Ott voltam a mennyország kapujában. Zavarban, teljesen elveszve, félszeg mosollyal a kipirult, vidéki arcomon. És visszafordultam. Halkan énekeltem, amikor leléptem. Nem volt jó ötlet Lennontól az Imagine. Meg a Yesterday sem. De más nem jutott eszembe.

Mondom, álltam a mennyország kapujában. Éreztem, hogy minden elmúlna, bánat, öröm és valami végtelen nyugalom lenne úrrá rajtam. Ha hagynám. Ha mernék hagyni, elfolyni, elpárologtatni mindent. A tyúkszaros világom. A három vulkánom, a búra alatt tartott rózsám. A lakásom egytelen neuralgikus pontját, a reménytelenül apró mellékhelyiségem. Az északi oldalra tervezett, hűvös hálószobám. A telefonomban tárolt fotókat. Ha itt merném hagyni a tévét, ami időnként kövér arcom, gyermeki lelkesedését vibrálja. Ha hátat tudnék fordítani tavasznak, békakuruttyolásnak. Egy sosem volt májusnak…

Félálomban voltam. Delíriumban. A mennyország fénylő kapujában. És visszafordultam.

Sose mondtál nekem igent, sose mondtál nekem nemet. Hittem hitetlenül. Rosszkedvem telére imádságokkal készültem. Hideg templomkilincseket szorongatva, néztem az égre. Itt lennék itthon? Itt lennék boldog? Aranyszájú, szent szónok beszéltek belőlem. De csak papírról olvastam az igazságot.

Nagy, vastag, porrá pergő könyvekben kerestem az igazam. Jártam ott, ahol a tenger szaval és ott is, ahol a jég alatt cidirznek a mindig néma hegyek. Vittelek magammal mindenhová, szívemhez közel a mellényzsebben.

Lihegtem, fájtam. A magány hűvös, elcseszett nagykabát. De egy kád forró vízben, mindig újrakezdtem. Egyetlen kád forró víz elég volt, hogy újból és újból elhiggyem, lesz még szőlő, meg lágy kenyér.

De a mennyország kapujából visszafordultam…

Visszafordított egy sóhaj. Visszafordított egy ki nem mondott mondat. Egy rejtegetett érzés. Egy be nem teljesült álom. Visszafordított az izgága nappalok, és falánk éjszakák világába. Visszafordított harcok, háborúk közé. Ősz hajszálakhoz, kegyetlen múlandósághoz…

De most már azt sem bánom, hogy csak a női büszkeséged hazudta; még vársz rám. Csak rám… Csak rám…