Kiszakadt volna belőlem? Elvitte a kiscica, minden kínjával, cafrangjával együtt? Ne higgyétek. Az emberből nem úgy távozik a fájdalom, mint a tél. Sőt nem úgy, ahogy az egyre elhatalmasodó tavaszból, hirtelen érett nyár lesz. Nem. Nem az egyik pillanatról fordul a kocka. Lassan pörög, iszonyúan lassan és fájdalmasan lassan, mint egy komótosan hempergő nyárs, amire élő, érző húst húztak az égiek.
Noli me tangere… Ne érints meg... Nekem még dolgom van. Az érintésed visszarántana a ködbe, a megváltás nélküli szürke és egyforma napokba, az élettelen porba.
-Apu, ne érintsd meg a vonatot! – mondja az öt éves kisgyerek, amikor az édesapja magához kívánja szorítani. Vonatot játszik, még nem istent, vonatot. De már tudja, ha megérintik, megtörik a varázs…
Amikor megszülettem, még nem sejtettem, hogy ilyen vacakul kell majd éreznem magam a világban – mondja egy másik és a farkasvigyor kiűl a pofámra…
Kérdezik, miért nem írok? Mert kit érdekel a becézés, kit érdekel a napfény. Kit érdekelnek a hajnalba forduló érzések? Kit érdekel a feltámadás, ha ott az asztalon az ínycsiklandozó sonka.
Nagyanyám, ismét jó egészségnek örvend. Hatalmas vágás a hasán, de ő csak annyit kérdezett a sebésztől (isten áldja alapos munkájukat, mélyen tisztelt dr. Szabó Norbert és dr. Kopcsa István urak );
- Doktor úr, elég erős cérnával varrt engem össze, mert menni kell ebben a szárazságban is kapálni!?!
Aztán ott a munka. Fordult a kocka ismét. Feladat munka vár rám. Fát kell ültetni. Sőt most kell fát ültetni, hogy később legyen mi árnyékot adjon, ha már nem bírok így futni, szaladni, gondolkodni. Fát kell ültetni az életünkben. Fát, amire büszkék lehetünk. Amit majd mutogatunk az unokánknak.
Na higgye senki, hogy elfeledtem a gyászévem kínjait. Hogy elfeledtem, ki volt szomorú szívem kegyetlen csaposa. Ne higgyétek, csak valahogy mégiscsak felszárította egyvalaki a könnyeim. Valahogy mégiscsak megmutatta, hogy azok a távolinak tűnő fények is az enyémek.
És azt se higgyétek, hogy megszelídültem. Farkas vagyok. Farkas a vérem. Még most is. Szomjazom vért, kívánom a húst. Kíméletlen vagyok, és kegyetlen. Leginkább magammal szemben. Képtelen vagyok a beilleszkedésre, a szabályok elfogadására. Vagy én csinálom őket, vagy lassan felőrlöm azt, aki ketrecbe, dobozba, láncra kényszerít.
És vagyok lepke, vagyok tiszavirág. Bolond, fullánk nélküli darázs… Szerelmes majom…
Május van. 1995-ben döbbentem rá, mennyire szeretem ezt a hónapot. Azt mondtam, egyszer, egy évben minden napját, arany betűvel írom majd fel egy füzetbe. Megmérem mennyit nőttek a füvek, a levelek. Mennyit az ismerős gyerekek. Nézem, hogyan raknak fészket a füstik…
Haragszom. Valaki egy bolond kutyával irtja a vadkacsáim. Még emlékszem, hogyan raktak fészket márciusban. Emlékszem, milyen lehangoló volt, akkor a tó. A levágott náddal, a szeméttel és a szürkeséggel együtt…
Most a zöld az úr… Hatalmas, és lenyűgőző a királysága.
Ne kérdezzétek, hiányzik-e valaki nekem. A választ tudjátok… Mert nem úgy feledünk, ahogy az évszakok váltják egymást… Nem úgy gyógyulunk, mint a mesében… Lassan lesz jó bor belőlünk. Lassan érik meg bennünk a kristálytiszta gondolat.
Lassan lesz a káoszból rend, csak a rendből lehet pillanatok alatt káosz…
Most pedig az égnek vetem az orrom és azt kiáltom: legyen! És látom az ég alatt, hogy az embernek fia nemcsak a keserűség kenyerét majszolhatja. És belátom, így van ez jól. Nemcsak a posvány vizét kortyolhatja az embernek fia, hanem bizony meglátja a helyes utat, mely boldogsággal tölt el… Ámen…
