Diary of Cardinalis

Cardinalis szerint...

Cardinalis szerint...

Mindenszentek, Apagyon...

2023. november 02. - Cardinalis

A mindenszentek és halottak napja Kodácsi nagyapám halálával érkezett meg az "ünnepnapok" közé. Vittük a virágot, meg a mécseseket a annak az embernek a sírjához, aki még életében azt kérte, inkább egy üveg bort hozzatok és azzal öntözzétek a síromat... Nagymama 23 évvel élte túl, ezért mindig rosszalló, sanda tekintettel pillantottam a márvány sírkőre amin a neve már igen, de az évszám nem szerepelt. Reménykedtem, soha nem is fog. Kodácsi Jánosné, született Szegfű Piroska ugyanis olyan angyali teremtés volt, akinek csupán a létezése jobbá tette a világot... 2014-ben temettük. Édesanyám azóta mondja, "árva vagyok"... A testvére sincs már, a szülei is az apagyi temetőbe várják a halottak napi látogatókat. Idén előszőr a "saját" családommal megyek. Idén először úgy, hogy majdnem az utolsó stációig végigjártam a nagyapám agyvérzés-passióját. Idén először a "dédit" is viszem, akire a nagyim annyit várt...

Megyünk. Az élet rendje, a Jóisten akarata szerint. Gyújtunk gyertyát, megállunk, talán mesélünk is.

Szemem lehunyva mesélek majd Pintye nagymamámnak, és férjének Pintye Jánosnak is, akik Nyírbátorban alusszák örök álmukat. Abban a görögkatolikus temetőben, ami lassan a feledés homályába vész. Idén már friss víz sem folyt a kútjából... Apám arra tanított, csak az hal meg, aki elfelednek. Ha számít, még tudom merre van az a temető...

397828514_24415443101387541_5726668395554510919_n_1.jpg

Hatvanhét évvel később

avagy 56'-ról érdemes lefújni a port

2023. október 23. - Cardinalis

Apám áll a nyírbátori Sóhordó út és a Debreceni út kereszteződésében és a többi pulyával együtt nézi, ahogy a baráti, szovjet elvtárs-pajtások parancsára újra lánctalpak tiporják az országot. Apám nincs nyolcéves, egy hónap múlva lesz. A sokat megélt, büszke nagyapám 56 éves, és ő már tudja, amit apám még nem, bármit álmodott az ország, abban nem lesz sok köszönet. 

Pedig milyen csuda dolgokról álmodott akkoriban ez az ország. Tamási Lajos így fogalmazza meg az eleinte félve, dadogva, de magáért, az országért, az álmokért egyre bátrabban kiálló nép szavát:

„Megyünk, valami láthatatlan áramlás szívünket befutja, akadozva száll még az ének, de már mienk a pesti utca.” 

Hogy aztán Márai soraitól szinte egy döbbenetes dokumentumfilm elevenedjen meg a maga szívfájdító módján úgy, hogy a pőre, a csontra aszott lelket is megrázza:

„Mennyből az angyal menj sietve
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony,
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.”

Most 67 év távlatából, a szomszédban egy háborúval, a minden eresztékében recsegő és ropogó Európával sétálhatunk egyet az 56’ sebeitől hegesedett, de egyre szebb Budapesten, sőt még a választott hazámban, az iparkodó, a mezővárosi létből, lassan álmosan, de kitörő Nyíregyházán is. Örülhetünk a békének, és álmodhatunk egy még szebb, még kényelmesebb országot magunknak. 56’ nekem ugyanis egy álomról szól, amiben egyre többen érzik magukat otthon, egyre inkább élnek gondtalanul, ahol könnyebb megőrizni a történelmi emlékeinken túl az egészségünket, könnyebb, boldogabb gyermeket nevelni, nagy munkakedvvel élni. És büszkén, hogy annyi keserves időszak után, majd a mi kezünk közül tűnik fel az új Belle Époque.

Nagyapám, apám életére döbbenetesen rányomta bélyegét a történelem. Jómagam 13 évesen éltem meg a pillanatot, amikor egy kócos fiatalember, éppen Nagy Imre újratemetésén szólította a szovjeteket, ideje hazamenni. Néhány hónap múlva pedig szemüveges, őszes reformkommunista kikiáltottá a köztársaságot. Hogy azóta mennyire lehetünk büszkék a magyarságra, azt már mindenki döntse el maga.

Egy biztos, 56’ számomra egy mítosz, egy csoda, origó és kiindulási pont, a kályha a régi tánciskolából.

A kérdés, hol tartunk most? Közelebb járunk-e az álomhoz, vagy netalán távolabb? Megvan-e a vezérlőcsillagunk, amit mindenki elfogad nemzeti minimumként? Mennyire és hogyan áldozzák fel az egymással versengő pártok, oldalak, érdekek a hétköznapi, politikai adok-kapok közönséges oltárán a szent elveinket?  

Ezeket a kérdéseket tenném én fel 67 évvel a szabadságharc és forradalom után a gyakorló politikusoknak. És nem szeretnék egyedül maradni a kérdéseimmel.

Egy biztos, hogy a mai politikai boszorkánykonyha molekuláris gasztrotitkait csak mások olvasatából ismerem. Nem nekem kell nagy levegőt vennem, amikor Brüsszelben vagy éppen Pekingben kell nagy, nyomasztó ajtók kilincseit lenyomni, amiről Kányádi Sándor sorai jutottak eszembe

„megvizült hátamon az ing. mint a bujdosó kossuth lajosén. mikor a törökhöz folyamodott”, 

de reménykedem abban, hogy amikor elszámolnak tízmillióig, akkor a családomra, a fiam jövőjére és alkalmasint rám is gondolnak…   

 

Az élettel kötött hűségről...

2023. október 12. - Cardinalis

A lét és nemlét között egyensúlyozom. Fél lábbal itt, féllel odaát, és közben nagyon határozottan kellene lépni előre. Az orvosok azt mondják ilyen az idő, lehűl, felmelegszik még az edzettebbeket is megvicceli. Nevetek, Svejket hallatok, aztán véletlenül a telefonon matatva a Vörös postakocsi rádiójátéka szólal meg. Rezeda Kázmér szép nagy gyűrűvel érkezik meg és régi szövegeket akar nagyító alá venni...

Álmokat mosok tisztára: van bennem egy Ágnes asszony, aki csak mossa a vértől terhes álmokat. Közben bátran kellene lépni a semmibe, a tervezhetetlenbe, a fájdalom és a szédülés nélküli életbe.

Valaki azt mondta az utcán, nem kellettem a Jóistenek, más hitegeti velem, dolgom lenne. Tudom, nem írtam meg a Szent Pálról szóló novellát. Pedig Isten látja lelkem, belefogtam.

A történetet megálmodtam. Pál elmegy az akkori világ egyik legfontosabb megapoliszába, Korinthoszba és találkozik az őskeresztényekkel. A sztorim szerint azonban minden házban találkozik egy-egy kisistennel, akik azt hiszik, hogy ők irányítják a világot, ám Pál bebizonyítja számukra, hogy csak egy Isten létezik…

Egyetlen egy. Egy, akinek vagy feladatot adott, vagy csak egyszerűen lerúgott vissza, ahol lelkek és göröngyök botladozhatom még egy kicsit.

A vérnyomás nagy úr. Kényes kényúr. Egy kis Néró, vagy Caligula, esetleg VIII. Henrik, aki simán fejezi le a hozzá közel állókat… Tudom, a történelem tele van véres, brutális fejezettekkel, nekem meg tisztára kellene mosni az álmaim. Láttam olyan szereket, melyek könnyedén bánnak el a vérfoltokkal.

Talán könnyebb lenne, nem küzdeni. Hagyni, hogy ami elveszett, az vesszen el mindörökre. Mint a hír, amit már százszor megrágtak és visszaköptek. Lennék inkább kukás, vagy sete asztalos. Lennék inkább Ottó Katz együgyű putzere, lennék vidám bolond, édesen félkegyelmű…

Aztán nézem a fiam. Felállok. Egyensúlyozni kezdek, még mindig lét és nemlét között. Verseket mormolok.

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség...

Az életem buta falfirka, hiányoztál József Attila

2023. október 02. - Cardinalis

 

Óh szív! nyugodj! Vad boróka hegyén
szerelem szólal, incseleg felém,
pirkadó madár, karcsu, koronás,
de áttetsző, mint minden látomás.

Az életem buta falfirka, hiányoztál József Attila. Hiányoztál, mert nem volt aki rám szóljon; óh szív nyugodj… De vad boróka hegyén akkor is szerelem incseleg. Pirkadó madár, a hűvös vízben lép felém. A kócsag mesét lép a ködbe. A madár karcsú, félénk és néma. Koronát én látok rajta.

Ratkónak adom a szót… A cinke csillagot lép a hóba, lépne bár egy napot, melegebb volna…

A nyárra hazajöttem. Haza én. Úgy élek, mint szűz-nyűvő diák koromban. Rácsodálkozom az őszre, a kisfiú gügyögésére. A könnyeket, hálára cseréltem.

Reggelente nagyokat úszom. S verseket mormolok. S ha nem megy másképp, majd a csönd beszél tovább. Persze az ember az örökre rendezkedik be, azonban néha pelenkában ébred, de nem fiatalabb lesz, csak közelebb kerül a mindenhatóhoz... Csak éppen onnan is lerúgott egy angyaltalp. 

 De szeretnék én is hej jó sokáig élni Nézni, hogy lesz fiúból legény aztán férfi És amikor öreg leszek s iszonyú tapasztalt Elindulok fölfelé de lerúg egy angyaltalp...

Honnan? Hová?

2023. szeptember 18. - Cardinalis

Milyen távolságból lehet visszatérni? Van-e lehetetlen a Jóisten számára? Ha lenne egy csepp hitem még... - mormogom magamban. De úgy láttam a hit kevés. Kell a kegyelem. Hogy értsd; megmentettek, visszaadták, amit érdemelsz, vagy azon is túl. 

Ott kezdtük, hogy milyen távolságból lehet visszatérni? A kórház udvarán a nagy kör volt az álom. Az új épületek mellett az SZTK-n túl, az épülő nővérszállónál a sebészeti tömbnél lekanyarodni, aztán bicegni az igazgatóság, majd a szülészet előtt, egészen a rehabilitáció ebédlőjéig. Álom. Lehetetlen. Csak ha tolnak! Ha piros hó esik. Esetleg székben. Az első megtett kör után, órákig döbbenetes fájdalmakat viseltem. Szédültem, öklendezni akartam, de az se ment. De megvolt a kör. Túl a lehetetlenen. Most mégis el-elkeseredem. Van, ami még nem megy. Mert visszatérni épként "onnan" baromi nehéz. Talán csak nevetni nehezebb. Kinevetni a büszke, tökéletes világot. A magukba szerelmes, pökhendi, rátarti embereket. Hallgatom Kőhalmit. Bödőcsöt. Fábryt. Hallgatom a szívverésem. Olvasom a kommenteket. Ha nem tudnám, hogy ebben a világban nő majd a fiam, jobban röhögnék. Főként magamon.

Nevess magadon, Lebegj csak szabadon! Ha szeretni akarsz, Nincsen késő még

Pedig a bolondoké a világ.
Én meg csak erre jártam.
Itt voltam.
Zsolt was here.
Sometimes.
Belekóstoltam a feledésbe, az élet jobb ízű.
Kérhetek, még egy egészséges szeletet belőle?
 

fb_img_1695072443709.jpg

 

 

 

 

Lopom az álmát

2023. szeptember 03. - Cardinalis

Lopom az álmát. Az édesanyja mellém helyezte az ágyba. A kisember alszik. Katonás álomnak látom. Két keze, a teste mellett. Szorosan. Mint, egy kis katonatisztnek. Rendkívül fegyelmezett. Aztán a jobb kéz úgy dönt, integetni készül. Az apró ujjakban finom ösztönök ébredeznek. A pici ujjacskák zongoráznak. Meg-megmarkolják a levegőt. A fiam már meg tudja simogatni az összes oxigénmolekulát! Büszke vagyok! Szuszog. A szuszugásában benne van, hogy Ő még bármi lehet. Mondom Attilánkkal; tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász... De lehetne bátor űrhajós, rettenthetetlen hajóskapitány, vagy elismert agysebész, aki finoman tisztogatja meg az apukája ereit. Többet sose legyen gondja bolond vérzésekkel... Aztán a kéz felemelkedik. A fiam igazi karmester. Int, és hallom, ahogy felcsendül a zene. Ketten halljuk már. A legszebb hajnali szimfóniát. A távolban madarak kezdik dúdolni. Az álomszimfóniát.

 

Annyi minden lenne még

2023. augusztus 16. - Cardinalis

Még kellene írni Nyíregyházáról. Arról, hogy a felvételin János Zoltán elé merészeltem letenni az Élet és Irodalom egyik számát, amiben Ladik Katalin a versemet dicsérte… Akkor már szerelmes voltam a városba. Szerelmes az egybefüggű, zöld terek és terecskék városába. Szerelmes a főiskolába, a Sóstói erdő rengetegébe, a vén Tölgyes csárda vaslapos csirkéjébe. Szerelmes az alvilági, kénköves Metró klub fojtogatóan füstös, és fülledten erotikus világába.

Szerelmes a Kossuth térbe, ahol a gesztenyefák összes örömét és bánatát ismerem. Fütyültem már éjjel és hajnalban a Szarvas palétán, hajtogattunk zavarba hozott pultos lányoknak tulipánt a Jerevánban. Ültem egész éjszakákat átbeszélgetve ősszel és tavasszal a Doors előtt. 

Sírtam és nevettem a Krúdy moziban, éltem meg katarzis a Verebes féle színházban, amikor Csoma Judit olyan Blanche-t alakított, hogy a lélegzetem is elakadt. Ott voltam minden Vidor fesztiválon, hittem enyém a város, és amikor a Bujtos partjára költözhettem, akkor lefitymáltam a Central Parkot, nem érdekelt ki áll majd hordóra Hyde parkban, vagy a müncheni Englischer Gartenban.

Itt vagyok itthon. Itt engedtem el, a kórház sóstói részlegében a haldokló nagymamám kezét, itt nősültem, itt csodálkoztam rá a kisfiam csodaszép vonásaira, miután hónapig gyakoroltam, mit jelent életben maradni.

Most értem meg, mit is írt Goethe, hogy aki nem vezet naplót a megélt pillanatokról, az nem is érdemli meg az életet. Rámszakad az élet szépségének, gyönyörűségének nehéz, de édes terhe. Rámszakad a súly, hogyan tudnék mindent meghálálni, anyámnak, apának, a kedvesnek, a fiamnak, a rokonoknak, barátoknak, ismerősöknek. Egyenként kopogni be hozzájuk és elmondani, köszönöm, hogy vagytok, hogy akkor sikerült életet kapni, amikor épp velem voltatok!

És szerelmem, Nyíregyháza, neked vallok, te vagy az örök helyszín, a via Sacra, az állandó, és világot jelentő deszka. Te vagy az örök kulissza, hitem, reményem, szeretetem tanúja.

Talán maradt még idő. Talán. Néhány perc. Néhány lélegzet, valami, semmi kis pillanat, leírni, kiírni, megfogalmazni, költeni, elbeszélni. Talán maradt.

fb_img_1682792734928.jpg

Szindbád élni akar

- Ki fogom kötözni! Érti! Ha így folytatja, ki fogom kötözni! – mondta az irgalmatlan nővér, és Szindbád olyan apró lett, mint a mesebeli Babszem Jankó. Apró, csepp, senki, és semmi, csak egy jelentéktelen sóhaj. Arra ébredt, hogy a fele királysága odalett. Egy ágy ejtette foglyul, őt aki csak akkor kívánt ágyba bújni, ha valami arra érdemes fehércseléd óhajtotta. Sem az éjszakákkal, sem az alvással nem bírt kibékülni, haragudott azokra, akik nagyoka ásítottak, mert élni, élni és menni kívánt, meg nem ijedve, meg nem hőkölve. De most úgy feküdt az ágyban, mit egy penészrózsa, a haldokló ágyán…

 - Értse meg! Nem fogja soha többé lányokat ölelni a csalfa karja, ne jár majd tilosban, nem kujtorog majd szépasszonyok balkonja alatt! Szélütés? Érti? – folytatta a nővér, de Szindbád csak bazsalygott, mint egy félnótás.

Volt már állítólag széllelbélelt meg szélhámos. Volt; követte a szél útját, de hogy a szél megüsse? A szél? Hát a pofonoktól sem tartott, attól sem, hogy az élet nem úgy adja majd a trófeákat, ahogy megtervezte, csak úgy, ahogy lehet. Hiszen tudta, hogy minden 10 savanyú, vizezett pörköltre jut csak egy isteni, de addig rágni kell, mint a Pál utcai fiúk a gittet, rágni a meg nem főtt, avas, zsírtól keserű falatokat…

Azon gondolkodott, hogy az a nő, aki elnagyolja a pörkölt darabjait, az sose lesz jó, megbízható társ, aki meg túl apróra szeleteli, az elvész a részletekben… A pörköltnek ugyanis megvan az ideális kockája. Csak éppen egy darabig nem lesz itt számára ideális pörkölt.

Szindbád félt. Félt beismerni, hogy elvesztette a jobb oldalát. Sem a keze, sem a lába nem mozdult. Megpróbált felállni, elesett. Megütötte magát. A nővér ezért ripakodott vele.

Beszélni épphogy. Elhervadtak ajkairól a szóvirágok, mosolyát lenyelte, úri, pallérozott humorát elvesztette. Szava fénytelenné, funkcionálissá váltak. Az igenek és nemek fekete-fehér világa zuhant rá, és mondom félt, mint még soha.

Éjjelente, leült mellé a Jóisten. Nem nézett rá. Talán nem is sajnálta, de nem akarta, hogy tovább rettegjen.

- Nem mindig marad így – mondta rezzenéstelen arccal a betegnek. - Nem mindig. Csak meg kellene tanulni imádkozni.

Így aztán Szindbád addig koncentrált, amíg az eszébe nem jutott a Mennyei király vigasztaló és addig mondogatta, amíg bele nem aludt.  Az egyik napon aztán egy fiatal doktornő, hogy érdemes lenni átköltöznie Olaszországba. Mert van ott egy szanatórium, ahol a szélütötteket is megtanítják járni.

- Magam, ha szereti a Jóisten még járni fog! Csaj ígérje meg, hogy jobb ember lesz!

Istenem, jobb ember… – csuklott el a hangja. Jobb ember… Hát akinek meg kell öregedni, akinek ki tud hullania foga, aki szélütés után lábra sem tud majd állni, akit a széptevéstől is meg tudja fosztani az istene, az hogy tudhat bízni, hinni, remélni…

- Mert csak ennyi marad! - mondta a doktornő. – Csak ennyi.

Szindbád így aztán pénzzé tette a vagyonát és egy tolószékben két, fiatal ápolónő kíséretében Olaszországba utazott. Gyógyulni. Meg élni. Mert arra döbbent rá, hogy egy ideje elfeledett élni. És az a szent élet, amit nem lehet megunni, az vissza akart térni beléje…   

origin_235_257_1.jpg

Repülünk!

Mi változott? Hogy már nincsenek egyszemélyes, privát álmok. Nincsenek öntelt, önző magánhangzók. A legénylakás steril magányát egy különleges lámpa ragyogja be. Tudod, olyan ez, mintha egy angyal anyatejjel permetezne, és a gyermek friss, ébredő illata, átjárná a lelked.

És az ábrándok halványkékje, zsengezöldje festi meg a legbensőbb szoba falát. Reggel eljövök, de már mennék is vissza, mert el sem mentem mellőle. Küzdök a szavakkal, küzdök. Olyan könnyen mondtam meséket. Most majd ki kell találnom a szavak helyett, lágy mosolyokat, magunk nyugtató sóhajokat, az édesen túlmutató öleléseket…

Ez egy lassúbb, megfontoltabb élet. Benne van már, a túloldal kemény üzenete, de benne az elfagyott ág akarata; rügyezni kell, hajtani! Nem ott, ahol tervezted, de ott ahol tudsz, ott ahol megmozdul benned az élni akarás, a látni akarás, a szeretni akarás…

A könnyek helyett nevetés tölti be a szobát. Te alig látsz még kicsi, én meg kezdő vagyok a jobb oldalamban… De fogjuk egymás kezét! Akkor meg?

Hunyd csak be a szemed! Érzed? Repülünk!

356407264_9958920160799742_3040191656313219188_n.jpg

Mit tud Ljasuk Dimitry a világról?

Dodi jegyet is vett rá. Aztán öten mentek el, köztük Hajnalka is. Csak én nem, mert szokás szerint forgattam. Hajnalka úgy jött ki a moziból, hogy rimánkodott; ezt a filmet látnom kell. A Jóreménység szigetet. Nagy, szélesvásznon, nem otthon, bármilyen nagy, és részletes az OLED…

Aztán az élet úgy hozta, hogy sokáig csak a saját világomba zártak egy kórházi szobában. A végtelennek tűnő hónapok és a kezelések után, már itthon Hajnalka jelezte, hogy a NETFLIX-re is felkerült.  Halogattam. Pedig közben már rendes, és nem rendes, vidéki és nagyonpesti értelmiségi körökben kultfilmnek avanzsálódott…

Aztán ma délután, hagytam, hogy Ljasuk Dimitry elvarázsoljon!

(Bevezetés a Tisza-kultúrába)

Tíz éves lehettem, amikor a dombrádi Tisza-partra vitt apám. Nagy nyár volt. Millió ember a vízben és a parton. Míg apám úszott én csurgatva homokvárakat építettem a többi gyerekkel.  Ott szerettem bele a folyóba. Apám tősgyökeres tiszai gyereknek született. A túlparton, Cigándon. Akkor egy semmi, kis pontonhíd kötötte össze a Rétközt, a Bodrogközzel… Végtelenül beleszerettem a folyóba. Nekem ő volt az első szeszélyes, mindig változó, mindig kiszámíthatatlan Nő az életekben. A Tisza, mint annyi folyó neve, németül a "die", azaz nőnemű névelőt kap. Aki ismeri a folyót, tudja, ha van még folyó, ami női attribútommal bír, az a Tisza. Csacska, szőke, szeszélyes, néha veszélyes, követeli a jussát, máskor a saját partjára fekszik napozni. Egy tündér, amikor csöndes júniusi estéken röptetni tanítja a kérészeit...

Apám telket vett itt. Hol egyedül, hol nagyapámmal, meg haverokkal kalákába házat is épített rá. Hosszú nyarakat töltöttem itt. Éjszakáink rövidek voltak erre, mint a általában a kurta nyári éjjelek... Nemrég felújítottuk. Imádom. Azóta is…

És talán azonnal érthető, mit jelent nekem ez a film. A kismilió párhuzamot, féltve őrzött emlékeket, csodás nyaralásokat és annyi belefeccölt munkát, amit elképzelni sem tudtok… Megyünk a Tiszára. Minden nyáron. Boldogan. Önfeledten. Álmodozva. Harmincegynehány éve…

És akkor egyszer csak a reminiszcenciákon és az agyvérzésen túl, Dimitry helyettem mutatja be a világomat. Helyettem beszél, helyettem mond okosat, helyettem beszéli el, mit érzek az apám iránt, miért imádom a szőke folyót, miért jelenti nekem a Paradicsom egyik folyóját a Tisza…

És már az sem számít, hogy rajongok Morriconéért, meg Tornatóréért, a Cinema Paradiso életem egyik legfontosabb élménye. Mit számít az, hogy az az Út a vadonba, meg a Vadon is eltörpül Ljasuk Dimitry lélegzetelállító utazása mellett. És nem baj, ha néhol suta, vagy sete, mert a mondanivaló simán jut el a katarzisig a júliusi fülledtségtől ernyedt kanapén is…

Én akkor is hallom Dimitry gondolatait, melyeket Morricone mellett hol Gustavo Santaolalla Babelje, vagy éppen Luis Bacalov Il Postinója tesz hatásosabbá… Még akkor is hallom ezeket a zenéket, ha a jogdíjak miatt át kellet írni az eredeti dallamokat.

Ljasuk Dimitry azt hiszem mindent megmutatott, amiért élni érdemes; hit, természet, család, barátok, szerelem. Mindent felmutat, mindent átvesz a nézővel, közben kiderül a világ egyik legszebb helyén élünk és miénk a világ egyik legszebb fővárosa is…

És tudjátok, most amikor férj, meg apa lettem, és a fiam még apám is láthatja, ha akkor hirtelen úgy érzem, ez az én filmem is. Minden hitével, reményével, szeretetével.

Két óra, nyolc perc. Nem fogjátok megbánni, mert ha mindent nem is, de amiért élni érdemes azt Ljasuk Dimitry nagyon tudja!  

süti beállítások módosítása