Az anyja mindig állva evett. Hazajött, szétdobálta a cuccait. Elővett egy kis füstölt szalonnát, fehér, kétkilós kenyeret szelt hozzá és hámozott néhány, közepes fej lilahagymát. Állt a konyhaszekrény mellett. Előtte kenyérmorzsa, kolbász és hagymahéj. Jóízűen, csöndben falatozott, apró katonákat gyártva, mintha csak az életét rágná meg - erre gondolt, miközben nagyokat korgott a gyomra. Utálta az ügyet. Rühellte, hogy itt kell ülnie. Nézni a bíró unott pofáját. A védence epés, keserű arcát. A rabkisérő smasszer, hurkás nyakát, borotvált, fénylő fejbőrét. Kezével időről időre a hajába túrt vagy éppen megdörzsölte a szemeit, majd végighúzta ujjait kialvatlan, pofazacskóin, miközben száját nagyra tátotta és így próbálta elnyomni az egyre gyakoribb ásítást. Az ajkai mint egy vadászcsapda, remegve nyíltak volna szét. Komoly önuralomra volt szüksége, hogy ne szippantsa be az egész tárgyalóteremet. Örömét csak az egyik ülnökben lelte.  A nem szép, de formás szőkésbarna lányra már akkor felfigyelt, amikor belépett a terembe. Nem kimondott bombázó, de igazán csinosnak mutatkozott a kiskosztümjében. Melltartója feszesre állítva és ráadásul olyan szövetkabátban érkezett, aminek a selyembélése bűnvörös volt, mint egy erkölcstelen éjszaka.   

A védence, a jóképű cigányfiú mindent elrontott. Mindent bevallott. Töviről hegyire elmondta a bírónak, hogyan ölte meg az alig 19 éves feleségét. Miként tervezte meg, hogyan készült napokig a véres leszámolásra. Az ügyvéd hiába eszelte ki, az enyhítő körülményekkel hogyan fogja egyszerű felfüggesztettel megúszni ez a szerencsétlen, nem jött össze. A 22 éves srác, fél óra alatt a habos-babos hirtelen felindulásból, szerelemféltésből, legfeljebb egy év letöltendőből kreált egy előre megtervezett, szándékos, bestiális kegyetlenséggel elkövetett, brutális gyilkosságot. Persze tudta, hogy a 21 késszúrás után nem lehet kisétálni a tárgyalóteremből még akkor sem, ha ez az "árva csilánt" a legszerencsésebb csillagállást fogja ki. De legalább nem kellett volna asszonynak vagy csicskának vonulnia, a magukat nehézfiúnak képzelő, életfogytigos gyökerek közé. Persze a bírónak is illene tudni, hogy 21-szer csak egy amatőr szúr. Egy istenverte balfasz, aki biztos akar lenni abban, hogy az áldozat elpatkolt. Csak az szúr így, aki retteg a  félmunkától, aki hiába tervezete remegve, rettegve, a hirtelen ébredő bűntudat elől menekülve, gyorsan túl akar lenni az egész herce-hurcán.     

De mindez semmi sem volt ahhoz az undorhoz képest, amit a szíve mélyén érzett erről a brazil szappanoperáról. 36 évesen komoly filozófiát gyártott a szerelem nevű globális őrületről. Ezt az egész mézes-mázos hülyeséget egyszerűen lepasszolta a nőknek. Legyen az ő bajuk. Ha úgy érzete, valami nyomasztó, nehéz, ólomszerű kel a mellkasa mélyén, akkor egyszerűen menekülőre fogta. Tiplizett. Megszökött a veszély elől, vagy a neten újabb trófeák után nézett, aztán addig csapongott ki, míg az aktuális barátnő, össze nem pakolt és el nem hagyta. Rájátszott. Bunkó volt. Kiabált a csajjal, a türelmesebbeket még fel is pofozta és ha úri kedve úgy tartotta, a szekrényéből kiseperte az aktuális ruháit. Fölényeskedett és kegyetlenül, jéghideg fejjel nézte végig, ahogy a saját könnyükben fürdő verebek, lelkileg-testileg összetörve döbbennek rá, baromira mellényúltak. A jól menő ügyvéd csökevényes érzelmi intelligenciájával nem értette a veszteség fájdalmát.

- Bíró úr kérem! Értse meg! Én azt a jányt igazán szerettem. Én nem tudok nélküle élni. Nekem nem ér semmit az életem. Megyek a börtönbe, mer még arra sem vagyok képes, hogy megöljem magam! - a vádlott teljesen összetört. Amikor ismét megmutatták neki a helyszíni szemlések fotóit, zokogva esett a székre és arcát két tenyerébe temette.

Kész katarzis a nagyjelenet! - fitymálta az ügyvéd a történteket és újból megdörzsölte az arcát. Majd a zsebébe nyúlt, mert érezte, hogy megveszekedetten rezeg a mobilja.

- Na, mit szólna egy 15:00 órához? - csak ennyit olvasotta a képernyőn. Miközben a bíró az orvosszakértőt kérdezgette, ő már egészen máshol járt. Az SMS küldője egy 30 éves, csinos válófélben lévő asszony. Évekkel korábban egy hagyatéki tárgyaláson ismerkedtek meg. Férje egy 13 évvel idősebb belgyógyász. A fickó jó karban tartva, sportos, akár 5-7 évet is letagadhatott volna. Széles vállú, sikeres és beképzelt. Arrogánsan viselkedett, mikor észrevette, hogy az ügyvéd és a felesége között milyen habkönnyű flört bontakozik ki.

- Ami késik nem múlik! - mosolygott a közhelyen és közben, gúnyosan, önelégülten csücsöríteni kezdett a szájával, amire már az ülnökök és a bíró is felfigyeltek és látva, hogy nem a teremben jár, rosszallóan kezdtek pislogni.

Erőt vett magán. Majd átgondolta, hogy mit kellene hazudnia a barátnőjének, aki azt ígérte, valami finomat főz neki, mire hazamegy. Az egyetemista lány messze állt a konyhatündérségtől, sőt lúdbőrödzött  a háta, ha arra gondolt, az ujjaival a nyers húshoz kell érnie. Hányinger kerülgette, amikor a nyálkás, taknyos hártyát, és a parázs, vöröslő izomköteget megérintette. Már akkor is okádnia kellett, ha panírozott. Ahogy a liszt, a prézli és tojás, mint valami gonosz csiriz, bevonatot képeztek az ujjain, őrületbe kergették. Idegesen dörzsölni kezdte az ehető habarcsot, galacsinokat gyúrt és minden szelet hús után megnyitotta a csapot kitartott kisujjával, hogy megszabaduljon a hátborzongató érzéstől. Talán éppen a húsundora miatt a szex sem volt tökéletes vele. Pedig igazán szórakoztatónak tartották, nem jött zavarba akkor sem, ha Miroról, Gadamerről és Gaudiról esett szó. Könnyedén fordította Neruda verseit és megajándékozta az Óda a tengerhez magyar fordításával is. De a szex, a cuppogás, a vágytól éhes hús találkozása, csak közepesre sikeredett a lánnyal. Az orvos felesége azonban mindennel kárpótolta. Néhány héttel korábban csak felszaladt hozzá, hogy a nő aláírja a válási papírokat. Egy denevérujjú selyem felsőben és édes, aprócska szoknyában várta, na meg magas sarkúban. Csak néhány perc - vigyorgott  - sietek , de a teát nem utasította vissza. A nő beszélt, szürrealista festménnyé torzult, egy nagy kéjtől remegő szájjá, két gyönyörű mellé és egy hatalmas, hamvas vaginává.  Elmondta, hogy a férje megcsalta. Na persze ő is, de csak egyszerű bosszúból. Mesélte, hogy a férj hármasban akarta. De nem egy másik nőre vágyott, hanem még egy férfira. Az orvos arra izgult, ha végigmozizhatja, ahogy a feleségét éppen "meghajtják" - így fejezte ki magát...

Már nem emlékezett egészen pontosan hogyan kezdtek el csókolózni. Már az ajót előtt állt. Magához rántotta a nőt és felhúzta a szoknyáját. Nem volt rajta bugyi. Készült. Ledobálta az öltönyét és dugtak. Mint két kiéhezett, bűntudat nélküli állat, úgy estek egymásnak. Erőből, dühből, örvénylő kéjből dugtak... Rázni kezdte a jobb lábát a felújított bírósági épület vadonatúj asztala alatt... Egyszerűen elhúzódott. Ennyi. Nem fog többet mondani otthon...

A bíró az orvosszakértő vonatott, terjengős, nagyon hivatalos mondataitól egyre feszültebb lett. Azon merengett, hogyan lőné le ezt az ötven év körüli pacákot, aki azt hiszi, székfoglalót tart a tudományos akadémián. A keze remegett. Csak egyetlen felest ivott a szekrényében rendszeresített Remy Martin-ből. Kívánata a piát. Ahogy az ügyvéd a nőt, az előtte zokogó cigányfiú a halált, úgy kívánta, hogy a szesz égesse a száját, a szájpadlást, a torkát, a légcsövét és gyomrát. Égjen belül, mint egy halálos ítélet. Gyermekkorában a rántott csirkére és a rizi-bizire vágyott így. Remegve, akár egész nap. Szédülve, mit sem sejtve, hogy a zuhanó vércukorszint a bolondját járatja vele.

Minél korábban lesz ítélet, annál korábban jut hozzá. Lassan fogja kivenni az üveget, akkurátusan csavarja el a kupakot, szinte visszafelé játszva tölt a vizes pohárba. Nem issza meg egyszerre. Nem! Csak kortyonként, mintha  Grál cseppjei lennének. Imádkozni fog közben. Fogadkozott. De tudta, ha kiszabadul végre innen, az üvegben lévő mintegy 3 decit egyszerre fogja lehúzni. Egyszerre... Úgy fogja lehúzni, ahogy hasba rúgta a feleségét, amikor kiderült a legjobb barátjától terhes. Egyszerre fogja lehúzni, mint egy gép, úgy fogja eltűntetni az utolsó csepp konyakot is...

A cigány fiú, még mindig zokogott. A füle halotta, de nem fogta fel, a 8 év letöltendő börtönbüntetést. Nem is érdekelte, csak hogy miért éppen az uzsorás kellett a lánynak. Miért az az óbégató senkiházi, akinek minden cigánysoron van egy szeretője. De már azt sem bánta volna, ha csalják, csak életben lássa a fiatalasszonyt. Ujjaival a szemét kezdte kinyomni. Az őrnek kellett közbelépnie.

- Nem, nem ő halt meg! - ordította - Én vagyok halott...  

Megjegyzés: A sztori munkacíme Primus inter pares volt. Már, amikor leírtam éreztem, hogy változtatást igényel. Az áthallásos "ítéletidő" talán találóbb.

 

 Ki sem mondani a szavakat, nyelvek mint kígyók,

Hol kergetőznek, hol otrombán perelnek;

Szeretni egymást, mint rátarti istenek,

Vagy állatok, kiket kifőzött ösztönök vezetnek...

Foltot nevettél a szívemre, mint árnyékban

Fogant gyermek, bogárlábakon kitinsarkantyút penget...

Túl mélyen szántja a lelked, karcol, hasít, fáj,

Mint fekete álomban, fenyegető tüskekórók...

Csendben távoztál, egy bakónak adtad a kilincset.

A legvégén mégis is kívánhatok egyet!

 Nosztalgia

 

Mondd tudsz még úgy szeretni?

Ahogy a múltad szereted;

Emlékeid mint zöld zafírkövek

Megkérgesedett lelked

magas fényű járólapjai...

A világról...

A kényszerek szolgálója lettél

Érzem, ahogy belémsimulsz

Már senki sem tudja, hogy

Ki a tok és a ki a kés..

Forradalmak...

Minden éjjel, bekopognak az ajtón,

Ismerem a forradalmakat!

Vörösek, szőkék, legjobban feketék,

Felvonulnak, kiabálnak,

Hozzányúlnak a kibiztosított fegyverekhez,

A forradalmak még csipás reggel is vért forralnak...

Politika

"Minden hatalmat megutáltam már,

csak azt nem, amikor fölém magasodsz az ágyban..."

A macskák vették át a hatalmat,

Szőrtelen, kopasz, hízelgő jószágok,

A józan férfiak mégis prüszkölnek,

Bársonytalpakban most ébrednek a karmok,

Hisznek és pitiznek a barmok...

Kamcsatka

Visszaállítják az órát,

Az idő repül a tér felett

Hamupipőke kontaktlencsét szemelget

Üvegcipőjén műanyag a sarok

Falnak dőlnek

és Holdat reszelnek a húsba bújt angyalok...

Láz

Minden lázban megkísért,

az ajándékba kapott éjszaka

Selyembe, puha bőrbe kötve

Sóhajok, mint gyertyalángok

Reményt remegve és közben a

Gerinced íve a bordáim között...

Fut az idő, pedig fegyelmezett katona.

A mutatókkal birkózok...

Állok az ágy mellett, nézlek, távoli világot

Mint egy féltett festményt, bekeretezlek... 

Playboy: Mennyire volt közel Amerika a forradalomhoz a nagy gazdasági világválság idején?

Alinsky: Sokkal közelebb, mint a legtöbben gondolnák. Valóban Roosevelt reformjai mentették meg a rendszert önmagától és előzték meg a katasztrófát. Jusson eszünkbe, hogy1929-ben az embereknek nem csak a pénze ment le a slozin, hanem az egész addigi hagyományos értékrendjük. Az amerikaiak saját társadalmukat a paradicsomhoz vezető földi útként ünnepelték, ahol a megbecsült, kemény munka és a megtakarítások biztos jegyet jelentettek a biztonsághoz, a sikerhez és a boldogsághoz. Aztán hirtelen, pár nap leforgása alatt ezeket a jegyeket jóváírhatatlanul visszavonták, az alsó réteg pedig mindentől elesett. Az Amerikai Álom egyik napról a másikra rémálommá vált a többség számára, és a kellemes, lehetőségekkel teli világ, amit addig ismertek, hirtelen elkezdett bezárulni, ahogyan a megtakarított javaik eltűntek a fizetésképtelen bankok zárt ajtajai mögött, a munkahelyeik megszűntek a bezárt gyárakban, otthonaikat és földjeiket pedig elvesztették, amikor behajtották a jelzálogokat és erőszakosan kilakoltatták őket. A kémények kihűltek, a gépek csikorogva leálltak, s mintha az egész ország befagyott volna.

Az emberek persze próbálták áltatni magukat: "Ez az egész nem valóságos, alszunk egyet, aztán megint a napfényes húszas években ébredünk fel, az otthonunkban és az állásunkban, ahol minden sütőben sül egy csirke és minden garázsban van két autó". De amikor kinyitották a szemüket, a valóságot látták, a szegénységet és reménytelenséget, amit korábban el sem tudtak képzelni olyan emberek számára, akik egész életükben keményen dolgoztak, félretették a pénzüket és minden vasárnap elmentek a templomba. Persze, létezhet szegénység, de csak a társadalom sötét és büdös peremén, a feketékkel, az idénymunkásokkal, meg az olyan emberekkel, akiknek furcsa volt a nevük és nem beszéltek rendesen angolul, de nem ővelük, nem Isten népével. Ám a sötétség nem múlt el, sőt, egyre rosszabb lett. Az emberek eleinte átadták magukat a bénító kétségbeesésnek, de aztán lassan felmérték a körülöttük lévő új és ijesztő világot, és átgondolták az értékeiket és prioritásaikat. Az iskolában azt tanulták, hogy mindig lesznek szegények, mert mindig lesznek olyan lumpenek, akik túl ostobák és lusták. De most, hogy a többségünk szegény volt, mi is mind buták, bénák és képzetlenek vagyunk? Új hangulat kezdett terjedni, ami kikezdte a hagyományos amerikai értékeket: az individualizmust, az ember-embernek-farkasa versengést és az álszent adakozást. Ahogy az emberek kinyújtották kezüket, hogy valamibe, bármibe kapaszkodjanak, megtalálták egymást. Hirtelen felfedeztük, hogy a 'legerősebb éli túl' kegyetlen törvénye többé nem igaz, hogy lehetséges az, hogy mások törődnek a mi nyomorunkkal, mi pedig az övékkel. Kisebb méretben valami hasonló történt Londonban a bombázások idején, amikor a társadalmi osztályokat elválasztó hagyományos gátak leomlottak a közös veszély feltűnésére. Amerikában új hangok és értékek tűntek fel, az emberek John Donne-t idézték: "Egyetlen ember sem sziget". Ahogy egyre inkább egységbe tömörültek, hogy segítsenek magukon, felfedezték mennyi közös van bennük. Ez volt például az első eset volt a rabszolgaságellenes küzdelem óta, hogy komolyabb egység jött létre a fehérek és a feketék között, ahogy a különböző rasszok elkezdtek együttműködni, hogy megküzdjenek a közös ellenséggel: a munkanélküliséggel és az éhbérrel. Ez volt tán a harmincas évek egyik legfontosabb jellegzetessége: nem csak a politikai küzdelmek meg a reformok, hanem ahogyan több millió ember felismeri, hogy közös a sorsa és összeköti őket valami közös emberi. Ezt látni és megélni nagyon megindító élmény volt.

Playboy: Kissé nosztalgikusnak tűnsz.

Alinsky: Igen, izgalmas idők voltak azok. Meg istenverte erőszakosak is. Amikor ma valaki panaszkodik nekem, hogy mekkora a bűnözés meg a káosz az amerikai társadalomban, azt mondom, gondoljon csak vissza a harmincas évekre. A mamutvállalatok hihetetlenül arrogánsak és elnyomóak voltak, mindent megtettek hogy védjék a szabadságukat - a szabadságukat a kizsákmányolásra és hogy minden akadályt szétzúzzanak a mammonhoz vezető útjukon. Egyetlen amerikai vállalat - legyen az olaj-, autó-, acél-, gumi- vagy konzervgyár - sem engedte a munkásainak, hogy szerveződjenek: a szakszervezeteket felforgatónak és kommunistának minősítették, és minden munkást, aki nem állt be a sorba, kirúgtak és feketelistára került az iparágban. Ha ellenszegültek a főnökeiknek, megverették vagy meggyilkoltatták őket a sztrájktörőkkel, vagy agyonlövették őket a rendőrséggel, amik korrupt, nagyvállalatokat kiszolgáló polgármesterekhez tartoztak. Akiknek volt munkájuk, azokat is teljes közömbösséggel vették fel vagy rúgták ki, úgy dolgoztak, mint valami dehumanizált szervomechanizmus a gyártósoron. Nem volt nyugdíj, munkanélküli segély, társadalombiztosítás, ellátás, vagy egyáltalán bármi, ami akár a minimális biztonságot garantálta volna a dolgozónak. Amikor ezek ellen a körülmények ellen a radikálisok felvették a harcot szóban vagy tettel, a rendőrség és az FBI levadászta őket – Hoover már abban az időben teljesen paranoiás volt – a Fehér Házban meg az egyre erősödő bolsevik hordákról kongatták a vészharangot. Véres sztrájkok és zendülések söpörtek végig az országon, így a nép rendért kiáltott. Akkor még senki nem beszélt a környezetszennyezésről, pedig a szén- és acélvárosok munkásait már akkor is ellepte a levakarhatatlan fekete por, Chicagoban meg akik a húsfeldolgozók környékén laktak, olyan bűzben élték le életüket, hogy ha vidékre mentek, a friss levegőtől lebetegedtek. Bassza meg, ez az ország sokkal polarizáltabb és keserűbb volt akkor, mint manapság.

(részlet a Playboy 1972-es interjújából)

Alinsky-t olvasok. Rules for radicals. Amikor először forgattam, azon somolyogtam a Fidesz ötletgazdái is szívesen forgatják. Polgári engedetlenség, egy ország választói bármikor visszavonhatják a bizalmukat, ha úgy érzik visszaélnek vele... Ezt írta... Most, amikor a hatalom az övék, nem tudom mit csinálnak a szemüveges, nagyorrú remekművével... Egy honlapon olvastam, hogy az USA-ban ma is az első öt, leginkább felfogató hatású műként tartják nyilván. Mondom Alinsky-t olvasok. Bizsereg a tenyerem, forr a vérem. Egyszer Erdélyi Zsolt azt mondta, hogy, aki 15 ezer embert az utcára tud vinni egy célért, az már Valaki. Nem holmi, talmi celeb, nem sztár, Valaki, akinek hívei és követői vannak. Valaki, aki képes azt mondani az embereknek, álljunk egy csukott kapu elé és csöndesen mormoljunk imádságot. Mint a tenger zúgása! Olyan lenne mint a tenger zúgása. Pedig mindenki, csak mormolva mondaná az imádságot.

Úgy szeretnék nézni a világra mint egy bolond tv-re. Kívülállóként. Kezemben egy távkapcsolóval, egyszerűen túllépnék, ha médiatörvényekről, gazdasági válságokról és devizahitelekről esne szó.

Az igazi outsider oda kapcsol, ahol a számára kedves lányok éppen pitypangokat fújkálnak. Soha ennyire nem irigyeltem az időn kívül kerülő Mestert és Margaritáját. Az igazán szabad ember, akit nem rengetnek meg a világ balga eseményei. Nem közönyös, nem érdektelen, csak éppen hatalmába áll kiszedni a  köveket a kútból, amit a bolondok dobáltak bele. Fura ez, emlékszem tavaszokra, amikor a világ valóban terülj, terülj asztalkám volt. Emlékszem nyarakra, amelyeknek az éjszakáit egy vén cseresznyefa kérgébe véstem... Ittam a friss esővízből, a folyókból. Ettem rántott csirkét és petrezselymes újkrumplit (szigorúan Kleopátrát), miközben haraptam a tejfölös uborkasaláta illatát...

A lábam úgy járt, hogy csak kötelekkel lehetett megfékezni, ordítottunk kocsik ablakából, biciklik nyergéből. Szőrtelenek és könnyűek voltunk, mint a húsvét hétfő, április vége felé...

Vissza szeretném adni apám jóképűségét, édesanyám tűsarkakon kopogó ékszer lábait... Vissza szeretném adni nagymamám csillogó szemét, vissza szeretném hozni azt a karácsonyt, amikor Kodácsi nagyapám énekelte nekem a mennyből az angyalt. Vissza szeretném hozni azokat a félős öleléseket, azokat a csapongó álmokat...

Vissza szeretném hozni azokat a langyos tavaszi estéket, amikor seprűvel kergettük a cserebogarakat. Ki akarom cserélni a  szám ízét. Úgy szeretnék ember, férfi és magyar lenni, ahogy azt megálmodtam. Nem akarok szégyenkezni sem ember, sem isten, sőt politikus előtt sem. Nem akarok csúszni, mászni könyörögni, mint oktalan férgek a horogra akasztás előtt.  Nem akarom elveszteni a hitem, a nyakam, az arcom, az önbecsülésem. Nem akarok köpni, ha nevemet hallom, nem akarok szégyenkezni, fejemet csóválni és rosszul aludni, csak mert porszem életem a kompromisszumok spanyolcsizmáiba húzzák.

A büszkeség, a boldogság kakas-nyalókáit kívánom, cukrozott sűrített tejet, lágy kiflit, friss túró rúdit...  Aludni akarok, mint egy isten, termékeny álmokat pihegve magamból majd felkelni, élni, táncolni utcákon, tereken, kertekben és folyópartokon. Tenger akarok lenni, hullám és a víz ereje. Hang szeretnék lenni, erős, falakat, ósdi hiteket rengető hang. Kéz szeretnék lenni, simogató, becéző, építő kéz, mely írni sem restell.

Álom akarok lenni, mézcsepp, virágpor... Szél akarok lenni, a változás szele... 

Be akarok jutni szobákba, elzárt szekrényekbe...

Áldása akarok lenni, vasárnapi misén... Az isten ministránsa, tömjénfüst és misebor...  És legvégül magam akarok lenni, távolba néző maga-magam...     

A hetedhét határon túl, messze a fővárostól, a jó vidéki levegőn, egy megyeszékhelyen két televízió is növekedésnek indult. Nőttek, növekedtek, ugyan nem úgy mint az égig érő paszuly, csak mint a bolondgombák a nagy fák, hűs, nedves árnyékában. Ettől függetlenül, mint az igazi bolondgombák, színesek voltak és illatuk betöltötte a legkisebb kerekerdőt. Rokonok voltak ezek a gombák, ha valaki alaposan utánajárt, megtudhatta, hogy a föld alatti spóratelepeik ezer szállal kötődtek, összefonódtak, ám száruk már megdőlt mint a pisai ferde torony és igyekeztek kihangsúlyozni, más- más irányba kívánnak fejlődni.

A bolondgombák már csak ilyen hiúak. A két televízió vezetése pedig kínosan ügyelt, hogy az erdőmesterek is belássák, itt bizony nem egy ikergombáról van szó, hanem két különálló személyiségről.

Az egyik televízió már induláskor is a vidékiségét hangsúlyozta. Váltig állította, hogy ő ezt a vidéket kívánja szolgálni a legkisebb településektől, a nagyobbakig és ugyan szorosan kötődött a megyeszékhelyhez, mert korlátozott pénzügyi akciórádiusza miatt nem is tehetett mást, de azért igyekezett magát szebb és nagyobb fényben megfürdetni, mi amennyi valójában érte.

A másik stúdió egy darabig hadakozott, hogy bebizonyítsa a vételkörzet határozza meg egy televízió tudatát, de a harc eldőlt, amikor kizárólag politikai okok miatt a vetélytárs kapott engedélyt a vételkörzet bővítésére. Innentől kezdve a régebbi stúdió a lokalizáció erényeit igyekezett megcsillantani. A vezetés azt mondta, a megyeszékhelyen élők ingerküszöbét alapvetően csak a helyi hírekről, eseményekről szóló tudósítások lépik át, a többi csak tölteléknek jó. Ez mindaddig meg is felelt a valóságnak, amíg a politikai erőteljesebben bele nem szólt a műhelyek működésébe és nem értelmezték volna át, politikai céljaik szerint, a vételkörzet fogalom jelentését.

A politikus számára csak az a kérdés, hogy az adott médium képes-e eljutni a saját szavazóihoz, képes-e szétszórni hetedhét határon, kerületben, körzetben a hangját és magvas gondolatait.

Ebből a szempontból mindkét televízió kiszolgáltatottá vált és ezek után a legkevésbé számított, hogy a néző mit gondol az ott folyó munkáról, a fenntartók véleménye lett a zsinórmérték. A hozzá nem értés, a kommunikáció, mint szakma megtépázása pedig magával hozta a médiumok devalválódását is.

A néző ugyanis csak az őszinteségre kapja fel a fejét és a kognitív disszonanciát (http://hu.wikipedia.org/wiki/Kognit%C3%ADv_disszonancia) egyből érzékeli, még intuíció útján is, magyarán nincs mese, a hazugságok láttán, hallatán minden néző el kezdi szívnia fogát, még a konzumidióták (http://unciklopedia.org/wiki/Konzumidi%C3%B3ta) (fölényeskedő újgazdagok, plázacicák, a fogyasztói társadalom hű katonái, a szociális hatalom szerelmesei, útvesztett technokraták és egyéb őrültek)  is, aki csupán abban különböznek az átlagos embertől, hogy sokkal mélyebbre van ásva a lelkük... (hired from Endre Kukorelly)  

A két műhely most leginkább a retorikájában különbözik egymástól. A két televízió közül az egyik képi megjelenítésében, struktúrájában, nyelvezetében, kommunikációs szintereit tekintve is konzervatív. Vidékiségét dolgoz fel és vidékiséget sugároz. Ez legjobban retorikájában észlelhető, ami rendkívül gyorsan idomul, a mindenkori fenntartók elvárásához. Ez a televízió szimbólumaiban és szemantikai viszonyrendszerében is vidéki, túlhaladott és maradi. Persze itt is vannak üde színfoltot képező esetek, amikor egyes szerkesztők igyekeznek elszabadulni a földszagú képletektől, de ezek a próbálkozások semmiféleképpen sem általánosak, inkább személyhez kötöttek és háttérbe szorítottak. Szándékosan kerülöm, a nép-nemzeti és klerikális jelzőket a stúdió jellemzésekor, mert ez sem tudatos, sokkal inkább pózszerűen felvett.

A másik televízió ehhez képest mindig is nagyvárosias volt, több, érezhetőbb innovációval, liberálisabb szimbólum- és nyelvhasználattal. Ez a televízió sokkal inkább próbált felzárkózni legalább a mértékadó közszolgálati szinthez. Retorikájában urbanizáltabb, szimbólumaiban pedig kozmopolita kívánt lenni. Híreiben mindvégig mértéktartóbb, kiegyensúlyozottabb és szerkesztői legalább hallomásból ismerik a BBC etikai kódexében megfogalmazott elveket. Mércének tartja ugyanakkor a kereskedelmi televíziók hírkészítési metódusait is, mivel a szerkesztők pontosan tudják, a nézők többségéhez a bulvárhírek jutnak el. Híreiben jobban érzékelhető a politikai mértéktartás, bár itt is látszik, hogy a túlélés érdekében a fenntartó elvárásainak is meg kell felelni.

Hiányossága, hogy nagyvárosias jellege ellenére kevésbé szolgálja ki a szubkulturális igényeket. Mainstream műsoraiban ezek kevés helyet kapnak, saját magazinjuk pedig nem létezik. (egyelőre?)

A két televízió létjogosultságát jelenleg senki sem kérdőjelezi meg. (Egyik fenntartó sem-)). Az elmúlt évtizedben történt technikai újítások, áttörések, fogyasztói szokások ugyanakkor mindkét televízió elé feladatokat állítanak. A versenyt az fogja megnyerni, aki minél többféle csatornán vagy inkább platformon keresztül jut a felhasználókhoz. Figyelembe kell venni, hogy a felnövekvő és feltörekvő generációk már nem használnak számukra ósdinak tűnő médiumokat, mint a televízió és az újság. Ráadásul képtelenek olyan "klasszikus" dolgokra figyelni, ami nem köti le a figyelmüket.

Mindkét televízió számára létfontosságú, hogy saját arculatát kitalálja az interneten, ami semmiféleképpen nem lehet azonos, a képernyőn látottakkal. Ma már kevésnek tűnik az interaktivitás. Nem elég az e-mail, az sms és az ezeket tartalmazó scroll. Olyan platformokon is meg kell jelenni, amelyek a fiatalok mindennapos rutinjában megtalálhatóak (iwiw, facebook, twitter). Ugyanekkor, azt is bizonyítani szükséges, hogy nem elég nyers híreket bedobni a világhálóra, egy idő után az is fontossá válik, ki, hogyan képes ezeket tálalni. Az okostelefonok terjedésével, mobil-streaminget is fel kell ajánlani, és be kell vezetni akár az egy televízió, több platform-szerkesztőségeket is.

A hagyományőrzés 2011-ben azt jelenti, véleményem szerint, hogy van televízió, de az mint a polip számos csápon (karon) keresztül jut el a zsákmányhoz: a nézőhöz...

A gyorsabban ébredő gomba, most meghódíthatja a kerekerdőt, és ez már nemcsak pénzkérdés.    

Néhány napja, végigvicsorogtam egy filmet, az emberek, iparosított technológiával pusztították benne, a békésen fújtató, egyébként hozzánk hasonlóan emlős, bálnákat. Fájat,a mit láttam, az embertelenség, a butaság, a kegyetlenség. Egy valaha élt matróz érzékeivel, megéreztem a bálnavér, bálnazsír szagát... A megrökönyödés után egy komoly eszmerendszer fogalmazódott meg bennem... Azt a nagyon határozott elméletet agyaltam ki, hogy a világirodalom után meg kell alkotnunk és  tartalommal kell megtöltenünk a világpedagógia fogalmat.

Mindezt tetézte, édesapám azzal hívott fel, hogy az orrom alá dörgölje; az evolúciónak nem célja az ember. Az egyik napilap hétvégi mellékletében olvasta és figyelmembe ajánlotta ezt a mellbevágó konzekvenciát. Nem fogom ezt a kérdést azzal elbagatellizálni, hogy minden állítás és annak ellentéte is igaz. Nem fogom, mert ez a mondat igazolja azt az elképzelésem, mely szerint meg kell változtatni a világról alkotott képünket, vagy nincs más hátra mint a nyomorúság.

Úgy vélem az elmúlt időszak bebizonyította, véget ért az ügyvédek, bankárok, brókerek, simlis közgazdászok uralkodása. Bebizonyosodott, hogy az általunk „fenntartható fejlődésnék” nevezett őrület, mely szerint és most slendrián, de őszinte magyarázat következik, a gazdagoknak minden évben nagyobb profitra kell szert tenniük, megbukott.

Megbukott, a piac mindenhatósága, a pénzügyi liberalizmus, mert kiderült, ebben a világban a nagytőke és a nagytőkével rendelkező emberek egyszerűen meghülyülnek és elkurvulnak!

Még mielőtt bolsinak kiáltanának ki, jelzem, nem vagyok balos érzelmű, inkább csak szociáldemokrata, mert nem hiszek a mindenkinek a szükségletei szerinti marhaságban. Nincs olyan, hogy szükséglet, csak egy vírushoz hasonló parazita van, az ember, amely, ha szerencsénk van még ilyen nagy rombolás és infekció ellenére is kezelhető.

A világpedagógia számomra azt jelenti, a pénz, a hatalom és a velük kézben járó, hedonizmus helyett újra a klasszikus értékek felé fordítjuk a gyerekeket. Nem működhet az az iskola jól, amelyben legatyásodott, frusztrált és pénzért, megbecsülésért sóvárgó tanárok dolgoznak, nem működhet az egyház, amelynek papjai láthatóan, csak az anyagi és látható világ vonzásában álszent módon ájtatoskodnak.

És romlott az a világ, ahol a kiskapukat pénzért nyitogató ügyvédek, a romlott politikai eszközökkel befolyásolt kufárok találják ki a módszereket. Elég! Ez a világ a szakadék szélén billeg! Ebben a világban minden ember, érték és természetellenes. Ebben a világban szabadon lehet bálnát gyilkolni és környezetet szennyezni. Ebben a világban szabadon garázdálkodhatnak a demokráciára, a választókra hivatkozó Tartuffe-ök.

Úgy érzem, az új forradalom, az új világrend vázlata a pedagógusok kasztjából származik majd. Az új, az érték alapú világrendet nem a szem, hanem a szív és az ész alkotja meg. Úgy érzem minden törvény itt él bennem. Célom, isteni küldetésem, hogy ezt nagyon hangosan beleordítsam a szélbe. Ha pedig az isten eszmét adott, akkor hangot is ad majd hozzá. Hiszem, hogy így lesz... Tessék rám figyelni!