kegyelem, ami utolér, felemel…
És már mindegy, ha döcög járás, ha lassan is írja a sort, csak egy számít, legyen egy kósza reménysugár, amibe, mint a kis fa, bele lehet kapaszkodni…
És hiszem, hogy az én boldog hitem lesz mások támasza…
- Tudod, félúton meggondolta magát a Jóisten. Egyszerűen rájött, nem vihetnek még el… - mondom és mosolyogsz. Folytatom.
- Tudod, már a fél oldalam átkerült a másik világba. Tetőtől-talpig. Aztán, meggondolták magukat. Az isteni kegyelem már csak ilyen, megszántak. Megkönyörültek rajtam. Egyszerűen átment a szűrőn az elszólításom. Van ilyen, egyre több a lélek, egyre több a papírmunka, a könyvelés. Aztán az égi „szupervájzer” észrevette, de akkor már béna volt a kezem, a lábam, az agyamat vér mosta, a cortexet az egyébként éltető vér cunamiként öntötte el, és lassan elfeledtem mindazt, ami oly büszkévé tett, a tudatom, az énem, a hiú valóságom. És aztán, amikor rájöttek, mégsem kellene, akkor gyorsan fordították vissza a dolgokat. Ám, akkor már mint régi hajó, recsegni-ropogni kezdett az ütött-kopott szerkezet. Micsoda küzdelem, az égiek tartják bennem a lelket. Közben ezer imádság közelít felém, mint tiszta gyolcs ölelnek az őszinte dallamok és angyali hangján a Kedves énekel nekem… Féltem. Remegtem. Nem voltam más, mint 80 kiló tiszta félelem. A testbe zárt lélek őszinte rettegése, ez a vég. A legvég. A végérvényes, a visszavonhatatlan, a tragikus, a kijózanítóan valóságos… Ott nincs már illúzió, nincs semmi, csak az ítélet. És aztán a Kedves, és Dániel ereje, rimánkodása, ószövetségi prófétákat megszégyenítő perlekedése visszakövetelt.
Álltam a szülészet májusi fényében, álltam és csöndesen szipogtam. Hát ezért jöhettem vissza. Mert szükség volt rám. Pont rám, akiről már rég lemondtak odafent, csak éppen egy malőr miatt majdnem… Mit majdnem… Hetek óta tölt a kisember roppant élni akarása, energiája, édes mosolya. És közben jön vissza az élet, a kézbe, agyba, jön elő az érzés, tör elő vérrel átmosott, tiszta gondolat, jön elő az élet, a legszebb ajándék…
Micsoda földöntúli erővel bír egyetlen, ártatlan mosoly…
Azokra gondolok, akik ma arra ébredtek egy kórházi ágyon, hogy az egész életük megváltozott. Azokra, akiknek most derült ki lebénult a kezük, lábuk, akiket hirtelen ágyhoz láncol a sors, akik sokszor azt sem tudják majd, hogy hívták őket évtizedekig. Fiatalokra és idősebbekre, akikhez nem kegyes a sors. Akiket a saját testük hagyott cserben.
Rájuk gondolok és egyszerre szeretnék veszettül ordítani és nagyokat hallgatni...
Aztán eszembe jut a mi Attilánk; "légy fegyelmezett"...
Leszek. De egy pillanatig sem hagyom abba az imát. Egy pillanatig sem lankadok; veletek vagyok, akik nem adják majd fel, akik visszakérik, visszafohászkodják az életük, van hitük újból élni, újból mindent előröl kezdeni. Ők a legcsendesebb, legszelídebb hősök...
Nézem az "Ez itt a kérdést?" és hümmögök. Gulyás kackiás, már megjelenésénben is konzervatív arculatával tesz fel a kérdést, meddig nyújtózkodhat a művészi szabadság, mi az ami már a szabadosságot kísérti?
A vendégek között ott ült Eperjes Károly is. A színművész őszintén beszél arról, hogy őt is megkísértette a nyugati liberalizmus. Meg arról, hogy micsoda morális örökséget őriz, tanárától, Major Tamásról. Bevallom, ekkor nyugodtam meg. Vidéki, (írjuk le: görögkatolikus) értelmiségiként, hiszek Eperjesnek. Hiszem, hogy a köztudottan megosztó személyiségtől morált lehet tanulni. Attól az embertől, akit '56-ban többek között Sinkovits, meg Bessenyei mondat le a Nemzeti éléről. Attól Majortól, aki a KB magas rangú pártfunkcionáriusa lett a forradalom után, aki élet és halál ura volt a művészvilágban egykoron...
És mégis elhiszem, hogy az egyes színészekről -annak idején-, káderlapokat írogató Majortól a színészmesterségen túl, tartást, morált is lehetett tanulni.
"Mert ilyen az embert..." - mondaná Sík Sándor, a katolikus költő; "Eltéved, bepiszkolódik, összetörik, és ha szerencsés onnan is feláll..."
Hallgattam Eperjes lelkes beszédét. És arra gondoltam, a kegyelem mindenkit megillet. Mindenki arcában ott lapul Jézus arca, annak is aki nem hisz benne.
Major példája nyomán én a svéd nőnek is megbocsátottam, elvégre sem ő, sem a mögötte álló politikai erők sem tudják igazán mit cselekszenek. Krisztus pedig már hozzászokott a gúnyhoz.
Tegyük hozzá, fiam született egy hete. Nyíregyházi, magyar, görögkatolikusok kisfiúnak neveljük. A több rajta áll. Az élet kultúrája virágzik!
Hetekig néztem a szobám ajtaján keresztül, hogy a szomszéd korteremből egy fiatal srác, mosolyogva, - segítség nélkül -, "kotor" egy kerekesszékkel. Kotort, mert nem a kezével hajtotta magát, hanem a lábával. Boldogan kocsikázott azután, hogy egy bolond, decemberi éjszakán majdnem meghalt, csak mert beütötte a fejét a nagy buli hevében. Hónapokat töltött a rehabilitáción, tegyük hozzá, egy még gégemetszés is kellett hozzá, hogy túlélje azt a fergetegesnek induló estét. Szóval arról álmodtam, egyszer talán én is úgy "kotorok" majd a kerekesszékkel... Lesz hozzá bátorságom, erőm... Mindez Kardos Mihály atya és pápa a Szent István-bazilikába történő bevonulásáról jutott eszembe. A két kerekesszékes találkozása közben eszembe hasított, mit jelent mozgásképtelenné válni, kiszolgáltatottá, elesetté, éjszakánként sírni, sírni, sírni, majd mégis "felállni", összeszedni magad és megtalálni a hited, a kegyelmet; a humort, a hálát és a reményt. A képernyőhöz ragadva, már állva néztem a jelenetet. A kerekesszékben érkező pápa és a kerekesszékbe kényszerült pap nagy találkozását. Megkönnyeztem azt a pillanatot, amiben két, lenyűgöző ember őszinte érzései mutatkoztak meg. Még itt a kerekesszékem kórteremben. Megbízható társam volt, amikor az ebédlőbe, vizsgálatra, vagy levegőzni vittek. Most jobb híján, ezzel kínálom a kórházba érkezőket, de szobainasnak sem utolsó...
Két éve bejutottam a szigorúan ellenőrzött vonatok és repülők városába, Párizsba. Forgattunk. A Covid miatt szinte üres volt a "vágyak netovábbja"; a turistáknak tilos volt, aki pedig megtehette, kihasználta azt, hogy akár távol a ragályos nyavalyától dolgozott, az internet segítségével. Három, rendkívül hűvös, de csoda napot töltöttem a romantika és fények városában, ahol esténként nagyokat unatkoztak a Moulin Rouge táncosnői. Este hétkor minden bezárt és csak a rendőrök élvezték a kivilágított turistalátványosságokat... Két év telt el... Most a logopédia, tornaszoba, és az ergoterápia közötti "roppant" távolságokkal küzdök... Nap mint nap... Párizs, a Szent Mihály útja, meg a füstös, furcsa vers is Adyé marad...A remény azonban az enyém! Hogy talán ez a vérzéssel tarkított, sebesült, nyírségi agy is felfogja majd; gyermek születik! A miénk! Az enyém. Is.
