Ez kérem ennyire egyszerű:

 "a Nyíregyházi Bíróság egyik tárgyalótermében találta; Z. Pintye Zsolt..."

Néhány éve azt hittem a pokol olyan, mint a steril magány. Elhagyatva a semmi, a kietlen puszta közepén. Néhány éve azt hittem ez a legrosszabb, ami emberrel megtörténhet. Egy agyament forgatókönyv, aminek már nincs köze bűnhöz és bűnhődéshez. Igazából semmihez sincs köze; nem lét, nem vágy, nem élet, valami halott, kiüresedett, elszemélytelenedett kisbolygó, légkör, víz, rózsa, kis herceg, vulkánok és majomkenyérfák nélkül.

Aztán megkaptam az igazi, a becsomagolt, illatosított, első ránézésre nagyon is vonzó poklot. Ha most megkérdezné valakit, miért ebbe a virágoskertbe sétáltam be, már nem tudnék épkézláb választ adni. Mert egyszerűnek tűnt, mégis mutatósnak, vidékinek, de éppen ettől hasonlónak és érdemesnek. Rövid idő után rájöttem, ami köt, az alulról nézve csak vicc. Ám felülről, a felettes én nagyítójával, rettegett őrület: lelkiismeretfurdalásból, felelősségérzetből, gondviselésből öntött félelmetes béklyó, olyan ötvözetből, amit még a dilidokik is messzire kerülnek.

Pokoli, sátáni ötvözet, ami rühként szaporította a bőröm alatt a frusztrációkat, zsúfolt korcsolyapályának használta az idegrendszeremet. Roncsderbi, ahogy az egyébként egészséges, legföljebb némi ősagresszióra hajlamos, de egyébként szelíd személyiséget egyszerűen addig pofozzák, míg az végképp lecsúszik a húsdarálóban.

Ha nem akarok a képzavarokban eltűnni annyit mondanék, egykor iszonyodtam a vértől, ma már nem érdekel a látványa. A vér, ami egyébként máshol, az élet, a szerelem, a létezés jelképe nálam, mocsok, piszok, amit még az alvadás előtt el kell tűntetni. 

Büntetésként éltem meg minden napot, és ugyan eleinte élveztem az inkvizíció rafinált ötletességét, de ezek az állandó, egyre erősödő és elviselhetetlenebb fájdalmak veszett rókát szültek bennem.Ez a mocskos hasfelmetsző, aki a rothadó lélelkemből előlépett ezerszer álmodott sikeres öngyilkosságról, mert amikor tükörbe néztem, hányinger fogott el az érzelmi bűnözőtől, aki bennem látott napvilágot. Nincs jobb kép, csak ez a közhelyes. Persze kívülről mégis makulátlannak és néha még boldognak is tűnt a  főhős. A tökéletes trükk. Mintha a mozivászonra vetített horrorfilm másik oldalán egy romantikus vígjáték pörögne...  

Az imádság csak fokozta a bűntudatot. A társadalmi konvenciók megsokszorozták a gondviselés fontosságát, úgy zuhant rám néha egy apa-lánya gyászosan bugyuta, alárendelő viszony, hogy az több volt rabláncnál, levágta  a lábam és a saját tolószékébe ültetve robogott velem miközben azt ordította; nevesek! Csülkök nélküli szarvasbika... Nevessen.  

Közben minden nap eldöntöttem, hogy meg- és kilépek. Eldöntöttem, mégis gyenge voltam hozzá. Kaptam volna segítséget és minden nap bele is egyeztem, elfogadom. Megfogadtam,  a mellérendelő szálaim közül választok egyet. De nem hittem el, hogy érdmes lehetek a boldogságra. Az eredmény így egy hiteltelen, érzelmi manipulátor, egy csaló, egy botcsinálta, lúzer bűvész lett, akinek egy idő után egyetlen szavát sem hitték el, akinek nem vették fel a telefont.

Most pedig itt a vég. A vallomás befejeződött. A bíró rám néz, csóválja  fejét. A tárgyalóteremben ülők arcán döbbenet és megvetés. Együttérzés nincs. Nem is várhatok empátiát. Magam elé bambulok, várom az ítéletet. Talán nem nyúlik hosszúra a kiszabott büntetés. Ha kijövök a börtönből, meg kell próbálni még egyszer utoljára. Meg kell kísérteni a boldogságot. Ha nem megy, akkor végérvényesen be kell vallani, nem az vagyok, akinek szeretnék látszani, nem vagyok méltó Magamhoz...    

 - Pedig két hete még eljátszottam a gondolattal, hogy kizárlak és végignézem, ahogy a zombik és vámpírok szétszedik a tested - mondta  lány és kajánul vigyorgott, miközben a fiú mellbimbóját cirógatta.  

A srác nagyot szívott a cigarettájába. Elvileg leszokott, de most a kiadós szeretkezés után, nem bírt magával. Lábujjaival zongorázott, összedörzsölte őket és közben élvezte, ahogy a nikotin birtokba veszi a testét.

- Ezek csak szeretnének zombik vagy még inkább vámpírok lenni. Szeretnének friss vért szívni, friss, roppanós húsba harapni. A falás és szívás idejére ismét érezni, hogy van bennük valami emberi. Egyszer, amikor a zombikra vadásztunk az egyik haverom azt mondta, ha a férgekben maradt még valami belőlünk, akkor hatni fog rájuk a zene. Guns and Roses-t kapcsolt be. Üvöltött az autóból, nekem már remegett a lábam az adrenalintól, és az M16-os táncolt a markomban. Egyszer csak megjöttek. Rohantak felénk, még Axl-t is túlüvöltötték. "You could be mine!!!!" Most is érzem, ahogy sikoltva, tombolva rontanak ránk, de a vérszomjuknak semmi köze sem volt a zenéhez. Egy másik alkalommal Beethovennel is próbálkoztunk. Mondscheinsonate, Für Elise. De semmi. Nekem csorgott a könnyem, ahogy szétloccsant a fejük, de semmi. Beethovenre lövöldöztünk. Fura volt. Nekünk morbid, nekik pedig legfeljebb találó - vicsorgott az idétlen poénján - Nem többek a fehér foltnál, ami minden tyúkszarban ott világít.

- Én sem bírom a klasszikus zenét! - felelte kajánul a lány. - A szüzességem úgy veszítettem el, hogy  az akkori pasim Vivaldi négy évszakját tette a cdbe. Mégis olyan átkozottul puhapöcs volt, hogy nem szakított át rendesen... Van az vihar tétel, tudod! - nézett a srácra kissé pirulva, macskásan - Szóval én egy szelet vajas kenyeret is durvábban kenek meg. Nem is vérzett, csak a második pasimmal. Na az meg mekkora állat volt!

- Szóval te, zombieledelt akartál belőlem csinálni. Te ribanc! - a srác felült és a karcos, maszatos parkettára pöckölte a csikket.  Gyors mozdulattal a lány fölé kerekedett, a gömbölyű, de izmos két kart az ágy matracához szorította. - Rosszul tetted, hogy életben hagytál! Hiba volt bébi! Kibaszott nagy hiba, mert mostantól én mondom meg, hogy lesz.

A lány most először komolyan megrettent. Csöppnyi híja volt, hogy nem zárta ki ezt az egyébként remek csődört az épületből. Majdnem becsapta az orra előtt a nehéz vasajtót. A pasi látta, hogy vacillál, jól levette hogy elgondolkodik. Ahogy bepréselte magát a szűk résen, megvetéssel vegyes rosszallás villogott a szemében.

A férfi megfeszítette izmait.  A lány érezte, hogy erős, elszánt, csak akarnia kell és pillanatok latt végez vele. Fehérre szorította a csuklóját, az arcáig húzta, akár egy rongybabát, majd visszadobta, hogy fájdalmasan nyekkentek a matrac rugói. De nem történt semmi. Odahajolt a lány nyirkos bőréhez, végigcsókolta a nyakától az öléig. Felpattant az ágyról, felvette a pólóját meg a szakadt jégkék farmerét.

Most megyek és lövöldözöm egyet, leszedek néhány férget. - vetette oda foghegyről. Az ággyal szembeni szekrényből elővette a gépkarabélyt és egy csomag lőszert. Ruganyos léptekkel indult ki a  szobából, még fütyült is hozzá... Besame mucho...

 A lány egyedül maradt. Bőgni kezdett. Életében először fordult elő, hogy a dugás után nem akarta megölni, eltüntetni, feldarabolni a pasiját. Egyszerűen hányingert kapott a gondolattól, hogy kifolyhat a vére, kifordulhatnak a belei és a szeme élettelenül csukódik le. Nem tudta mi a szerelem, de most egyszerűen boldog volt.

- Sose hittem volna, hogy egy szaros ölelés miatt még vegetáriánus is leszek - mosolygott, de biztos, ami biztos bicskájával megvágta a csuklóját. Élvezettel kortyolta a saját, üdítően hűvös, kék vérét.            

Egyszer egy éjjel a Bujtósi tóból előbújt egy búvár. Mocskos volt és bűzlött a mocsárszagtól. A neopren ruhájában maszatosan lépkedett, mint amikor gyenge teleken sárral kenik be a megperzselt disznót, hogy a bőre ne fakadjon ki a pucolásnál... Azt mondta Angliából indult. Ott egy gyengénlátó, depressziós férfi kerti tavában merült le, miközben Yeats verseket mormolt és próbálta elfeledni, hogy a félresikerült házasságával tulajdonképpen egy öngyilkosságot követtet el.  

Álmaim terültek lábaid elé; lépj lágyan: amin jársz: az álmaim. - mormolta nagy levegőt vett és a fekete fellegektől wenge habok elnyelték. Mélyre rántották az örvények. Konzervdoboz színű halrajok úsztak mellette, és időnként félelmetes méretű és ábrázatú ragadozók is kerülgették. Az egyik bele is harapott a karjába. Megrángatta. Azt hitte itt a vége a különös utazásnak, azonban végül kiköpte, mint az úristen a langyosat.

Sokáig hitte, hogy a víz zavaros, míg rá nem döbbent, hogy milliárd és milliárd apró emberfejű, de rák testű élőlénytől hemzseg körötte a vízivilág. Amikor tenyerébe vette őket, kinyújtották hosszú, gyulladt nyelvük és torz arcukkal utálkozva próbáltak menekülni.

Napok, hetek teletek el. Egykedvű utazás volt. Levegője fogytán, tüdeje egy behorpadt hordó, keszonbeteg szemmel várta a csodát. Aztán megérkezett amire várt; egy sellő úszott mellette... Egy prüszkölő, láthatóan tüdő? kopoltyú?-beteg sellő fogta meg a  kezét. Haja mint a rozsmező, szeme zöld, mint egy patika neonfénye... Bőre szinte világított a zavaros vízben, annyira fehérnek tűnt.

Amikor a sellő magához ölelte, mintha villám csapott volna belé, fájdalmasan összerándultak az izmai, remegni kezdett, a fájdalom repeszei végigszórták a testét... Kartács - szakadt ki belőle és az utolsó erejével dühösen nézett a szépségre.

Aztán egyszer csak megérezte. Valahonnan az agya mélyéből, mint egy álmos, ébredő kamasz, előbújtak a sellő gondolatai. Először kuszának tűntek. Néhány félszó, félelemről, ábrándról és létezésről. Aztán egyre bonyolultabb, fogalmakkal tarkított monológok, az élet értelméről, egy halféle, pikkelyes teremtőről és egy hímnemű társról, akit elnyelt a bánatos mélység.

A sellő ezek után se szó se beszéd bekúszott a bőre alá.  Egészen a lelkéig nyomult, ahol mint egy takarítónő, kezében alkoholos permetezőkészülékkel és egy élő szivaccsal átmosta  a lelkét. Súrolta, sikálta, fényezte. Néha jól esett, néha mint egy szülő anya kínja, eszméletlenül fájt.  Csak egyetlen mondatot hagyott meg végül, egyetlen felkiáltójelszerű mondatot: Álmaim terültek lábaid elé; lépj lágyan: amin jársz: az álmaim...

Amikor végzett megpörgette és meglökte... Itt kötött ki Nyíregyházán, a Bujtosi tóban. Azt mondja, vannak emlékei a takarítás előttről, vannak pillanatok, amelyek szomorúsága még most is besötétíti a lelkét, de igazából könnyűek mint a tollpihe és pillanatok alatt elhessegeti őket. Csak a testektől fél. A testi kontaktustól. Nem tudja elképzelni, hogy az élvezet kedvéért nyúljon egy nőhöz. Átkozottul félek! -  tette hozzá egészen halkan. Sáros búvárruháját visszadobta a tóba. Meztelenül indult el a Belső körúton, a Hunyadi utca felé. Egy fürdőköpenyt terítettem rá. Sötétkék, kockás. Köszönjetek neki, ha találkoztok a búvárral..  

 Honnan induljunk? Szabad-e lopni? Szabad-e visszaélni? Szabad-e korruptnak lenni? Szabad-e szennyezni a környezetet? Honnan induljunk? Kell-e szerelem? Meg lehet-e bocsátani? Hol kezdődik és hol végződik az élet? Mi a siker? Budapesten lenni törpeharcsa, vagy a Sóstói tóban tükörponty? Az okos-e aki kérdez, vagy az aki mindenre magabiztosan rá tudja vágni a választ.

Nem, nem innen kell indulni. Le kell dobni magunkról a tévhitet, hogy vannak kérdések és válaszok. Semmi sincs, csak magukat túlságosan komolyan vevő emberek. "Ugyanolyan anyagból vagyunk, mint az álmok..." Ezt már Shakespeare írja. De mester, melyik álomra gondol?

Valami áramlás, valami, ha létem végképp lemerül, olyan egyszerűen mint a Kezed... És látni, ahogy bálnák emelkednek ki az óceán vízéből, békés trombitáló állatok. Csak a fűrész a kezemben. Egy távcsővel nézem, ahogy a szabad asszociációk belezuhannak egy fekete lyukba. Nekem a  fekete lyuk érzékeny, érzéki pont és vannak fagylaltok, amelyek málna íze betölti ezt az antropomorf univerzumot.

Az univerzumban ma este több helyen Morricone mester dallamait dúdolják a tejúton megrészegült arany ifjak.

Ha majd beugrom a vendéglőbe, a világ végén csirkehúsból kérek rántott húst és "a" rizsből, gyöngéden párolt rizi-bizivel fogom rendelni. Akkor már édesanyám is ott dolgozik majd. Felügyelő lesz, hogy lelke legyen az ételnek. Büszkén néz a  fiára. Átölelem és szorítom magamhoz. Anya én így is szeretlek; papíron. Szóval jön a házi prézlibe, házi tojásba és magyar lisztbe forgatott, egykor kukoricától sárgalábú jércemell és a kertből szedett borsó, nyugalomillata. Tejfölös uborkasaláta. Mekkora találmány istenem!

Aztán néhány kuruc, ha összehajol, akkor igenis a szerelemről fognak apró, rőzseláng-verseket farigcsálni. Cserszenypálinkát iszogatnak közben, mások szamorodnit...

Mit bánom én mások, hogy rázzák a lábuk, én nem egyszer vettem le a cipőm, hogy a friss hó elvegye a világom bűneit...

(42) - énekli a kórus, egyre hangosabban. 42! És ahogy Herr Mozart, a megszégyenítéstől egyre vörösebben fogok eloldalogni.

Apám szerint, akit kidobnak az ajtón, másszon vissza az ablakon. Azonban az már nem normális, ha az embernek fia egyből az ablakon kopog, aztán már ugrik is, mintha így lenne jól...

Szonettforma az életem. 14 sor. Már a felét elolvastam. Eddig rémesek a rímek - ezt mondta és nevetett.

Nekem csak egyvalaki a múzsám, de ezer női alakba bújt, mintha csak egy görög istennő lenne. Viccel, kinevet, játszik és cicáz velem, míg magom fonnyad, míg halántékom meg nem őszül és le nem teszek a mézízű ábrándról, hogy valahol, valaki várni fog rám, még akkor is ha már műből lesz a fogsorom...

Van, valaki aki nem hisz nekem. Azt hiszem többen is vannak. De csak az számít, hogy Ő nem hisz... Aztán van valaki (ugyanaz), már nem is szeret. Ezt mondja. Én nem hiszek Neki. Sohasem szeretett. Mert, ha behunyná a szemét - csak egyszer is - látná amit én... De nem akarom egy vaknak bizonygatni, hogy a színek...

Van egy lány. Szép. Ő a legszebb. Van egy lány. Nem is ismerem. Csak itt él bennem. Néha, ha a tükörbe nézek, előlép, belőlem. Azt hiszem az x kromoszómámból raktam össze... Egy ribanc, egy utolsó, de ha a szomorú szemébe ha nézek, kihullik kezemből a bicska... Anya akar lenni...

Láttam egy ágyat. Hideg méregzöld selyemmel borították. Láttam ezt az  ágyat. Mondom hernyóselyemmel borították. Ezen nem is lehet meghalni. Ezen úgy kell élni, mint Zeusz. Várni a nőket, akik mellém fekszenek és tőlem akarnak gyereket. Láttam egy ágyat, lelocsoltam benzinnel, felgyújtottam. A kormos rugóit hazahoztam, időnként beléjük rúgok...

Innen minden olyan kicsi és jelentéktelen - ezt küldte a táviratban. Feladta, sokat fizetett érte. Már nincs is távirat - mondta a szakember, aki egyébként nagyon elegáns uniformisban, markáns férfiillattól gőzölögve a mandzsettáját igazgatta. De uram - vágta rá méltatlankodva - a távirat olyan egyedi, olyan személyes. Ekkor észrevette, hogy az uniformis olcsó, kínai konfekció. Helyenként foltos ráncos is, távol áll a makulátlantól. Ekkor elővette a megafonját és ennyit kiáltott: aki a Tisza vízét issza, annak... és ekkor lemerült a silány litium-ion akkumulátor. Sose fogjuk megtudni, mi a mondat vége.

A haiku olyan, mint a konyak... A szonett, mint a jó bor... A skót balladaforma nekem almapálinka, nyers calvados... Egyik lábam daktilus, a másik spondeus, az életem egy pentameter sor...

Kell még egy kis gégen! Kell még egy derítőlap! Vegyél atmoszférát!... Egy ollóval nekiállok és megvágom az életem. Úgyis Minden a vágóasztalon dől el, talán így összejöhet a mennyei Oscar...

Réges rég fenn ültem a cseresznyefán és felvittem magammal egy fürt Pannónia kincse szőlőt. Ez volt az igazi szinesztézia...

Egyszer egy éjjel vért ittam egy lány ajkáról. Aztán hazavezettem. Semmit sem aludtam. Reggel biciklire ültem és több mint 60 kilométert tekertem. Annyira megrészegültem a vértől... Sokáig szerettük egymást. Szép volt, de bicegett. Valami csipőficam, ezt mondta és én imádtam, ahogy csámpázik. Mások szerint egyáltalán nem volt csámpás, sőt, pompásan riszálta a kerek fenekét, csak én akartam hibát látni benne. A hibát, amitől egyáltalán bele merek nyúlni a bugyijába és nemcsak imádkozom hozzá...

Apám egy előkelő vacsora után, vágott egy szelet kenyeret magának. Szigorúan kétkilóst vettünk, az hasonlított jobban a házihoz... Megkente vastagon disznózsírral, majd meg is cukrozta... Édesanyám szörnyülködött, apám nevetett. Disznózsíros, cukros mosollyal nevetett és nagyokat harapott az elképesztő, kegyetlenül kelet-európai szendvicsből. Cukros-zsíroskenyér, ha egyszer mosolyt akarok látni az emberek arcán, ezt a címet adom a könyvemnek.

Egy este, a csodaőzike kiugrott elém. Tél volt, az út havas, jeges. Elkaptam a kormányt, az autó pedig keringőzni kezdett. Pörgött, piruettezett, én rémültem ültem a volánnál és vártam mikor csapódok egy fának. Akkor tanultuk a keringőt. Őz Rita volt a párom. A kocsi varázsütésre megállt. A menetiránynak megfelelően, az út közepén. 16 év telt el, míg rájöttem, hogy így üzentek nekem fentről: tetszik, ahogy táncolsz...

Szerelmes vagyok, napjában, akár többször is. Néha olyan, mint a kávézás. Néha, mint egy lassú teázás... Szerelmes vagyok, ha elém állsz, szerelmes sms-ek pörögnek a retinámon. Rendeld meg a szolgáltatást. Neked, a szerelmem is eladom. Nem sajnálom Tőled... Vedd el, akciós. Tavalyi modell, de pasztellszínű, örök darab... Tudom, most tavasz, meg nyár érkezik. De, ha jönnek a rossz idők, majd magadra terítheted... Egy kérdésem sem maradt?     

Mélyen a tengerek és az óceánok fenekén nem sok minden változik. Fent süthet a nap, vagy eshet a hó, kánikula tombol, vagy éppen évszázados fagyrekordot mérnek, mit sem számít. Hiába reng az óceánok mélyén a föld, hiába folyik a Föld forró hurkaleve, néhány méterre a történésektől, már csak egy repedés, vagy éppen darab kavics az összes katasztrófa. Itt szeretnék én élni. Elég csúf vagyok, elég absztrakt, hogy a bojtosúszó halak és egyéb förmedvények befogadjanak. Igen ott szeretnék élni, ahol egykedvűen nézhetném a politikusok dicsőségét és bukását, a közgyűlések egyhangúságát, az átlagember életének szürke unalmát. Under pressure; oly mindegy hogy kilométernyi vízoszlop, vagy éppen a hatalom satuja szorítja a tüdőmet, a szívemet.

Ha torz kripli lesz a nagy medve,

Csak egy sarki lotyó a sarkcsillag,

És megtagadják egymást az ikrek,

Porba hull az Orion fényes öve,

Megőszül Bereniké haja,

Megroppannak a világom oszlopai

Mintha egy vak, bolond Sámson

Rázná,

Akkor nem marad más,

Mint a sötétség jegyese

Belekényszeríteni a világot

Egy kegyetlen, fekete lyukba.

Szorosan egymás mellé,

Istent és ördögöt,

Életet és halált,

Mintha egy apró szekrénybe

Gyömöszölnéd a ruhád...

Néha jobb lenne teljes tudatlanságban élni. Oktalanul, mint az állatok. Képzeld el, hogy a félelmeidnek nincsenek okai. Csak a félelem van, csak a színtiszta remegés, valami ösztönszerű rémület, de semmiképpen sem a jövőtől, a betegségtől, haláltól, csak valami homályos, belső felkiáltójeltől...

Léteznek a világon finom dolgok. Egy kora nyári zsenge borsóleves, harmatfriss zöldségekkel, gyúrt tésztagolyóbisokkal. Vagy egy 24 éves lány lebarnult, hamvas bőre, egy könnyű augusztus végi reggelen. Csókok, sikerek, beteljesülő álmok, elismerések, örök barátságok...

És persze mindezekkel szemben ott áll a rusnya szenvedés, a nehézségek ocsmány kreatúrái. A lámpaláz gyötrelme,  a komplexusok mocsara, a kisebbrendűségi érzések szögesdrótjai. Szánalmas, ahogy mindannyian küzdünk a többiekkel. A könyöklő, törtető, arctalan tömeggel. És szánalmas, ahogy mindannyian elismerésre, szeretetre szomjazik. És amikor felénk fordul a bőségszaru, akkor csak néhány vagyunk képesek mértékletesek maradni. A szép a legszebb akar lenni, és közben torz tükörképe lesz önmagának, az erős visszaél az erejével, a ravasz a hatalommal és a mélyben lévő tömegek, mivel képtelenek átlépni a saját árnyékukat, senyvednek a fátum súlya alatt. A legkisebb fiú győzelme, olyan mint a lottó ötös, hetente csak egynek jön össze, pedig milliárdok hiszik, minden egyes sorsolás előtt, most nekik áll majd a zászló...

Pedig a boldogságot máshol, másként mérik. A boldogság kék madara talán  nem is madár. Csak éppen még erre sem volt ember, aki alaposan megfigyelte volna. Aminek szárnya van az mindenképpen madár? Ugye nem. Lehet egy király is, aki leküzdi a dadogást. De akár egy hétköznapi hős, aki kikeveredik a svájci frank alapú hitel csapdájából.

Van egy barátom, akinek egyik nap még 200 forintja és reménytelen élete volt, és mire az evangélikus nagytemplom órája másnap 12-őt harangozott, már jól kereső  aranyifjúnak mondhatta magát.

A Király beszéde nemcsak a színészek miatt kiváló film. Nemcsak, mert jutalomjáték a kifinomult szereplőgárdának. A lényege, hogy ott is hat, ahol nem ismerik a spanyol etikettet, a lazacsalátát, a frakkot és a mandzsettagombot. Ez a film egy esendő, hibákkal teli ember sikeréről szól. Egy olyan ember sikeréről, aki megdolgozott a főhajtásokért. A Király beszéde rendbe teszi a világképünket, itt a jó győzedelmeskedik, a bukott színész mennybe megy, a dadogó, elnyomott, x-lábú királyból pedig isteni Démoszthenész válik... Ebben a kuplerájban, amit  a világból csináltunk úgy szomjazunk lassan az ilyen történetekre, mint egy pohár tiszta vízre. Az pedig már csak koktélcseresznye a tortán, hogy a film rendbe teszi a megtépázott angol királyi család renoméját, hitet ad az angol anyanyelvű birodalomnak, Perth-től Londonig... Nem csodálnám, ha Oscar eső hullna az alkotókra...