"a Nyíregyházi Bíróság egyik tárgyalótermében találta; Z. Pintye Zsolt..."
Néhány éve azt hittem a pokol olyan, mint a steril magány. Elhagyatva a semmi, a kietlen puszta közepén. Néhány éve azt hittem ez a legrosszabb, ami emberrel megtörténhet. Egy agyament forgatókönyv, aminek már nincs köze bűnhöz és bűnhődéshez. Igazából semmihez sincs köze; nem lét, nem vágy, nem élet, valami halott, kiüresedett, elszemélytelenedett kisbolygó, légkör, víz, rózsa, kis herceg, vulkánok és majomkenyérfák nélkül.
Aztán megkaptam az igazi, a becsomagolt, illatosított, első ránézésre nagyon is vonzó poklot. Ha most megkérdezné valakit, miért ebbe a virágoskertbe sétáltam be, már nem tudnék épkézláb választ adni. Mert egyszerűnek tűnt, mégis mutatósnak, vidékinek, de éppen ettől hasonlónak és érdemesnek. Rövid idő után rájöttem, ami köt, az alulról nézve csak vicc. Ám felülről, a felettes én nagyítójával, rettegett őrület: lelkiismeretfurdalásból, felelősségérzetből, gondviselésből öntött félelmetes béklyó, olyan ötvözetből, amit még a dilidokik is messzire kerülnek.
Pokoli, sátáni ötvözet, ami rühként szaporította a bőröm alatt a frusztrációkat, zsúfolt korcsolyapályának használta az idegrendszeremet. Roncsderbi, ahogy az egyébként egészséges, legföljebb némi ősagresszióra hajlamos, de egyébként szelíd személyiséget egyszerűen addig pofozzák, míg az végképp lecsúszik a húsdarálóban.
Ha nem akarok a képzavarokban eltűnni annyit mondanék, egykor iszonyodtam a vértől, ma már nem érdekel a látványa. A vér, ami egyébként máshol, az élet, a szerelem, a létezés jelképe nálam, mocsok, piszok, amit még az alvadás előtt el kell tűntetni.
Büntetésként éltem meg minden napot, és ugyan eleinte élveztem az inkvizíció rafinált ötletességét, de ezek az állandó, egyre erősödő és elviselhetetlenebb fájdalmak veszett rókát szültek bennem.Ez a mocskos hasfelmetsző, aki a rothadó lélelkemből előlépett ezerszer álmodott sikeres öngyilkosságról, mert amikor tükörbe néztem, hányinger fogott el az érzelmi bűnözőtől, aki bennem látott napvilágot. Nincs jobb kép, csak ez a közhelyes. Persze kívülről mégis makulátlannak és néha még boldognak is tűnt a főhős. A tökéletes trükk. Mintha a mozivászonra vetített horrorfilm másik oldalán egy romantikus vígjáték pörögne...
Az imádság csak fokozta a bűntudatot. A társadalmi konvenciók megsokszorozták a gondviselés fontosságát, úgy zuhant rám néha egy apa-lánya gyászosan bugyuta, alárendelő viszony, hogy az több volt rabláncnál, levágta a lábam és a saját tolószékébe ültetve robogott velem miközben azt ordította; nevesek! Csülkök nélküli szarvasbika... Nevessen.
Közben minden nap eldöntöttem, hogy meg- és kilépek. Eldöntöttem, mégis gyenge voltam hozzá. Kaptam volna segítséget és minden nap bele is egyeztem, elfogadom. Megfogadtam, a mellérendelő szálaim közül választok egyet. De nem hittem el, hogy érdmes lehetek a boldogságra. Az eredmény így egy hiteltelen, érzelmi manipulátor, egy csaló, egy botcsinálta, lúzer bűvész lett, akinek egy idő után egyetlen szavát sem hitték el, akinek nem vették fel a telefont.
Most pedig itt a vég. A vallomás befejeződött. A bíró rám néz, csóválja fejét. A tárgyalóteremben ülők arcán döbbenet és megvetés. Együttérzés nincs. Nem is várhatok empátiát. Magam elé bambulok, várom az ítéletet. Talán nem nyúlik hosszúra a kiszabott büntetés. Ha kijövök a börtönből, meg kell próbálni még egyszer utoljára. Meg kell kísérteni a boldogságot. Ha nem megy, akkor végérvényesen be kell vallani, nem az vagyok, akinek szeretnék látszani, nem vagyok méltó Magamhoz...
