Pós Anita már sokadszorra mondja, tetszik neki a blogom. Persze igyekszik hozzáfűzni azok a részek inkább, ahol történeteket mesélek. A depressziós ömlengésektől a szerelem tárgykörében nem hatódik meg és jóllehet díjazza az őszinteségem, azonban sokkal jobban szereti, ha a családi almáriumból szedek elő egy-egy mulatságos mesét. Talán igaza van. Erősnek kellene lenni…
Vajon az isten valóban csak megmosolyogja odafent, ha idelent arról beszélnek, nem is létezik. Valóban egy Jolly Joker Ő, aki mindenütt ott van, aki mindent összekuszál és kibogoz. Aki személyesen szövögeti a mesénk szálait. Ha így van, akkor talán rá lehetne venni, hogy segítsen. Végül is meddig tart átírni a sztorimat. Egyszerűen előjelet váltani és elindulni a boldogság felé. Míg az út másik végén szintén moccan majd a szív, és elindul a test, hogy beteljesedés legyen két apró, isteni mintára gyártott lélek osztályrésze… Hát mozdulj meg kérlek…
Kodácsi nagyapám, „kutya” ember volt.
(Így becézte magát, és én a mai napig nem tudom eldönteni a kutyaság, a hűséget jelentette nála vagy azt, hogy természetében a kutya, mint animalisztikus jelenség materializálódott. Másképp fogalmazva, nagyapám totemállata biztosan egy kutyában testesült meg.)
Szóval kutya ember volt, "kórház-asszonynak" szólította nagymamámat, ha egy kicsivel többet ivott a kelleténél, mondván, hogy szegény mami csak teng- leng akár a kórházajtó. Hosszú szárú kisgatyában táncolt a konyha közepén, és a mellkasát döngetve ezt kiabáltotta nagyinak:
- Ebbe a testbe szerettél bele Piri!
Mondom kutya ember volt, az ágya végében, a fejénél, mindig kiélezett baltát tartott, mert ugye soha nem lehet tudni. A ház bejáratához legközelebb álló szilvafára pedig a kaszát akasztotta, hogy az is a keze ügyében legyen...
Nagyapám második állandó mondta így hangzott: nem ismertek ti engem, csak láttok. Hát láttuk. Láttuk ahogy habzsolja az életet, ahogy imádja az életet, a jó italokat, a jó ételeket és minden jót, amit isten kegyelméből magához vehetett.
Egyszer télvíz idején apám a zöld MZ-jével vitte haza Bátorból Apagyra. Jeges, havas volt az út, zord volt a tél, akárcsak idén. Fújta a szél rozsdás kürtjét, és havat kavart az aszfaltra. Az NDK csodán, a zöld motoron hárman ültek; apám, egy öt literes „kisasszony” alias demizson[1] és a vesszőfonatos „hölgyikét” magához szorító nagyapám. Apám fehér csuklóval kormányozta az időnként megbokrosodó drótszamarat (Jónás Tibi szerint az MZ az MZ és nem derótszamár, mert az a bicikli, ez meg legfeljebb motorBICIKLI) és így meg- meg csúszva, sziszegve, lassan elhagyták Ófehértót, a bakti erdő széléhez értek. No itt egy haragos jégborda, a legnagyobb óvatossága ellenére is kifogott apám bizonyított képességein, felborultak. Négyen négyfelé gurultak. A motor, édesapám, nagyapám és a demizson. Apám azonnal felugrott és úgy ahogy volt, havasan szaladt nagyapámhoz, nem történt-e valami baja.
- Apuka – így szólította az apósát – nem esett baja?
Nagyapám a havas árokból úgy pattant fel, mint egy rugós bicska, aggodalmas tekintettel nézett szét, majd ezt kérdezte apámtól;
- Pista! Ugye a demizson nem tört el?
Megmondta. Kutya ember volt. Ha a naptárigazításban jégtörő Mátyáshoz érünk, mindig elmeséljük ezt a történetet, sírva, nevetve, mert nagyon tud hiányozni a családból ez a „kutya” ember, aki 1991. december 3-án halt meg a Jósa András Oktató Kórházban, agyvérzésben…
