Micsoda felemelő érzés édesapámmal együtt krumplit szedni a kertből, alkonyatkor. Mint egykor Apagyon, amikor a rendszerváltás után visszakapott földhöz még naponta térdepeltünk, adja nekünk a földbe rejtett kincseit. Lendül a kapa, a vidéki golfütő. És mintha valami detektor lenne, pontosan a krumplik alá csúszik be. Egy rántás és ott gurulnak sorban a rózsaszín szemek. Olyan szépek, szinte nevetnek.
Micsoda felemelő érzés Édesanyámmal pletyózni, miközben megpucolja az újhagymát, gondosan csomagolja a friss petrezselymet. Fel sem néz úgy kérdez. Lényegre tör. Mit ettem, mit éreztem, kivel voltam. Ő a legnagyobb pszichológus. Előkészíti az epret, a korai cseresznyét. Kincsek ezek. Tudom. Tudja. A szeretet kora nyárias kincsei.
Nagyanyám is eszembe jut az újkrumpliról. Isteni ízeket kaptam, amikor magamnak főztem de mégsem azt, ahogy ő készítette. Mert abban benne volt Mama tiszta lelke, meg a szíve, amiről akkor azt hittem kiapadhatatlan kút. Rántott csirkeszárny. Mert tudta, hogy imádom. Tejfölös uborkasaláta. Lassú, méla, izzadó nyári délutánok. Az esti kertben izgatott illatok; krumpli, petrezselyem, kapor...
Mondom, az alapanyag a lényeg. Hozni otthonról a muníciót a bolond világ ellen. Amikor beleharapok az ételbe tudom ki vagyok, honnan jöttem. Piros az édesnemes paprika, fehér a szalonna, zöld az újhagyma, meg a petrezselyem. Nézem az egyik krumpliszemet. A kapa beleszaladt. Az a rés ott édesapám lendülete a krumpliban. Nézem a félbevágott szalonnát, az a késnyom édesanyám szeretete… Boldog vagyok. Ettől lesz utánozhatatlan mindenfalat, minden hazaiből főzött vacsora.
.
