Indulj el egy úton… Én is egy másikon. Hol egymást találjuk…
- Apa! Mi az értelme? Tudod, ennek az egésznek? Mi az értelme? Apa! Mondd már meg kérlek! Vagy ha te nem… Valaki mondja meg, milyen az élet? És ha ilyen, miért ilyen?
Indulj el egy úton… Én is egy másikon. Hol egymást találjuk…
- Apa! Mi az értelme? Tudod, ennek az egésznek? Mi az értelme? Apa! Mondd már meg kérlek! Vagy ha te nem… Valaki mondja meg, milyen az élet? És ha ilyen, miért ilyen?
- Piri főzz, nekem egy kis madártejet!
Itt ma mindenki amerikai… de úgy látom, azért vannak itt délamerikaiak is… - ezt a bon-mo-t a humorista Sándor György vetette papírra. Sokat mosolyogtam rajta. Átérezve benne az észak-dél örökös háborúját. A gazdag nagybácsi lenéző mosolyát. Az imposztor államok gőgjét, a szegény földikkel szemben. Csak a pénz, csak a hatalom. Csak az ami a szívnek nem fontos…
Állj meg világ, szállj le világ, soha nem érünk utol…
Kiszakadt volna belőlem? Elvitte a kiscica, minden kínjával, cafrangjával együtt? Ne higgyétek. Az emberből nem úgy távozik a fájdalom, mint a tél. Sőt nem úgy, ahogy az egyre elhatalmasodó tavaszból, hirtelen érett nyár lesz. Nem. Nem az egyik pillanatról fordul a kocka. Lassan pörög, iszonyúan lassan és fájdalmasan lassan, mint egy komótosan hempergő nyárs, amire élő, érző húst húztak az égiek.
Az én éjszakáim szebbek, mint a Ti nappalaitok…
Talán félek bevallani, de összeáll a világ. Félek kiáltani, remegek attól, hogy a boldogság jött el hozzánk. Hátborzongató, kísérteties, hogy éppen itt nálam kíván elidőzni. Tartok tőle, imádkozom miatta, mert nagy duhaj és lila ködbe burkolja az embert. Megmossa a vértől mocskos szívem, és a nagykabátként megkopott lelkem.
Valami áramlat, valami csodálatos, zöldeskék, nagy folyó ragadja így magával az embert. Valami mennyei hívószó, ami aztán hetykén mutatja meg: íme a boldogság! Íme a tavasz!
Átjár, megborzol, és közben éltet, magasba emel, repülni tanít; végre felszállni és a felhőkön pipázni...
Isten szelíd, de ébenfekete báránya jött el hozzám. Mosolyogva, kacagva. Röptet és kikacag. Röptet és azt mondja, vannak hajnalok, amikor nincs átok, amikor egy pillanatra megáll a világ és elcsodálkozik. Talán ekkor kel fel az isten, ekkor mossa meg arcát és ekkor paskolja meg a világot. Valami áramlat visz magával, valami tavaszi szellő, tele virággal, erővel, impulzussal és álommal.
Jajj, itt szorítom a kezemben a zsarátnokot, éget és fáj, de szorítom. Mert félek. Félek, hogy soha nem izzik már fel... Ez az utolsó, jól körülhatárolgató esély... Félek, de senki nem veheti észre a mosolyomon...
Akár egy képeslapon, csak néhány fotóból és egy bombasztikus feliratból kellene kitalálni, milyen is az életem. A blog foglyul ejt néhány érzést, néhány érdekes sztorit. Sajnos nem vagyok elég tehetséges, hogy úgy írjam meg ahogy szeretném. Nem vagyok elég tehetséges, hogy a saját hangomon énekeljek. Nem születtem nemes trubadúrnak, csak homoki kürtösnek, aki mézillatú éjszakákon vőfélyt játszik és mindenféle ittas egyéneket házasít össze attól a bolond eszmétől vezérelve, hogy a véletlenek néha elképesztő eredményre jutnak egy két ismeretlenes egyenlet levezetésekor…
Szabadság, Egyenlőség, Testvériség!!!
Hát akkor haljunk bele. Hát akkor neki a láncos bottal, kaszával, kapával az életnek, jöjjön a pusztulás, jöjjön a dacos szerelem a halállal. Jöjjön, aminek jönnie kell. A reménytelenség lassú csárdása. Nagyokat döng a csalódottság mélybarna bőgője.
Nagypéntek előtt sötétzsolozsmával végződik a mise. Az oltárra helyezett gyertyákat szép lassan oltják el, közben zsoltárokat morzsolnak. Minden verssel közelebb kerülünk az áruláshoz, és a szenvedéshez. Minden vers mementó, hogyan hagyták el tanítványai a mestert.
A pap: