Fél órám van, hogy megírjam neked életem legszebb történetét. Te most nagyon messze ültél le tőlem és ha jól látom, nem is vagy egyedül. Pedig hoztam bort. Neked Irsait. Behűtve. Magamnak azt a Kúcs Merlot, amire pénzem sem volt, te fizetted ki a „numeróúnóban”. Olyan fiatal voltál, hogy nem is volt még történeted. Az első fejezeted kezdted írni, hihetetlen derűvel, delejjel és olyan égig érő bájjal, hogy abba bele kellett szeretni. Meg is tettem.

Tudod, hiába van most köztünk, hegy, folyó, meg szakadék, olyan okulárét hagytál itt nekem, hogy bármikor láthatlak. Csak tudod, ha felteszem, valahogy folyni kezd a könnyem, meg valami nehéz ólomfolyó szalad össze a mellkasomban. Pont ott, ahol neked dobolnak. Napjában 24 órában, 1440 percben és 86400 másodpercben. Csak azért írok számokat, mert vizsgaidőszak van és egy vérbeli közgazdász biztosan jobban ért a számok nyelvén.

Onnan tudom, hogy ez a világ vége, hogy minden történetet megírtak már. Csak a sajátunk maradt meg. Ez a feladat, jól megírni a saját történeted. Izgalmas legyen, erotikus, sokatmondó, tanulságos. Vagy egyszerűen csak szórakoztató, mint egy Kőhalmi-Bödőcs est.

Forrók az ujjaim, itt van benne életem legjobb története. Csak egy baj van, valahogy bele akarlak írni, Te meg ahelyett, hogy élveznéd, folyton kimászol a történetből. Folyton kiírod magad belőle. Én meg ragaszkodnék hozzá(d), hogy nélküled, ilyen női főszereplő nélkül, az egész fabatkát sem ér. Semmit. Mit írjak rajta. Nélküled? Ugyan. Túl vagyok kismillió kasztingon és belátom már. Vagy veled van sztori, vagy bezárom az összes könyvtárat, mozit, színházat. Mindent. Bedobálom életem kráterébe az eddig írt fejezeteket és vegetálok majd, mint Rimbaud Afrikában. Nekem te vagy a női Verlaine. Nekem te vagy Bonnie Parker, miközben egész éjjel egy Clyde jelmezt próbálgatok. Nekem te vagy Leila hercegnő, amikor Han Solónak képzelem magam, te vagy Lois, amikor Supermanként repülök a Görgey utca felé…

Mondom, minden történetet megírtak már. Csupa páratlan páros tetszeleg a világot jelentő deszkákon. Csak nekünk jutott egy kutyakomédia? Csak mi kaptunk volna valami szerencsétlen drámát? Csak nekünk kellene lógó orral elfogadni, két dudás nem fér meg egy csárdában?  

Édes istenem. Hát két dudásnak faragni kell egy harmadikat, meg egy negyediket! Két dudásnak nagyzenekarra kell gyúrnia, nem egymás ellen fújnia. Két dudásnak pontosan úgy kell fújnia, hogy amikor az egyik éppen szünetet tart, akkor a másikra mutasson; tessenek megnézni, Ő a világ legjobb dudása! Hogy aztán, amikor éjjel az ágy mellé teszik a hangszert, egymás ajkáról gyűjtsenek, szedegessenek új, sohasem volt harmóniát….

Péntek. Valami zenél bennem. Lehet a május, de az is lehet, hogy csak a szív dobbanása, fura szimfóniája. Örökké tartana? Ó, dehogy. Semmi. Epizódok. Részletek. Az örök mellékszereplők vagyunk. Legyen bármilyen jó is az alakításunk. A kicsik, a másodhegedűsök zümmögő önvallomása, himnusza ez. És állunk a kőfal előtt, állunk a tenger előtt. Várunk Mózesre, Krisztusra. Várunk, hogy még a mi életünkben eljöjjön az aranykor. Pedig lehet, hogy minden rajtunk múlik... Megváltás, az atomokon túli élet. Lehet, hogy rajtunk múlik? Hogy is mondja Tandori, hát rajtam nem múljon... 

Nem fogja megváltani a világot. Egyetlen kézműves sörnek sem kell rettegnie, sőt még az ipari melléktermékek trágyadombján sem lesz kiskakas. A ratebeer megdöbbentő 100/3 pontja is jelzi a helyét a világban (https://www.ratebeer.com/beer/mythos/3949/). De a Mythos, ahogy a görögökhöz illik nagy ívből tesz a szigorú bírákra, toplistákra, meg úgy alapvetően mindenre, ami arról szól, hogyan kell tökéletesnek lenni. A neve, a betűtípusa, a története, és a támogató évezredek, na meg az a kis unikornis fejecske, azonban mindent elmond, miként kellene gondolkodni erről a görög sörről nektárról. A mediterrán ország második legnagyobb sörfözdéjében, Szaolinikben készül és elengedhetetlen kelléke minden tengerparti nyaralásnak. Minden üveg Mythosba belepalackozzák az élményt, a nosztalgiát és a vágyat, hogy idén nyáron is ott akarjon lenni az ember. Ott akarjon ülni a Potamitis szélmalom teraszán, a Keri sziklánál és kéz a kézben a kedvessel csak nézze a végtelennek tűnő Jón-tengert és sóhajtozzon. Sóhajtozzon, hogy az élet micsoda csodákat tartogat, micsoda csodákat rejteget, hogy az élet szebb minden álomnál, ez a rongyos, savanyú, keserves élet, amibe bele kell halni, amibe bele fér a világ legnagyobb és fragmentumaiban is bámulatos szerelme.

Reggel azt írtam, meghalt a szépirodalom. Pedig dehogy halt! Lehet-e halott vagy akár zombi az, akinek holtában is dobog a szíve? Lehetes nevetséges az, akinek a józan ész, csak hóeséses, kelletlen május? Lehet-e megvetendő zombi, aki belekóstolva a mennyországba, ott szeretne élni?

És lehet-e öreg az a szív, ami ennyire bolond, ami szeszélyében is hű és bolond… Most éljetek! Bolondok! 

(jah és nagy pacsi a LIDL-nek)  

Van, amikor nemcsak az igazság lakik a borban. Van úgy, hogy egy apró, aranyfényű palackba egy mítosz, egy szerelem, egy legenda költözhet, mesés köntösben. Ugyan kinek tűnik fel egy Mucha grafika, meg a hozzá tökéletesen passzoló, jugendstílba mártott betűtípus? Meg, ki törődik azzal, hogy ki volt a különös névadó, Mylitta, ha a bor könnyen itatja magát?

Pedig, aki ezt az enigmát szépen körbejárja, annak igaz mese lesz a jussa. A Pallas Nagy Lexikona szerint Mylitta a babilóniai mitológiában a természet istennője. A termékenység, a nemzés és a szülés bálványa. Amolyan Afrodité előfutár. Hérodotosz nem átalkodik megemlíteni, hogy kultusza érdekes motívummal egészül ki. A babiloni szüzeknek ugyanis kötelességük volt életükben legalább egyszer egy idegennek adni szemérmüket. A férfinak pedig, fizetni illett a szűz lány kincséért. A pénzt ugyanakkor nem lehetett földi hívságokra költeni. A Mylitta oltáránál elhelyezett ládikába fizették be. Ezzel a nem éppen csekély áldozattal pedig tulajdonképpen megvásárolták a saját termékenységüket.      

Macrobius szerint Mylittát oroszlánon állva ábrázolták, Aelianus pedig hozzáfűzi, hogy színaranyból készült szobrot is állítottak neki… A Dobogó Tokaji Mylitta ínycsiklandozó színe és az etikettje is jól igazodik ehhez az aranyos világhoz. Mucha grafikáján fedetlen vállakkal, a külső szemlélőnek háttal kínálja fel magát az istennő, akinek hivalkodó bájait nem ruha, hanem egyfajta kelme, vagy éppen hevenyészetten szakajtott drapéria takarja. A hölgy ugyanakkor a borivóra veti tekintetét, mintha csak arra várna, hogy valami történjen. Mylittáról könnyű lenne eltüntetni ezt a csupán jelzés értékű öltözéket… A bor íze  ebbe az ősi mágiába hajlik. A késői szüretelés minden pompája, magas cukortartalma, finomsága megtalálható benne, a jellegzetes botritiszes ízvilággal, meg merengésre hajlamosító, nőies savakkal, mert azért mégiscsak egy hölgy keze rejtőzik a delejes istennő nektárjában. A bor önmagában is élvezet, azonban a palack legendája felfokozza a botcsinálta műértő és élvező kortyait.

A történet úgy szól, hogy 1913 márciusától júliusáig Ady Endre a Graz melletti Maria-Grünben gyógyíttatja magát. Az itteni szanatóriumban pihen és a nyughatatlan költő-újságíró-hadvezér időnként ilyen sorokat gyúr a Monarchia irigylésre méltóbb, gazdagabb felében.

„De nem tudok szanatóriumi kiváltságaimmal élni, kiüt belőlem a rossz gyerek, az újságíró, s miután hidegek futnak végig rajtam, belőlük a leghidegebbet fogom el. Egy szerencsés cégről írok egy magasságos, félelmetes, nagy cégről, olyan hidegről, hogy már éget, s melynek boltját dunai monarchiának keresztelte a nyugati zsurnalisztika… A grazi német és az elégedetlen magyar egyben rokonok: szidják a fajtájukat, de jaj az idegennek, ha ugyanezt meri tenni… Ez a gyönyörű család, mely Napóleonnak egy szépséges leányát áldozta föl, s olyik népének jogokat is ad, csodálatosan következetes akkor, amikor Magyarországot ipari, kereskedelmi és igazi kultúréletre méltatlannak tartja. Jól és helyesen látja, hogy mi nem értünk a szilárd, sok időre szóló, vagyonos bázisú üzlethez: mi, magyarok, zsidók és többiek, Bécs segítsége nélkül két generációra sem tudunk dolgozni… A nyugalmazott tábornokok és én a Stadtparkban nézzük az első bécsi nagy kiállítás groteszk szökőkútját, és azt üzenjük haza: tudja Tisza, hogy mit csinál. Nem Haas–Deutsch-cég él és úr itt, nem iparbank, de komoly, nagy cég, és én Grazcal együtt boldog vagyok, hogy Európának ez a legszolidabb vegyeskereskedése rendelkezik velünk…”

És nemcsak a Monarchia gazdagságára, olajozottan működő stíriai darabkája mozgatja Ady fantáziáját. A szanatóriumban feltűnik egy érdekes, szépséges, de leginkább okos múzsa, aki aztán versírásra készteti az érmindszenti zsenit. A hölgy neve csak a versek éteri világában Mylitta, az anyakönyvek szerint Zwack Emma Mária. És bizony Zwack Mária és Zwack Izabella vérségi kapcsolata megkérdőjelezhetetlen. Szóval van itt nekünk  egy izgalmas nagynéni, aki képes a költő bolond fejét elcsavarni, vagabund szívén csavarintani egyet és szóra bírni benne a nem túl mélyre ültetett, de akkor éppen akadozó nyelvű trubadúrt.

Zwack Mária így múzsaként vonul be a történelembe. Fénye talán nem annyira csillogó mint Brüll Adél, vagy éppen a Boncza Berta csillagának. Talán maga az affér sem olyan magasztosan jelentőségteljes. De mint epizód, mint a költő írásaiban pontosan meghatározható hatás miatt, mégis említésre méltó. Mici néni, - család csak így hívja -, 99 évet élt meg. Három férj szolgálta a hosszú életút alatt, mindhármat túlélte. Torontóban hunyt el és magával vitte a titkot, hogy az Adyval megesett „titkos sétáin” vajon a beszélgetéseken túl, elcsattant-e néhány csók, vagy ne adj isten, számláltak-e a grazi, május éjjeleken csillagot. Tény, hogy legendásan szép nő volt és ha élne biztosan kihúzná magát, hogy egy bor névadójaként (is) emlegetik.  

Közben olvasom, hogy 2014-ben még cuveé-ként árulta a bort Zwack Izabella:

- Nyilván mítoszteremtés az is, hogy muskotály-aszú esszenciájának azt a címet adta: "Mylitta álma"

 - Ez egy szokatlan, izgalmas bor. Háromfajta aszúból készült cuvée. A mádi Betsek és a tállyai Palota dűlőkben szüreteltük. Csupa titok és lendület (a másfél éves tölgyfa hordós érlelés következtében fantasztikusan hosszú érlelési potenciállal bír).

Késői furmint, vagy aszú esszencia? Tény, merengő, női borok ezek.  Minden kortyukban legendákat rejtenek. Szívekről, sétákról, estékről, amikor az élet harmóniába csomagolta a világot… Mylitta-Endre titkos afférja, a múzsa csókja és a szívbe nyomott pecsét elég ahhoz, hogy lassan kortyolva, tűzbe bámulva elrévedezzünk néhány fontos (vers)soron…

Az asszonyom?:

Ha ifjabb lennék, tán szeretne,

Így csak egy renyhe,

Lassú, kis igéretű

Pillantást küld el vétve,

Én pedig másolt, régi lázaimat

Küldöm cserébe.

Még megbocsátni

Szeretek, ha nagy bűnök akadnak

S másoknak inkább

És néha-néha magamnak.

 

(Ady; Erdőben, esős délutánon)

Nem, nem, nem. Sose gondoltam volna, hogy egy mese miatt ébredt protest érzés ültet majd fel az irodalmi teremtés lovára. Westeros többet érdemel! Vagy legalább is egy sokkal nagyobb ívű, epikusabb mesét. Ez a nyolcadik év, olyan mintha elfogyna a mondókánk. Mintha minden sajtot kiénekeltek volna a szánkból és most ott kucorognánk fázósan egy faágon. Olyan, mintha másodkézből kellene egy mesét elmondanunk és szép szavak helyett csak borotvált tőmondatok jutnának eszünkbe.

Pedig emlékszünk még az eposzra, legalább az irodalomórákról. Emlékszünk még a nagy időkre. Csak éppen most már a plasztik-lezárások kora érkezett meg; úgy tűnik, az alkotóknak a történet elvarratlan szálaink sebtében elvégzett összefércelése a legnagyobb gondja.

Pedig milyen szépen indultunk. Az évad első részében belovagoltak a hősök, megszámoltok (enumeráció) a seregeinket, hogy aztán némi félelemmel teli retardációt követően egy teljesen logikátlan csatában izgulhassunk imádott hőseinkért.

Egyetlen jól sikerült késszúrás, aztán rendet tesz ebben a megbomlott világban. Egyetlen késszúrás elég lett ahhoz, hogy tovább léphessünk és figyelmünket most már Cersei ármánykodására fordíthassuk. A mások „szarvas”-vezéréről nem tudtunk meg semmit. Az Erdő gyermekei helyett pedig, Arya jelentkezett be, hogy véghezvigye a Deus ex machina-t.

A koncepció megbicsaklik, a csata buta véget ér, hiába a nagy veszteség, mint Jorah és Lady Mormont, valamint Theon Greyjoy halála, az ütközet logikátlanságai, valamint a Mások vezérének bugyuta likvidálása újraírásért kiáltanak…

Íztelen tablók, dísztelen, fénytelen, dicstelen megoldások helyett valami szebb, meghökkentőbb és okosabban kivitelezett mesére várunk. Nem, nem akarunk mindenkit megmenteni, hepiendek, összeborulások habkönnyű leányálmával, de az sem mindegy, hogyan írunk ki valakit a meséből, az sem mindegy, hogyan zárjuk le a világ legnagyobb rajongótáborával rendelkező, meghökkentő meséjét.

Most ott tartunk, hogy a legkedvesebb szereplők egy része rezignáltan, vagy az őrülettel küszködve, esetleg a hatalomvágytól begőzölve kapaszkodna a Vastrónra. Most ott tartunk, hogy a nagy csavarok, egy Dallas szintű szappanoperává alakultak át, pedig a fantasy eszköztára most annyi mindent megengedne, hogy nem győznénk kapkodni a fejünket.

Még egy csatára elegendő sárkány maradt, még egy csatára elegendő sereg maradt, még egy összecsapás, aztán az utolsó részben már csak a bakiparádét vetítjük? 

Egy fecske nyugtalanul repül fel s alá ebben a májusi őszben. Kezemben forró tea, a világ az ablakon túl méregzöld és barátságtalan. De mit nekünk szürke felhők, és sarkvidéki front, ha szívünket megmelengeti, hogy Anyák napja van…

És tudom édesanyám már odatette a húslevest, már arra készül, hogy tojássárgájából Napot rajzoljon a szomorkodó égre, és hogy átöleljen, ha fázom, hogy mosolyával megvidámítson. Már tudom, hogy keze között a tésztával nyarat gyúr, hogy dacol hideggel, hellyel kínál majd és megsimogat; - Fiam három nap, aztán meglásd visszajön a tavasztündér!

S tudom majd, hogy fürkésző tekintettel édesanyámban a fenti országban pihenő nagymamámat keresem majd, ahogy benne dédnagyanyám mozdulatai köszöntek vissza. Hosszú lánc ez, az idestűl az első anyáig, Éváig, hosszú lánc ez, hogy belesajdul az ember feje.

Belesajdul, mert érzem, micsoda megtartó erő, micsoda korral, balsorssal dacoló nagy szeretet vesz minket körül.

Szóljon suta énekem az édesanyáknak, szóljon suta szavam minden anyához és arra kérlek benneteket, öleljétek Őket, forrón, nyarat varázsló szívvel!

A halászlé tudomány, a tiszai halászlé nemcsak hungarikum, hanem bizton kijelenthetjük, a hozzáértője egyfajta gasztro-akadémikus. Beltartalmát tekintve izgalmas, nagy formátumú leves, amiből nem érdemes és nem szabad semmit kispórolni. Minden részlet, minden hozzávaló számít. Fontos a zsír, a hagyma, a paprika, fontos, hogy lehetőleg folyami és többféle halból készüljön. Fontos a csillagok állása, a lelkiállapotunk hozzá. Nem mellékes, hogy óvatos, alapos legyen a passzírozása és bizony az sem baj, ha nem marad ki  belőle egy kis  belsőség sem…

Szóval, ha most éhes vándorokat kellene útbaigazítanom, hová menjenek halászlevet enni, egyértelműen Tokajt jelölném ki számukra.  A Tisza és a Bodrog ölelésében, az álmosan szendergő Nagy-Kopasz nemcsak nektár csepegtet, de a lábánál egyesülő folyók isteni halakat biztosítanak a magyaros ételekhez. Persze most keseregjünk egy picit, hogy Tisza, meg Bodrog ide, vagy oda, az éttermek étlapján vidáman magukat kellető halételek legfontosabb alapanyaga, többnyire nem a szent folyamok vízéből, sokkalta inkább halgazdaságokból származnak… (Persze a fenntarthatóság szempontjából biztosan jól van ez így, hiszen lassan nincs annyi természetes körülmények között élő, szaporodó szürkeharcsa a Tiszában és mellékfolyóiban, amit bele ne tudnánk főzni a leveseinkbe.)

Első helyezett

Nálam az utóbbi időben nagybetűvel írta be magát a legrangosabb halászevet kínáló zarándokhelyként a Bonchidai Csárda. Tokaj központjában, a jól ismert parkolóból lehet megközelíteni. Aki járt már a kisvárosban úgy ismeri ezt a helyet, mint a tenyerét. A parkoló mások oldalán ott a "patinás", "csavaros" fagyizó, de kapható itt bor, csecsebecse, hamburger és agybaj is, amikor egy-egy ünnepnapon vagy pezsgő vasárnapon, mindenki itt szeretné leállítani az autóját. Vissza a csárdához; az épület nagy befogadóképességű és hűvös, impozáns terasszal rendelkezik, ami nem meglepő módon, festői kilátást biztosít a szőke folyóra és felette átívelő, zöld hídra. Van ennek a teraszos ücsörgésnek valami eredendő bája és filozofikus áthallása. Történelem, tradíció, magyarságélmény és a hely szakralitása na meg a jó ételek bűvölik itt a lelket.A forrón, nagy forgatagban is forrón felszolgált hallé 2019 tavaszán is 2000 forint alatt mozog, még harcsából is. Ám emellett halkan, titokban árulom el, hogy a haltepertőjük, salátaágyon talán még egy fokkal jobb, mint az egyébként mennyei levesük. A haltepertő nem olcsó mulatság, de egy adagot rendelve, két terítékkel pontosan elegendő ahhoz, hogy ne éhgyomorra érkezzen meg a forró és kiváló leves.  

Második helyezett

A Tokajt és Bodrogkeresztúrt összekötő főút nagy csodája a Lebuj. Ez „classicus” csárda, ahol telente nagy, méregzöld, mázas cserépkályha ontja a meleget, valahogy könnyen vesz rá egy kis bűnözésre. Megbújva a hegy oldalában, csinos épületben lehet élvezni a Hegyalja bűvöletét. A falakról letűnt korok betyárjai nézik, hogyan falatoznak a mai vándorok. Itt is van terasz, sőt a főút zajától, na meg a hűvösebb, tavaszi széltől némi oldalfal és gázkályhák is védenek bennünket.

A Lebuj halászleve évek óta rendben van, ám azt kell hogy mondjam, jelenleg (bár a dolog akár naponta is változhat) csupán loholnak a Bonchidai minősége után. A Lebuj dicséretére legyen mondva, kiváló és elképesztően nagy adag itt a marhaparkölt és ha már halról van szó, akkor a rántott fogasukat ajánlanám jó szívvel és nagyokat nyeldekelve… Ez a hófehér húsú, nemes hal panírozva, forró olajban megfürdetve lenyűgöző.

+1, ínyenceknek

A Sárga Borházról valahogy kevés szó esik. A 37-es úton, a Disznókő birtok patinás vendéglátóhelye az utóbbi időben elitista, de véletlenül sem sznob konyhát művel. Elindultak a fine dining rögös útján, de nem vesztek el a minőség és árazás labirintusában. Az étlapon szereplő ételeket okosan, mívesen készítik el, nagy odaadással és szakértelemmel. Az árak ennek megfelelően magasabbak a Bonchidainál vagy a Lebujnál.

A Sárga Borház Mád előfutára. Mert mostanában valahogy mind borban, mind pedig a gasztroforradalomban ez a település lett a legismertebb magyar borvidék zászlóshajója. Na meg Encs, az Anyukám mondtával, de az már egy abaúji sztori! A Sárga Borházban a rozéra sütött managlicaszűz, cukkinis tócsnival mennyei, a tiszai harcsapaprikás, sós vargabélessel, tejfölhabbal és kaporral pedig olyan boldogság-ajándék, ami garantáltan mosolyra fakasztja az éhes vándorokat!

Végszó

Anyukám mondta, Percze, Gusteau... Gasztroforradalmat talán Mádon írnak, de ezen a szinten túl, a halászlevet ott illik készíteni, ahol a vizek összeszaladnak. Ezt a szerencsét meglovagolva, Tokajnak és környékének érdemes lenne valami új, modernizált csárdatörténelmet kitalálnia. Itt maradt ugyanis egyértelmű piaci rés és lehetőség. A fine dining mellett ugyanis nagy szükség lenne elfogadható árú, magyaros, terroir jellegű ételeket felmutató helyekre is. Nem ördögtől való gondolat, hogy a magyaros ételek alapanyagai származzanak erről a vidékről. Itt termeljék meg és dolgozzák fel a zöldséget, a húst, a fűszereket és lehetőleg a hal is nőjön fel... Csak felejtsük el az afrikai harcsát és a nyitva tartást igazítsuk a turisták igényeihez. Magyarán, legalább a főszezonban lehessen éjszakába nyúlóan csárdázni Tokajban. A cigányzenés, vagy megzenésített halászlevezésről még csak titokban álmodozunk...

Debrecenben tavaszi nagytakarítás volt a McDrive-ban. Dombrádon a pázsit kapott új frizurát, Nyíregyházán, a Kemecsei úton épülő, félkész, de már most impozáns megjelenésű, családi házak álmodtak arról, hogy rövidesen emberek költöznek a tetők alá. Boldog biciklisek és mosolygós arcú futók szívták mélyre a lila orgonák illatát. Már-már meghatóan békés, csöndes és boldog országot láttam a Munka ünnepén. A méregzöld, friss, májusi kulisszák között egy boldogtalanságában is boldog országot láttam.

Túl az üvöltő és szánalmas propagandákon, meghökkentő öngyilkossági rátákon (http://worldpopulationreview.com/countries/suicide-rate-by-country/ ) , túl ezer bánaton és keserűségen hirtelen észrevettem ezt hajdúsági és szabolcsi, cifra pezsgést; az élet élni akarását. A sorstalanságában elátkozott vadkelet valami bűbájos, gyermeki és giccses ábrázatát mutatta. Pedig a hullámzó frontrendszer és az istenadta felhők sok-sok szürkeséggel rontották az aranykort idéző harmóniát. A Bujtosi-városliget harsány és közönséges ricsaja, iszonytató tömege, a gyorsétterem tolongása és a közeli benzinkút zsúfoltsága is azt üzente, van még szufla, és van még forrás, szőlőre, lágy kenyérre.

A Németországban élő unokatesóm szerint sokkal boldogtalanabbak vagyunk, mint, ami indokolt lenne. Nem tudunk örülni a VAN-nak, a MOST-nak és annak a különösen szép országnak, amiben élünk. Tiltakoztam. Már hogyne tudnánk örülni, csak éppen a magyar ilyen fajta, sose elég neki az, ami van, sose örül a MOST-nak, mindig összevet, hasonlít, mindig talál egy repedést a legszebb, olasz márványszobron is.

Sokat idéztem, Roy és Ádám szerint a boldogság egyszerű. Egy ajándékba kapott szerelmetes korallvirág, egy négylevelű lóhere, egy szalonnasütés a szülőkkel mind ilyen könnyű egyszeregy. Na meg egy álmos délután, a felhők közül előbukkanó első májusi napsugár is.

Jajj, hány nagyfröccs várja a rohamot a Deszkásban, hány vízcsöpp álmodik még mélyen a földben, hogy társaival körbe öleli testünk a Parkfürdőben. És még le sem hullott az az esőcsepp, ami majd megszőkülve a Tiszában visszatükrözi a hullócsillagokat egy nyughatatlan augusztus éjszakán. Az élet élni akar. Az élet most ballagásokra gondol, érettségikre, első szerelmekre. Az élet talán rád és rám is gondol. Kezünk összekapcsolja és tenyerünket úgy tapasztja össze, mint kiéhezett szeretők, lázas ajkait…

Előjáték..

Úgy indult, mint egy kritika. Az első gondolat még úgy indult, hogy szépen nekiállok elemezni a  mesét. Kivesézni, hogy Valar Morghulis, meg hogy minden értelmét veszíti a szingularitáson túl, a Mások birodalmában. Minden értelmetlen, ha testünk csupán az éjkirály álma... 

Wer reitet so spaet, durch Nacht und Wind... 

Úgy indult, hogy majd finoman utalunk a Rózsák háborújára, a Yorkok és Lancasterek elkeseredett hatalmi játszmájára. Harminc kegyetlen év, amikor testvér testvérnek farkasa, amikor csak így kiáltottak fel Britanniában:

Részegedjen hát vérünktől a föld...  

És akkor nézzük a tényeket: 1455 és 1471 között 26 főrendit megöltek, 13-at kivégeztek. III. Eduárd fiú ági leszármazottjai közül hatan erőszakos halált haltak. 1459 és 1487 között 42 nemest öltek meg csatában, vagy végeztek ki azt követően, köztük volt egy király, egy walesi herceg, Somerset három hercege, Northumberland és Devon két-két grófja. A háború annyira megritkította az angol főnemesi családokat, hogy a hatvannégyből huszonhat teljesen kihalt. A történelem kegyetlenebb és izgalmasabb minden könyvnél, minden sorozatnál. A történelemben az a szép, hogy minden sejtünk, génünk őse ott él benne. A történelem mi vagyunk...

És akkor jöjjön az én történetem:

Bolhavégen születtem. Mégsem nevezném nehéznek a gyermekkorom. Még a vörös, sarlós-kalapácsos, aranygabonás Moszkovita-ház uralkodott és szigorúan védték a határokat Westeros nagy királyságaitól. Elzárva, de valami együgyű boldogsággal éltünk Hungaros lankáin. A tudományok és az erő művészeire voltunk büszkék és azt álmodtuk, hogy egyszer Westeros 7 királyságával kötünk majd nagyívű szövetséget, megtörve a keleti átkot, a végtelen mezők és zöldposztós hordák uralmát.

Bolhavégen nőttem fel. Mégsem éheztem. A vastrón helyett rozsdás sínek szörnyei leheltek dízelmocskot a reggeleimre. Papsajtot rágtunk, a Leveleki Szürke-tenger, meg a Tisza-Meghna habjaiban élveztük a nyarakat és az első csókunk pörköltízűre sikeredett. Az első álmunk olyan aprónak született, hogy nagyító kellett hozzá. Az első vágyunk olyan olcsó volt, hogy az utcákon ingyen osztogatták…

Felnőttünk. Nem temetett maga alá a fal, sem a szabadság bamba súlya. Láttunk nagy házakat feltűnni és eltűnni. Láttunk vágyakat felhorgadni és elhamvadni. Láttuk magunkat szerelmet kolduló bohóc és győztes hadvezér képében. Egyszerre voltunk hajnal és alkony. Írtunk már verseket, faragtunk rímelő sorokat, csak a saját sorsunkat nem tudtuk kézbe venni. Bűvöltük az életet hegyek ormáról, gödrök aljáról. Vittek minket szekerek és égi sárkányok, ültünk türkizkék vizek partján és köpködtünk dinnyemagot a császár trónjáról….   

Bolhavégen születtem. Talán soha nem találkozom veled, ha nem így lett volna. Arról álmodtam, hogy királynőt szelídítek, hogy a királyod leszek. Mert titkon azt reméltem, hogy megtudod, az elsők gyermeke vagyok. Elfeledett trónok gyermeke, kitaszítottak, csavargók, utcaseprők hőse és fejedelme. Ma már tudom, csak a szerelmed emel pajzsra, csak a szerelmed emel olyan magasba, hogy hallják a hangom. Nélküled minden mesém, minden regém, minden történetem hamu és pernye. Pedig még vár rám a tűzsárkányok verme. Vár rám néhány nagy csata, néhány dicsőséges tavaszi hadjárat, hogy májusokból emeljek várat. Hogy májusokból rakjak neked tornyot és csodás ablakokban lássam az etruszk szobroknak fityiszt mutató márványos arcod…

Bolhavégen születtem. Azért az enyém ez a mese, mert minden hőse én vagyok. Azért szép ez a mese, mert előcsalogatja belőlem a becsvágyó dalnokot. Előcsalogatja belőlem a hőst, az erényest, kiénekli belőlem a soha véget nem érő hűséget.

A csendes órákban egy szerelem oltára előtt térdepelek. A csendes órákban szerzetes vagyok, a csendes órákban imákba költözöm, a csendes órákban én vagyok az ige!

Az nem lehet, hogy ércnél erősebb vágyból nem lesz mise...