Válság közepette mindenki arról beszél, spórolni kell, takarékoskodni, fogunkhoz verni a nem létező garast. A válság csöndre, meditációra int. Lefagyasztja a mosolyt az arcokról.
Persze a válság lehet barát is. Az én szerelmi válságom a leghűségesebb kísérőm. Ahogy a Hold a Földet, egyetlen arcát mutatva felém, a világ összes széplányáért sem hagyna el engem. Jön velem, sőt enni, inni kér és minden nyilvános helyen csókot ígér, becéz engem…
Épp azt mondtam, csak ez hiányzott, csírázott itt az átok átkot… Az érzelmi válságra még dobtak egy lapáttal.
Szóval visszatérve a takarékoskodásra. Kodácsi nagyapámat már-már a fösvénységig takarékos, nyakas parasztembernek teremtette az isten. Piros műbőrborítású szövetkezeti takarékkönyvvel büszkélkedett ebbe rakosgatta minden forintját. Volt ebbe tejpénz, leadott disznókból származott jövedelem, a gondosan művelt háztáji földben termett forint, meg az isten tudja miféle haszon.
Nagyapám gondosan számlálta a forintjait, és ha túljutott a bankók „olvasásán”, lovaglónadrágszerű buggyos szövetgatyát húzott, fehér ingét mint Veres Péter nyakáig gombolta, zakót öltött és felparancsolta bütykös lábaira a gumicsizmáját. Egy kis simléderes sapkát nyomott a fejébe, néha jambót és elkarikázott az ótépéig… A pénz nagy részét berakta, megsimogatta a kiskönyvben a forintokért kapott pecsétet, majd a zsebét megtapogatva a kocsma felé vette az irányt…
A kiskönyvbe gyakran került pecsét, ami roppant elégedettséggel és büszkeséggel töltötte el. A könyv névre szóló volt, személyi igazolvány is kellett hozzá, így ugyan nagymamám mindig tudta mennyi gyűlt össze benne, de hozzáférése nem volt a betétkönyvhöz. Ő lágyabb szívűnek és gondoskodóbbnak született, sokszor fedte meg nagyapámat, miért gyűjtögeti a pénzét.
- Úgyse viheted magaddal a sírba, Jani!
Nagyapám ilyenkor csak somolygott borvirágos orra alatt.
- Ha meghalok, majd az övék lesz, addig meg az enyém! – felelte hetykén…
Halála napja előtt is rakott ebbe könyve. Nagyanyám úgy emlékszik, éppen odatette a kapott potykát főni, amikor papó felült a biciklijére. Mire hazajött körútjáról nagyapám, el is készült a jó fajta, enyhén csípős, pikáns halászlé. Vagy két tányérral is bekanalazott belőle. Másnap mama arra lett figyelmes, az ura, jó szokása szerint, nem kotoz pálinka után a spájzban.
Jani, tán csak nem lettél beteg a hallétűl? – kiáltotta ki a szobából. Nagyapám dünnyögve válaszolt, már érezhette valami nagy baj készül… Az agyvérzése előtti, utolsó, érthető mondata így hangzott:
- Baszhatod Piri a betétkönyvet…
Ezzel arra kívánt célozni, az öröklési törvény szerint az összegyűjtött forintokat a gyermekei, unokái fogják örökölni nem pedig nagymamám… Mert nem íratott papírt arról, hogy mama is hozzáférhessen. Ám a mondata, mint Goethe utolsó sóhaja sokkal megrendítőbb a magyarázat nélkül.
Baszhatod Piri a betétkönyvet… Na most mondjátok, hogy válság van! Most mondjátok, hogy nincs semmi értelme az életünknek! Mert, igazából mit veszíthetünk? Mindenünk megvan, ha jó az egészségünk, ha nevetni tudunk. Nem? Édesapám szerint én is csak a jólétem; a "csicsa-picsa" lakásom, az internetelőfizetésem, a médiaboxom, a mobiltelefonom és az autómat féltem. A luxust, amiról dédanyáink álmodni sem mertek volna, a luxust, amelynek a fenntartása közben globális felmelegedést és környezetszennyezést okoz...
Nagymamám, akármilyen kutya ember is volt, nagyon megsiratta papót. Nehezen törődött bele az elvesztésébe. Halála után sokszor tette fel a kérdést;
- Egy ilyen jó halászlé után, hogy lehetett meghalni?
