Minden nap megnéztelek, de senki nem írt a lapjaidra. A csönd persze mindig a szerzőnek mond a legtöbbet. Nekem a Momo féle hallgatás a legbecsülendőbb. A termékeny hallgatás. Amikor úgy hallgatsz, hogy azzal másokat inspirálsz.

Néha azért megy el a kedvem az írástól, mert nem tudom részletesen kifejteni, amit érzek. Persze foghatnám az igényességre, de nem áltatom magam, néha nem több ez terjengős ömlengésnél.

Hogy mi foglalkoztatott ebben a csöndben? Részben sokat olvastam a radioaktivitásról, Csernobilról és Fukushimáról. Arra gondoltam, hogy 25 éve, 1986 tavaszán jött meg a narancssárga Kispolskink, akkor fedeztük fel a dombrádi Tisza- partot. Április 10-én még Krakkóba gurultunk, de az is meglehet, hogy ez egy ével később történt. Összefolynak évek, napok, utazások. Nem emlékszem, mit ettem, mit ittam akkor, volt-e kertből szedett ecetes, cukros lében úszó salátalevél az asztalon, de arra biztosan emlékszem, hogy nem osztogattak jód tablettát az iskolában.  Egy Sas Jóska kazettára emlékszem csupán, amiben azt énekelte; Atomfelhő fenn az égen, hazám felé szálldogál, a spenótom, a salátám a fürdőkádban ázdogál, daru madár ha lehet küld el azt a felleget...

Most a japán eset kapcsán is nyugtatják a lelkünk, hogy alig kaptunk belőle, hogy kikerült bennünket, hogy nem történt semmi és az is csökken, de valahogy megtanultunk senkinek sem hinni, megtanultunk kételkedni és rettegni az onkológiától. Amikor a fukushimai híradásokat olvasom hirtelen rádöbbenek, milyen apró ez a világ, hogy légvonalban alig 7000 kilométerre vagyok az eseményektől. Az érzékeny műszerek pedig máris megmondják, a radioaktív rettegés ott van a levegőben. Valami bűzlik, most éppen Japánban. Amikor a tavaszi napba nézek, akkor erős görcsöt érzek a torkomban, mert tudom, most is elátkozott, de hősnek kiáltott biorobotok dolgoznak azért, hogy a többiek biztonságban hajtsák le a fejüket. Megsavasodott a nyál a számban, amikor végignéztem min mentek keresztül azok a megvezetetett emberek, akikkel ellapátolták Csernobil apokaliptikus, miazmás romjait. Azt hazudták nekik, ne féljenek ha sok vodkát isznak, semmi bajuk sem lehet.

Olvass ember! Olvasd el a STALKER-t, nézd meg Tarkovszkij filmjét, menj fel a you tube-ra és rettegj. Soha nem tudtam, hogy a neurózis világít a sötétben…  Nem így szeretnék csillag lenni, istenem…   

Más. Egy bál után (Tolsztoj után szabadon), amelyen orvosokat, politikával flörtölő magas tisztséget viselő orvosokat láttam, arra gondoltam, minden hierarchiát lebontanék az orvosok között. Tisztséget csak jelképes összegért adományoznék és nem hagynám, hogy míg egyesek vérüket, verítéküket adják egy ügyeleten, addig másoknak elég legyen Boss öltönyre cserélni a fehér köpenyt, mosolyogni, dörgölőzni és reprezentálni. Nem leszek népszerű, ha ezt olvassák, de az nem működik, hogy tízszeres  vagy még annál is nagyobb különbség legyen egy kórházigazgató és egy kezdő orvos fizetése között. Az nem szül jó vért, ha azok, akik a politikával flörtölnek, akik magánrendeléseken földig hajolnak, „műszakban” meg fölényeskednek, vagy éppen megbolondult exhibicionistáknak gyártanak műciciket, azok királyi módon élnek, míg a többség, aki komolyan vette a Hippokratészi esküjét, az megsavanyodik. Az nem lehet, hogy a legjobbakat a saját tehetetlenségünkben nyugatra engedjük, mi pedig keletről importálunk a kicsivel jobbal is megelégedő opportunistákat.  Akinek nem inge, az most ne vegye magára. Nem tudok sztereotípiák nélkül írni. Nem megy. Nem leszek elég alapos. Persze piaci alapon szabad műciciket gyártani, nem ördögtől való az. Piaci alapon lehet szabdalni és lehúzni a pacienseket, ha hagyják, de  ettól még lehet a köz szolgálatéban is lelkiismeretes az ember.  

És akkor le kellene írni dr. Szabó Norbert és dr. Kopcsa István sebészek nevét, akik nagyot kockáztatva, de megmentették nagymamám életét. Vagy a néhai dr. Szócska Jánosét, és dr. Füle Erzsébetét, akik kiváló dobhártyát gyártottak egy zöldfülű fiatalembernek. Le kell írni, mert hiába dobálnék én itt kígyót-, békát az orvosokra, akkor is tudom, többségük nagybetűvel írható ember, akik nem felejtették el, ez a szakma nem a pénzről, bizniszről hanem a betegekről szól…

Hogy aztán ez a két téma annyira foglalkoztatna, hogy valami televíziós műsorban is feltűnik majd? Hm. Nem tudom, alszom rá még egyet…