Valami áramlat, valami csodálatos, zöldeskék, nagy folyó ragadja így magával az embert. Valami mennyei hívószó, ami aztán hetykén mutatja meg: íme a boldogság! Íme a tavasz!

Átjár, megborzol, és közben éltet, magasba emel, repülni tanít; végre felszállni és a felhőkön pipázni... 

Isten szelíd, de ébenfekete báránya jött el hozzám. Mosolyogva, kacagva. Röptet és kikacag. Röptet és azt mondja, vannak hajnalok, amikor nincs átok, amikor egy pillanatra megáll a világ és elcsodálkozik. Talán ekkor kel fel az isten, ekkor mossa meg arcát és ekkor paskolja meg a világot. Valami áramlat visz magával, valami tavaszi szellő, tele virággal, erővel, impulzussal és álommal.

Jajj, itt szorítom a kezemben a zsarátnokot, éget és fáj, de szorítom. Mert félek. Félek, hogy soha nem izzik már fel... Ez az utolsó, jól körülhatárolgató esély... Félek, de senki nem veheti észre a mosolyomon...