Az éjszaka neszel, delel. Furcsa, ahogy a vízszintesbe került világ álmában suttogni kezd. Az éjjel mellém ül, de nem altat, hanem zongorázik. A dallam, a vers egy sosem volt nyarat idéz. Krétán. Hegyek, patakok, hideg tél után későn ébredő, de iparkodó krókuszok. A Szamária-szurdok forró ölelése. Te jössz felém. Mirtuszkoszorúval, fehér ruhában. Az én menyasszonyom. Tisztán, szenten, áldással tele, mint a görög húsvétok. Lépdelsz, azokon a tökéletes, fénnyel simított lábaidon. Végtelen tenger a szemed, könnyű szellőt hoz magával a hajad. Az én menyasszonyom. Mondogatom magamban. Bolondod vagyok. Királynőm. Császárnőm. Bálványom. Oltárom. Nézem a kezed. Nézem a csípőd. Mosolygok. S érzem felemelsz magadhoz; bűneim kiszárítod, kiűződ belőlem. Évezredek óta erre várok, hogy kimondjam, hogy kiáltsam; te vagy a menyasszonyom, te vagy a tejút, az univerzum közepe. Csipke, habos álom, a földre szállt kívánságom. Aztán mégsem kiabálok. Hallgatok. Csak a szemem fecseg... Csak a lehunyt szemem. Meg az éjszaka. Neveletlen csillagtanúk, bolond baglyok, ittas zongorista. Régóta perellek vissza...
A gyermekkor íze. József Attila utca lassú lejtmenet. Csütörtökön piac. Nagyapám nagy hanggal, stráffal érkezik. Limbó hintó az óvodában. Orosz Betti szőke haja a szélben. Mézes-vajas csúszkál a kezében. Lábbal hajtott világ. Pöfögő, füstös vonatok. Rozsdás sínek. Bundáskenyér illatú rendszerszintű nyakkendők. Kátránysűrű, fénytelen éjszakák. Pult alól hozott banán...
Aztán korszakváltás. Biciklik, mozi, strand. Iskola a határon, iskola a templomvölgyben. Tinódi folyton énekel. Színes levelekre, filctollal hazudott filmszerelem. Tanult kripli-csókok.
Nőtt bennünk a vágy. Elhagytuk a kisvárost. A pályaudvar egy megszokott állomás... Szembe jött a Sóstói út. A fülemben még fékez a 8-as busz, és rajta a tömött hátizsákokból rántott hús és könyvtári kötetek illata száll.
"Itt akarok élni mindig. Mostantól mindörökké." Sóstó felett a legszebb a Göncöl. Már májusban fürödtünk. Mindig ott, ahol tilos. Maradok. Nem megyek. Hiába csalogatna Németország. Maradnak a kínok, rátarti, nehezen nyíló tirpákok. Álmodom. Tanítok. Egy nap velem villódzik a tv. Hangyaszorgalom. Szerencse. Ima. S jönnek, akik jönnek. Mennek, akiknek menni kell. A zenék, illatok maradnak.
A zene, egy tavasz, egy nagy nyár, egy forró tavasz, egy hótól boldog tél. S tudom, mikor érkeztem meg Hozzád. Tudom, mikor voltam először végtelen. Egész. Teljes. Kisisten boldogsággal. Tudom, mikor éreztem először; így maradjon minden, álljon meg a világ.
Verweile doch, du bist so schön...
A világ nem is valóság. A világ csupán az isten emlékezete lenne Nélküled...
Marcus Aurelius szerint az ember 40 éves koráig mindent megél. Talán a keserűség mondatta ki vele; ennyi volt, nincs új a Nap alatt. A veszteséget én másképp mérem. A veszteség nem abból adódik, hogy már nincs mámora a mának, hogy mindent új ismeretet csendes szangvinizmussal él meg az ember fia. Inkább abból, hogy a 20 évvel ezelőtti szeptember íze már nincs meg a számban. Nincs meg a napfény íze, a szellő érintése. Hiába erőlködőm, nem tudom meg- és felidézni.
A legnagyobb veszteség pedig a beletörődés sekélyessége. A belenyugvás középszerűsége, hogy elfogadom, pénz, hataloméhség, sötét, önző vágyak irányítják a világot. A szeretet, a szerelem is önző, a harag, a hallgatás, a sértettség pedig a legönzőbb dolog.
Azt is elfogadod már, hogy világot fura érdekek, hajók, megvehető emberek, lányok, lóerők, aranytömbök és a hatalom végetlen farkaséhsége irányítja. Elfogadod. Pöfögsz, duzzogsz és elengeded. Már nem te vagy az a márciusi ifjú. Már elfogadod, hogy homokszemnek is kevés. Hogy legfeljebb homok a szélben. Még odacsapnál, még űznéd a kufárokat, de már nem indulsz el.
Talán jobb ez így. Egy zongora hangja, egy szépen lenyírt gyep, egy remélt ölelés, egy istenáldotta szeptember, a rotyogó leves, a sülő hús, a roppanó gyümölcs, egy érett gondolat, hosszú, muskotályos csók, egy érintés, egy emlék, egy csöndben vitorlázó, égő barna levél. Egy hosszan őrzött szerelem. Egy mosoly. Egy ágy. Egy kávé illatú reggel. A csendesen mosogató kéz. Csöndes gépzúgás és valahol távol, messze az ébredés. Amikor Rád gondolok, az is a megváltás…
Szeptembernek éppúgy van idusa, mint márciusnak. A szeptembernek éppúgy vannak titkai, mint májusnak. Éppúgy vannak fülledt, nehéz éjszakái, amikor zihálva, csurom vizesen ébredsz, mert magad sem hiszed el, amit álmodtál. Akkor pedig végképp elképedsz, amikor kinyitod a szemed. Gyertyával a kezükben egy gyerekkórus énekel a hálószobában. Teli torokból tolják, ismerős a dal: valaki mondja meg…
Valaki mondja meg, miért vagyunk itt,
Anyám azt mondta, hogy boldog légy,
De anyám azt nem mondta, mért nem e földön,
Anyám nem mondta, mondd, miért.
Nézed a kórust. Feljebb húzod a takarót. Azt hiszed nem látnak. Ők csak mosolyognak rajtad és simán végigéneklik ezt a szívbemarkoló, lelket fosztó sorokat. Te ott vagy a pólódban, az éjszaka kellős közepén. Biccentesz, amikor meghajolnak és kivonulnak. Az éjjeli szekrényről ijedtedben levered a telefont, a távirányítót, a bibliát is. Az a földön kinyílik. Felkapcsolod a lámpát. Ezt a sort olvassa a szemed:
Ideje az eltépésnek, és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak, és ideje a szólásnak.
Hát szólalj meg hát. Szólalj meg, csacsogj nekem. Beszélj bennem, beszélj belőlem kérlek! Suttogj nekem szerelem! Szónokolj nekem, mint egy hősnő... A szavaid emeljenek égig, a hullámok tetejére... Szavaid ácsoljanak nekem lajtorját a csillagokig. Ékes mondatok, bátor, őszinte novellák. Életet éltető remény-regények.
Nem akarok úgy menni el, hogy nem mondtam el mindent. Nem akarok úgy elmenni, hogy nem is hallgattál meg…
A csend sarokba szorít...
Csak a tavaszi éjek csendjét állhatom. Csak a tavaszi éjek csendjében bízom. Énekeljetek hát bolondok! Hangosan, bátran, teli torokból! Tudom már, a megváltás a becézésedben lakik…
Az írás és a sort sem írás között ott az élet. Lobog, mozog, hullámzik. Azt ígértem neked, hogy a címe az lesz; tengernapló. De hiába egyszerűsítenéd le; a tenger nem víz, só, meg hullám. Így hiányozna belőle az esetlegesség szépsége.
Persze te, aki annyira szeretsz tervezni, kellemesnek érzed, ha belelátsz a jövőbe. Olyan vagy, mint egy béka; kiállsz az erkélyre és hangosan bemondod, milyen idő várható, 10 perc, fél nap és egy hét múlva. Ennyire látsz előre. Egy hétre. Én addig sem. Félem kimondani, amit érzek, mert attól tartok, hogy életre keltem. Életet lehellek szerelmekbe, vágyakba, álmokba. Itt másznak szét a szobámban, mint hörcsögök, pókok, bolond nyulak…
Pentameter
Bodnár tanár úrtól hallottam először az időmértékes verselésről. Tudod olyan ez, mintha a leírt gondolat, vagy versben kimondott szó alá szigorúan nevelt lovat adnánk. Mint a Spanyol lovasiskolában a katonás rendet szerető Bécsben. Minden olyan profi, olyan szépségesen kitalált koreográfia. Mint maga az időmértékes verselés; jambus, spondeus, anapesztus, daktilus.
Az én pentameter sorom pórias, szökdel, mint egy bakkecske. Tanár úr szava visszhangzik bennem; neve szerint öt, de valójában hat, - négy teljes, és két fél - verslábból álló verssor, amelyben a harmadik és hatodik csonka. "Háborút emleget és lélekölő diadalt." Verslábon üt a mora. A tenger zúgása, az hány darab mora?
Az éttermektől tarkított, buja parton szembe jött minden este kamerád Neruda. Mindig más lánynak mondta a versét. Hevenyészve fordítom neked… Csak hevenyészve.
„A szigeten körös-körül, ott a tenger. De mi is a tenger? Mindig túláradó, igent hirdető, s rá nemmel felelő. Újból egy nem, nem ez újra, majd igent kiált a habra, kéken, a cseppé hullóra. Háborogva mond nemet, újra és újra, mert ismertelen neki a csend, mindig azt dadogja; a nevem tenger…”
Voltam kapitány. Hajóját féltő. Mélybe merülő. Vasmacskát eregető. Voltam kapitány. A te kapitányod. S voltam zászló, kis nevető-remegő, kötélre kötött, játék zászló. Alig egy éve, még a ködben futó, még a szárazföldi hajnallal viaskodó. Voltam szamárkóró, bólogató János, mosni való ruha, bál után. Innen menni kapitánynak nem egyszerű. Felállni, hinni, imádkozni. Nehéz ősz jött rám, nehéz nagy tél költözött a szobákba. A templom magához ölelt és elbocsátott. Később csonttá fagyott a világ. A folyókban mederig lapult a jég. Fázott a lábam. Minden nap. Mondta az orvos; a szív hidege költözik a lábujjba, az jár bennem. Le-fel, mint a lift. Vinné a hideget szívtől minél távolabb. Mindig büntetve, mindig kinevetve. Mindig beáztatva, soha kimosva. Arcodra filctollal ráírva; vesztett…
Megszelidítve
„Megnyalja a sziklákat és ha azok nem békülnek, mossa, áztatja őket, majd csókkal gyógyítja sebeiket. Hét zöld nyelvvel, hét zöld kutya nyelvével, hét zöld tigris nyelvével, héttenger zöld nyelvével, döngetve mellkasát, hogy azt dadogja; a nevem tenger…”
Te voltál minden a szigeten, egyszerre Calypso, Nauszika, veled álmodtam, veled ébredtem, a szirénekre meg fittyet hánytam. Minden csókban rád vágytam, minden hajnalban rád vártam és ha jött az alkony, hát százhúszat vert a szívem, nehogy olyan csend legyen Nélküled… Folyóként hömpölyögtek az emberek. Éjjelente nem hagytak aludni, nem hagyták, hogy melléd feküdjek, hogy neked olvassak. Csak néztem azokat a kigyulladt, felgyújtott éjszakákat. Egyszer egy nagy fekete kutya osont el az erkély alatt. Gondoltam, hogy valami férfit loncsos-loboncos kutyává változtattál és kidobtad az utcára, az meg négy lábon menekült a haragod elől.
Zarándokok közé keveredtem. Kis rózsafüzéreket és fekete csotkikat morzsolgattak. Befogadtak. Ennem adtak. Egész este a nőkről kellett mesélni nekik. Ők pedig kikerekedett szemmel csak néztek rám. Sajnáltak, és sírtak értem. Nagy kövér imádságok csorogtak a szemeikből és én tudtam, meg vagyok váltva. Amikor megtisztultam, éktelen éhség tört rám. Én vágtam el a bárány nyakát. Én pácoltam a húsát, sütöttem rozmaringosan és faltam. Faltam, mint egy pogány, egy kiátkozott. Pedig soha olyan tiszta nem volt a lelkem, mint akkor. Csak a kezem, a gyilkos kezem nem állhattam… Egy este aztán egy tál cseresznyét hoztak nekem. - Elég a húsból! - mondta a lány és nevetett. - Nem félsz a köszvénytől, ugye? - súgta a fülembe és ott akkor libabőrös lett még a hangszalagom is.
- Szerelem az, ha követed őt. Ha nem ereszted, ha nem hagyod, ha lelki szemeiddel is utána fordulsz. - Így tanított a szerelemre. Leckét adott. Hajnalban indultam hozzá a napkelte sugaraiban és akkor jöttem el, amikor már lezuhant Héliosz a látóhatár alá… Mindig meztelenül fogadott, de hozzá nem érhettem. Csak emlékeztetni akart; ilyen a nő… Mire elvégeztem az iskolát, mire megtanultam minden leckét inkább lettem kutya, mint tigris. Szelíd, alig vakkantó öleb.
Tudom a neved
Ó, tenger, hát ez a neved. Ó, óceán bajtárs, hát ne pocsékold az időt, vized! Segíts, nekünk kérlek. Vézna kis halászok vagyunk. Emberek a partról, akik éhesek és fáznak, miközben örökké veled vitáznak. Ne légy oly kegyetlen, ne kiálts oly nagyot. Nyisd ki hát zöld poggyászod. Adj nekünk becses ezüstjeidből; mindennapi halainkat add meg nékünk ma…
Ma könyvet vettem a kezembe. Hiányzol, ez volt az első oldalra írva. Tízszer. Százszor. Ezerszer. Öt morás szó; bacchius a neved.
Nehéz félbehagyott szerelmeknek nevet adni. Nehéz elhinni, hogy amikor csak lefelé megy az út, egyszer fel is fog. Nehéz elhinni a poros, gyilkos bányában, hogy odakint süt a nap. Nehéz elhinni, hogy ablak is lehet a házon. Nehéz elhinni, hogy te vagy az én párom.
Aztán szembe jön veled Zorba. Nevet. Táncra hív. Eszedbe juttatja, hogy a megbántott nő haragja elől nem lehet elbújni. Közben dobálni kezdik a szalvétát és a tányérokat. A zene egyre gyorsabb, egyre vadabb. Ég a világ, ég a szíved. Már nem emlékszel ki tanított táncolni téged. Nem emlékszel, csak arra, hogy van valaki, aki rád vár, aki félt, aki minden hullám, körülmény között, aki minden csillagzat alatt, aki lyukas zsákodra pont akkor a folt, mint amennyi hiányzik. Ha bujdosnál is előlem, mindig tudom a neved…
Micsoda felemelő érzés édesapámmal együtt krumplit szedni a kertből, alkonyatkor. Mint egykor Apagyon, amikor a rendszerváltás után visszakapott földhöz még naponta térdepeltünk, adja nekünk a földbe rejtett kincseit. Lendül a kapa, a vidéki golfütő. És mintha valami detektor lenne, pontosan a krumplik alá csúszik be. Egy rántás és ott gurulnak sorban a rózsaszín szemek. Olyan szépek, szinte nevetnek.
Micsoda felemelő érzés Édesanyámmal pletyózni, miközben megpucolja az újhagymát, gondosan csomagolja a friss petrezselymet. Fel sem néz úgy kérdez. Lényegre tör. Mit ettem, mit éreztem, kivel voltam. Ő a legnagyobb pszichológus. Előkészíti az epret, a korai cseresznyét. Kincsek ezek. Tudom. Tudja. A szeretet kora nyárias kincsei.
Nagyanyám is eszembe jut az újkrumpliról. Isteni ízeket kaptam, amikor magamnak főztem de mégsem azt, ahogy ő készítette. Mert abban benne volt Mama tiszta lelke, meg a szíve, amiről akkor azt hittem kiapadhatatlan kút. Rántott csirkeszárny. Mert tudta, hogy imádom. Tejfölös uborkasaláta. Lassú, méla, izzadó nyári délutánok. Az esti kertben izgatott illatok; krumpli, petrezselyem, kapor...
Mondom, az alapanyag a lényeg. Hozni otthonról a muníciót a bolond világ ellen. Amikor beleharapok az ételbe tudom ki vagyok, honnan jöttem. Piros az édesnemes paprika, fehér a szalonna, zöld az újhagyma, meg a petrezselyem. Nézem az egyik krumpliszemet. A kapa beleszaladt. Az a rés ott édesapám lendülete a krumpliban. Nézem a félbevágott szalonnát, az a késnyom édesanyám szeretete… Boldog vagyok. Ettől lesz utánozhatatlan mindenfalat, minden hazaiből főzött vacsora.
Egyszer megígértem neked, hogy nem futok többé. Megállok. Leülök az árokpartra és onnan nézem majd ez a bolond, mindig izzadt hátú világot. Hájas süteményt veszek elő a táskából. Szilvalekvárost. Nagyanyám egy vájlingba rakta. Akkora halommal sütött, hogy vasárnap egy egész Forma 1-es futam alatt enni lehetett és még csak el sem fogyott. Mindig Schumacher győzött. Sose izgultunk… Volt hájas süti, dívány és macska az ölbe.
Nem a gyorsaké a futás. Megfogod a kezem. Ujjaid hűvösek, de a tenyered közepén, mint a Tefal serpenyőben felizzik a szerelem jele. Sose hittem volna, hogy valakinek ugyanaz a figura van belerajzolva a tenyerébe, mint nekem. Féltem a magánytól. Talán ezért is futottam. Sose álltam meg. Nem mondom, hogy nem lett volna kedvem pihenni. Csillagokat nézni, miközben egy hosszú fűszálat rágcsálok a fogam között.
Dombrádon van egy apró hajókikötő. Nagy nyári éjszakákon, amikor a bolygók, csillagok lejönnek a partra fürödni, onnan lesem meg őket. Mindig a Vénusz az első. Teste felizzik, amikor meztelenül úszni indul. Apró keszegcsapat kíséri mindenhová. Pajzán vicceket mesélnek neki és nevet. Guruló kacagása végigszalad le és fel a folyón. Forrástól a tengerig. Vénusz könnyen úszik. Haja a fenekéig ér. Járása könnyű, ruganyos, testén a bőr fénylik és a mosolyától fodrozódni kezd a víz. Ajkain málna, eper, cseresznye terem. Vénusz arca mindig boldog, mint egy gazdának, aki végzett a nehéz munkával és már hazafelé indul. Könnyen. Boldogan. Néhány centivel a nehéz rögök felett, fityiszt mutatva a konok tömegvonzásnak.
Sose mertem elmondani, hogy bár megcsodálom ezt az égi lányt, de lázba nem hoz. Ha itt lennél, láthatnád, hogy hidegen hagy. Legfeljebb csöndben nyugtázom a jelenlétét. Megjött. Ledobta magáról, a selyemruhát és megmártózott.
Nem is bámulom sokáig. A stéget most is műfű borítja. Azon fekszem, egyik kezem a fejem alatt és számolom a csillagokat. Eszembe jut a Jézus-ima litániája. Remélem nem haragszik, hogy minden sorát átírom. Minden sorába beleírom a neved, minden sorába belerajzolom az arcodat. Verset olvasnék neked, vagy valami novellát, míg el nem alszol és akkor úgy csókolnálak meg, hogy az öntudatlanságba zuhant fejedben csak nevető álmok indulnának el, mint egy romantikus sorozatcsatornán.
Furcsa ez. Az ember ébren van, tanul, dolgozik. Fut, rohan hol valami elől, hol valamiért. És akkor döbben rá, hogy egy percet sem élt, amikor leül az árokpartra. Akár az apagyi Béke utcában is…
Most itt alszol mellettem. Én nem tudok. Izgulok. Érted. Nézlek. A sötétben úgy heversz itt mellettem, mint egy múzeum féltett aranya. Én vagyok az éjjeliőr, én vagyok az alabárdos, perzekutor, csendőr, katona és minnesaenger. Féltelek. A szemem, mint valami lámpa a csípődet igézi. Ott élek az öled völgyében, ott vagyok kiszuperált, leszerelt katona. Nagy a szám. Adomázok. Arról beszélek, mennyire szeretsz. Közben rettegek, hogy nincs majd hajnal, nem jön, vagy ha mégis, már nem láthatlak meg. Attól rettegek, hogy nem is vagy és nem is vagyok. Képzelődőm. Bebeszélem.
Csak egy fura képzelet küldött a Földre?
Néha meg-megremegek. Ez a féltés izomrángása. Attól tartok, ha felébredsz, nem ismersz meg. Idegen leszek neked és félelmetes.
Aztán megnyugtatom magam. Még mosolyogni is tudok, annyira lenyűgöző vagy így. Körberajongott címlaplány, cinkos, bizalmas, gyermekfilmek hercegnője. Csak abban bízhatok, ha megébredsz, a két bolond szemed valami másnak, kisistennek, költőnek, hadvezérnek és angyalnak lát. Valaminek, ami sose voltam, sose leszek, de neked imponál, tetszik, igéz, bolondít… Még ma éjjel összerakom a mágneses, örökmozgó szerelemgenerátort…
Május van. Meg vasárnap. Hitem el-elalszik. De valami itt legbelül, virrasztó fekete rigóként fújja a szerelmes dalt. Valami itt legbelül, ahol napok, hetek, évek romjai lapulnak rendezetlenül, itt legbelül vérből, ínból, szívből áradva elér, megfog, megtart, magamhoz édesget Téged. Mindörökre. Mondom mindörökre. Ámen…
Ott voltam a mennyország kapujában. Zavarban, teljesen elveszve, félszeg mosollyal a kipirult, vidéki arcomon. És visszafordultam. Halkan énekeltem, amikor leléptem. Nem volt jó ötlet Lennontól az Imagine. Meg a Yesterday sem. De más nem jutott eszembe.
Mondom, álltam a mennyország kapujában. Éreztem, hogy minden elmúlna, bánat, öröm és valami végtelen nyugalom lenne úrrá rajtam. Ha hagynám. Ha mernék hagyni, elfolyni, elpárologtatni mindent. A tyúkszaros világom. A három vulkánom, a búra alatt tartott rózsám. A lakásom egytelen neuralgikus pontját, a reménytelenül apró mellékhelyiségem. Az északi oldalra tervezett, hűvös hálószobám. A telefonomban tárolt fotókat. Ha itt merném hagyni a tévét, ami időnként kövér arcom, gyermeki lelkesedését vibrálja. Ha hátat tudnék fordítani tavasznak, békakuruttyolásnak. Egy sosem volt májusnak…
Félálomban voltam. Delíriumban. A mennyország fénylő kapujában. És visszafordultam.
Sose mondtál nekem igent, sose mondtál nekem nemet. Hittem hitetlenül. Rosszkedvem telére imádságokkal készültem. Hideg templomkilincseket szorongatva, néztem az égre. Itt lennék itthon? Itt lennék boldog? Aranyszájú, szent szónok beszéltek belőlem. De csak papírról olvastam az igazságot.
Nagy, vastag, porrá pergő könyvekben kerestem az igazam. Jártam ott, ahol a tenger szaval és ott is, ahol a jég alatt cidirznek a mindig néma hegyek. Vittelek magammal mindenhová, szívemhez közel a mellényzsebben.
Lihegtem, fájtam. A magány hűvös, elcseszett nagykabát. De egy kád forró vízben, mindig újrakezdtem. Egyetlen kád forró víz elég volt, hogy újból és újból elhiggyem, lesz még szőlő, meg lágy kenyér.
De a mennyország kapujából visszafordultam…
Visszafordított egy sóhaj. Visszafordított egy ki nem mondott mondat. Egy rejtegetett érzés. Egy be nem teljesült álom. Visszafordított az izgága nappalok, és falánk éjszakák világába. Visszafordított harcok, háborúk közé. Ősz hajszálakhoz, kegyetlen múlandósághoz…
De most már azt sem bánom, hogy csak a női büszkeséged hazudta; még vársz rám. Csak rám… Csak rám…
Ahogy egybeér Nagyhét és a Költészet napja, úgy lesz minden nap rím a megváltásra és minden valódi költészet szentség. Nekem a költészet egyfajta lelki eucharisztia. Átvonul az ember lelkén az ütemhangsúly, a győzedelmesen kimondott szó isteni dallama.
Jánosi Zoli kellene ide. Ő majd elemezné, mint egy irodalmi-pszichológus a versben bujdosó összefüggéseket. A saját sutaságunk, butaságunk, korlátoltságunk tesz minket földhözragadttá – hangsúlyozná.
Amikor Michelangelot magyarázom, megmutatom az athleta Christit. Megmutatom a győzedelmest, aki fanfárok között, daloló ajkak kíséretében érkezik. S hozza magával Attilánkat. Hozza magával, mert kiérdemelte. A mindenség katonája, a nyomorúság bakája jön félszeg mosollyal. Maga sem hiszi, hogy az összes fűszálon ő lett az él. Ő lett a mondat, alany és állítmány. Az ő születésnapja a magyar költészet origója. Visszahelyeztük a füvek zöldellő erejébe… Talán nem túl későn, talán nem túl megkésve.
Fesztivált. Fröccsöt. Könnyű selyembe csomagolt, nevető lányokat. Parov Stelart. Happy Endet. Mindent ígér a korán jött nyár. Ébren álmodsz. Tegnap este a Bujtos-tenger partjáról felszállt az első füst. Olyan szalonnaillat volt a környéken, hogy a jóisten is itt aludt el egy padon. A sirályok nem pletykáltak, a kacsák meg körbeülték, így vigyázták az álmát. Az őszinte alázat több ér a magányos böjtölgetésnél - mondta valaki és bólogattak. Az őszinteség meg a vágynál - tették hozzá a csillagok. A közös párna csendes melege hozzon áldást rátok...
A böjti töltike…
lyenkor tavasszal, itten Szabolcsországba, - lévén a jó, keményfejű káposzta hiánycikk- valami másba kell „őtöztetni” a tőteléket... Így készül a tőtike. A tormaleveles változat! A tormalevél ugyanis igen nagy barátságban leledzik a tőtelékféleséggel. A jó asszonyok ilyenkor már kezdik nézegetni, hogy a torma milyen viszonyban van a tavasszal. Ha nagy a barátság, gyönyörű, zsenge levelekkel gazdagítja a világot. A gurmék pedig szépen csipegetik ezeket a fiatal hajtásokat. Majd egy kis mosás után, ecetes forró vízzel nyakon öntik őket. Ebben a forró fürdőben hagyják kihűlni a mérgesen zöld leveleket és, akkor a finom női kezek, mint az igazi káposzta esetében, hegyes gúlákba hengergetik a tölteléket. A főzése, már hasonlatos a káposztához. Lassú tűzön, gyöngyözve kell megroggyantani a félkész töltikék fürdőjét. Lassan, komótosan kell elkészíteni, hogy az ízek ne hirtelen felindulásból, kapkodva házasodjanak össze, hanem őszinte szerelemmel, hosszan, elnyújtva legyenek egymáséi. Hogy a zöld szín ne árválkodjon, a töltikét is érdemes, jóféle otthon főzött paradicsomlével megkoronázni. Aztán hagyni a fenséges étket a gőzben. Majd jöhet az éhes, mérges, korgó gyomor kibékítése a mennyi falatokkal…
Honnan lehet tudni, hogy jó idő van?
Például onnan lehet tudni, - internet és időjósók nélkül is - az idő jóféleségét, hogy minden nyíregyházi (esetünkben eredetileg bátori) elzarándokol Tokajba. A nyírségi ember számára a Tokaji-hegy, a Kopasz, nagyban hasonlít a mekkai Kába kőhöz. Jönnek a népek, jól körbejárják, körbeülik, körbe fényképezik. Nyalják a fagylaltot, veszik az édes bort, meg nagy nyájasan elfogyasztják a kötelező halászlevet. Pedig a Kopasz nem egy különleges meteorit. Bár vagy 10 millió éve köpte magából az izzó lávát, volt ideje megszelídülni. Ebben a nagyra nőtt „kunhalomban” a riolittól a bazaltig van mindenféle kavics, kőzet, meg tartalom. Tarka a képlete, mint az őt tisztelő összemosott népek genetikája. Ki tudja már, hol van bennünk a tót, a ruszin, a sváb, a lengyel, a görög, az örmény és akad-e bennünk egyáltalán vereckei magyar vér? Mindegy. Akit jó idő esetén Tokaj, a hegy, meg a hegy leve vonz, az nekem már magyar…
