Dodi jegyet is vett rá. Aztán öten mentek el, köztük Hajnalka is. Csak én nem, mert szokás szerint forgattam. Hajnalka úgy jött ki a moziból, hogy rimánkodott; ezt a filmet látnom kell. A Jóreménység szigetet. Nagy, szélesvásznon, nem otthon, bármilyen nagy, és részletes az OLED…

Aztán az élet úgy hozta, hogy sokáig csak a saját világomba zártak egy kórházi szobában. A végtelennek tűnő hónapok és a kezelések után, már itthon Hajnalka jelezte, hogy a NETFLIX-re is felkerült.  Halogattam. Pedig közben már rendes, és nem rendes, vidéki és nagyonpesti értelmiségi körökben kultfilmnek avanzsálódott…

Aztán ma délután, hagytam, hogy Ljasuk Dimitry elvarázsoljon!

(Bevezetés a Tisza-kultúrába)

Tíz éves lehettem, amikor a dombrádi Tisza-partra vitt apám. Nagy nyár volt. Millió ember a vízben és a parton. Míg apám úszott én csurgatva homokvárakat építettem a többi gyerekkel.  Ott szerettem bele a folyóba. Apám tősgyökeres tiszai gyereknek született. A túlparton, Cigándon. Akkor egy semmi, kis pontonhíd kötötte össze a Rétközt, a Bodrogközzel… Végtelenül beleszerettem a folyóba. Nekem ő volt az első szeszélyes, mindig változó, mindig kiszámíthatatlan Nő az életekben. A Tisza, mint annyi folyó neve, németül a "die", azaz nőnemű névelőt kap. Aki ismeri a folyót, tudja, ha van még folyó, ami női attribútommal bír, az a Tisza. Csacska, szőke, szeszélyes, néha veszélyes, követeli a jussát, máskor a saját partjára fekszik napozni. Egy tündér, amikor csöndes júniusi estéken röptetni tanítja a kérészeit...

Apám telket vett itt. Hol egyedül, hol nagyapámmal, meg haverokkal kalákába házat is épített rá. Hosszú nyarakat töltöttem itt. Éjszakáink rövidek voltak erre, mint a általában a kurta nyári éjjelek... Nemrég felújítottuk. Imádom. Azóta is…

És talán azonnal érthető, mit jelent nekem ez a film. A kismilió párhuzamot, féltve őrzött emlékeket, csodás nyaralásokat és annyi belefeccölt munkát, amit elképzelni sem tudtok… Megyünk a Tiszára. Minden nyáron. Boldogan. Önfeledten. Álmodozva. Harmincegynehány éve…

És akkor egyszer csak a reminiszcenciákon és az agyvérzésen túl, Dimitry helyettem mutatja be a világomat. Helyettem beszél, helyettem mond okosat, helyettem beszéli el, mit érzek az apám iránt, miért imádom a szőke folyót, miért jelenti nekem a Paradicsom egyik folyóját a Tisza…

És már az sem számít, hogy rajongok Morriconéért, meg Tornatóréért, a Cinema Paradiso életem egyik legfontosabb élménye. Mit számít az, hogy az az Út a vadonba, meg a Vadon is eltörpül Ljasuk Dimitry lélegzetelállító utazása mellett. És nem baj, ha néhol suta, vagy sete, mert a mondanivaló simán jut el a katarzisig a júliusi fülledtségtől ernyedt kanapén is…

Én akkor is hallom Dimitry gondolatait, melyeket Morricone mellett hol Gustavo Santaolalla Babelje, vagy éppen Luis Bacalov Il Postinója tesz hatásosabbá… Még akkor is hallom ezeket a zenéket, ha a jogdíjak miatt át kellet írni az eredeti dallamokat.

Ljasuk Dimitry azt hiszem mindent megmutatott, amiért élni érdemes; hit, természet, család, barátok, szerelem. Mindent felmutat, mindent átvesz a nézővel, közben kiderül a világ egyik legszebb helyén élünk és miénk a világ egyik legszebb fővárosa is…

És tudjátok, most amikor férj, meg apa lettem, és a fiam még apám is láthatja, ha akkor hirtelen úgy érzem, ez az én filmem is. Minden hitével, reményével, szeretetével.

Két óra, nyolc perc. Nem fogjátok megbánni, mert ha mindent nem is, de amiért élni érdemes azt Ljasuk Dimitry nagyon tudja!