Mit tennétek, ha megtudnátok, rövidesen vége a világnak? Talán egy nap, talán kettő és nincs tovább? Mit tennétek? Mit tennétek, ha tudnátok, napjaitok meg vannak számlálva? Ha versenyt kell futni minden mosolyért az idővel, ha már arra sem lenne idő, hogy a számotokra legfontosabb embereknek elmondjátok: szeretitek őket.

 

Pedig így van, napjaink meg vannak számlálva. Mégis úgy teszünk, mintha minden örökké tartana, mintha nem ólálkodna köröttünk a halál, az elmúlás. Mintha az egészség, a fáradhatatlanság, az izmok ereje, telje nem ajándék lenne, hanem kifogyhatatlan, elpusztíthatatlan forrás?

 

Néha látni kell, hogyan múlik el az élet, néha látni kell semmi az ég világon semmi sem marad belőlünk, csak és kizárólag a sokat emlegetett por és hamu.

 

A legfurább, hogy ettől függetlenül fegyelmezettnek kell lennünk, értelmetlen halálunk, semmi kis áldozatunk nem jogosít fel arra minket, hogy fellázadjunk. Nem tehetjük meg, hogy botot ragadva nekiessünk az istennek és számon kérjük a teremtés hibáit.

 

Még arra is engedélyt kell kérnem, hogy teátrális lehessek, pedig őrjítő ez a süketség és a hihetetlenre buzdító katolicizmus; az észérveknek ellentmondva állítják, van feltámadás Krisztusban…

 

Persze én a szerelemben sem hittem az elmúlt hónapokban… Köptem az egészre és keserűen savas volt minden köpet. Akár egy kígyó mérge halálos…

 

Egykedvűen néztem hogyan lesz a nyári záporból, téli hózápor. Zöld, árnyat adó lombból, durván zörgő barna avar… Vonyítás volt minden éjszakám. Kínzókamra minden álom. Nehézfejű reggelek és önpusztító kocsmázások… A gyomrom, torkom összeszorulva. És a tükörből egy a születését is megbánó, mocskos arcú, taknyos kölyök meredt rám…

 

Mindez távol van már. Nem onnan jött a feloldozás ahonnan vártam. Hiú ábránd volt „onnan” várni.

 

Az artériás sebekre mégis szakszerű nyomókötést raktak. Még mielőtt elvérzett volna a páciens. Persze azért még mindig vannak, akik jobban örültek volna a dicstelen bukásnak, mint az újrakezdésnek.

 

Nem tudom, honnan kaptam erőt. Nem is tudom ki segített. Ki volt az, aki végül kifordította a cifra szűröm. Ki volt aki felnyitotta a szemem. Csak azt tudom, kik álltak ott a betegágyam mellett. Kik tartották bennem a lelket. És persze azt is tudom, ki taszított ebbe a pokolba.

 

Pontosan nem tudom ki lettem. Csak azt tudom, van miért, kiért élni. Van, aki számít rám, aki mellém áll és hisz bennem… Nagy szavak, tudom. Nem vagyok naiv, érzem a kötések esetlegességét. Érzem, hogy egy átmeneti időszakban vagyok, ahol még nem lehet tudni az alapok elég erősek-e ahhoz, hogy elbírják a szeszélyes holnapot…

 

Még van, ahol fáj... Vagy mittom én… Lehet, hogy már csak akkor fáj ha nevetek…