"Kirázza belőlem az összes érzést…" - méltatlankodott Szindbád magát rágva. Az a bolond ötlete támadt, hogy kisvonattal zötykölődik a Tisza-partra. Azzal a makettszerelvénnyel, amit jobb helyeken törpék, vagy legfeljebb gyerekek igazgatnak. Az álmosan büszke Nyíregyházáról indult. Szerette ezt a tótosan rendezett várost. Mivel ez a szorgalmas népség főként a földből élt, nem tudott zöld nélkül létezni. Az utakat mindenütt gyümölcsfák, tölgyek, hársak, szerényebb porták előtt meg akácok szegélyezték. Budapest után Nyíregyháza maga volt a szanatórium a szerénységével, és pórias, vidéki bájával.    

Egy éjszakát átkártyázott a Sóstói-tó partján. Időnként irigyen bámulta a csónakázókat. Szelíden megmosolyogta a kipirult arcú dzsentriket, akikből vörös, kacagó ördögöket teremtett a az olcsó pálinka, meg a fröccs és akikről tudta, hogy reggelre, amikor elmúlik a varázslat és rájönnek, hogy az összes pénzük elúszott, korgó gyomrú, lesütött szemű zarándokokat varázsol a kijózanító szabolcsi reggel. Baktatnak majd poros cipővel a tölgyerdőn keresztüla  város felé, lógó kovászos uborka orral és igyekeznek majd úgy tenni, mintha nem is léteznének, amikor egy-egy homokfutó, csúfolódva elszalad mellettük…

Rajta nem fogott az ital. Az elmének van az a halmazállapota, amikor ihatsz, mint a kefekötő, akkor sem fog rajta ki az alkohol. A vér már telített, ám a gondolatok oly erősek, hogy a szesz kék tüzei meg nem pörkölik, meg nem égetik. Főleg a szerelmi gondok ilyenek, főként a szerelem rezisztens a szeszre. Nincs az az alkohol, ami egy reménytelen szerelmes, kesernyés gondolatait maguk alá tudják gyűrni, fel tudják emészteni. Sőt a szesz valahogy olyan elvont képzettársításokat kelt az egyszerű halandóban, amitől az egyből trubadúrrá, költővé és felsült hadvezérré válik. És akkor előjönnek a legszebb, leghalálosabb sorok, melyek úgy kötik össze az örökkét, a mostant és a halált, hogy attól még azokból is szerelmi filozófusok kerekednek, akik egyébként teljesen közönyösen, a testiség, a hétfőszagú létezés szintjén vegetálnak. Még ők is megérzik az ember magasabb rendű létformáját, a katarzistól angyallá váltottat…

Így ült vonatra Sóstógyógyfürdőn. Így vánszorgott a Nyírszőlős, Fakapu, Kótaj, Újkótaj, Nagytanya, Buj, Herminatanya, Ibrány, Nagyhalász, Érhát, Kétérköz, Tiszatelek, Karkhalom, Dombrád vonalon. Csak a karkhalmi, nagy szeszgyár kéménye bűvölte meg. Arra gondolt, hogy bizonyosan kell lenni egy nagy, saválló tartálynak abban a téglából rakott szeszgyárban. Kell lenni egy létrának, amin felmászva be lehet ugrani a szesszel telt medencébe. És ott kell megfulladni. Ott kell bevégezni. A végtelen mennyiségű szeszben.

"Butaság! Hát ki tudja milyen szesz az. Lehet, hogy krumpliból készül. Az meg csak malacoknak való. Akkor már egy borral teli kádban, vagy málnapálinkával töltött tartályban. Az mégis csak felemelőbb" – bolondozott magában, míg a közönyös búzamezők, meg a bambán vigyorgó napraforgótáblák mellett haladt el a törpe és csigalassú szerelvény.

Mire Dombrádra értek, vele együtt már csak négy embert segített le a kalauz. A melegben megizzadt a hátán az ing. Panyókára vetett felöltővel indult az út felé, ahol egy rozzant kocsi állt; egy sokat látott, vén lovat, meg a még vénebb, szunyókáló gazdáját meglepte, hogy odament hozzájuk.

Az öreg igazán csak akkor húzta fel a szemöldökét, amikor azt mondta neki, hogy hajtson egyenest a Tisza-parthoz.

- A cigándi révhez méltóztatik gondolni? – kérdezett vissza a rossz cigarettáktól karcos hangú kocsis.

- Mindegy nekem, csak a part legyen – húzta meg a vállát Szindbád.

A portákról mezítlábas gyerekek szaladtak ki az útra, ahogy végighajtottak a falun. Kutyák csaholtak, füstifecskék húztak el, nagy boldogsággal mellettük és valahol a magasban egy barna kánya napos csibékre fente a csőrét…

- Messziről méltóztatott ide utazni? – kérdezte az öreg hátrapillantva.

- Egy hete még Párizsban voltam. Két napja Pesten. Ha ez messzinek tűnik, akkor messziről... – vetette oda olyan hangsúllyal Szindbád, hogy abból érteni kellett, többet szólni nem fog, fölösleges további kérdésekkel zaklatni.

A parton kifizette a kocsist. Az megemelte a kalapját és megnógatta a lovát. Sokáig nézett utánuk. Aztán lehúzta a cipőjét, feltűrte a nadrág szárát és leevickélt a folyó, sárban gazdag partjára. Így állt egy darabig. A vendégmarasztaló agyag, meg a szőke víz hűvösen vette körül a lábát.

S akkor egyszer csak fodrozódni kezdett a folyó. Egy hatalmas, hosszú, szürke árny tűnt fel benne. Valami rejtélyes, és hátborzongató, hosszan terült el a habok között. Amikor megjelent a hal feje Szindbád visszahőkölt. Tudta, hogy hatalmas lesz, de ekkorára nem számított. Amikor kinyitotta a szájáta jószág, akkorára tátotta, mint egy ajtó. Az óriásharcsa könnyen, erőlködés nélkül nyelte el a férfit.

Nem lepődött meg. Tudta, hogy így lesz. Már Párizsban is tudta. Ez a büntetése, hogy elfutott, hogy feladta, hogy nem volt elég kitartó. Ez volt a büntetés azért, hogy elvesztette a hitét. Azt is tudta, hogy nem tarthat sokáig a fogsága. A koromsötétben öklendezni kezdett a nyálkás, félig emésztett haltetemek között. Fogalma sem volt, hogy ki lehet-e bírni ezt a fertőt, vagy ha bírni is lehet, meddig tart majd a fogsága.

Abban reménykedett, ahogy megszokja a szeme a sötétséget, valamit látni fog, hát tévedett. Tapogatózott, csak a kezével volt képes érzékelni a harcsabendőt. Amikor egy-egy érzékeny ponthoz ért, az nagyot ficánkolt és fellökte. Órák telhettek el tapogatódzással. Lihegett, zihált melege volt és érezte a bőrét rágja a gyomorsav. Órák telhettek el, míg a bendő tengerében egy apró kiemelkedést nem talált. Halálfélelemtől sújtva vetette le magát. Bőrét izgatta a sav, okádni kezdett és érezte, hogy felfordul a gyomra, görcsbe rándul és egy heveny hasmenés is kerülgette. Szenvedett. Nagy bátran vállalta a büntetést, most azonban rádöbbent, ez nem vicc, ez nem úri passzió, nem méltó a decens spleenjéhez. Érezte, hogy ebbe bele lehet dögleni, könnyen, de mégis iszonyú fájdalmak között. Szíve kalapált, mint egy túlfűtött gőzgép. A velőig hatoló kíntól látomásai lettek, Dante poklát látta, szenvedéstől eltorzult arcú embereket, pörkölődő hajakat, bőröket, lángokban állón testeket. Reccsenő inakat, csontokat. Nem bírta tovább, ordítani kezdett, kapálózni, vergődni. Aztán elvesztett eszméletét…

Egy angyal mosdatta meg. A Tisza hűvös vize gyógyította rákvörös bőrét. Majd, amikor a nyálkától megszabadult, valami édes illatú kenőccsel borította a testét… Amikor végezett felkapta és egy hófehér agyneművel borított, baldachinos ágyba fektette, amit furcsa módon a frissen nyírt gyepen állítottak fel.

Mohón, nyugtalanul, furcsán horkolva aludt. Úgy, ahogy fuldokló igyekszik levegőhöz jutni. Halkan kapkodva. Aztán megébredt. A párás levegőt, aranyszemekkel szórta meg a kelő Nap. Folyóparti szanatóriummá változott az ártér. Mindenhol csicsergő, éneklő madarak fújták a dalukat. A távolból egy őz szimatolt feléje. Majd eltűnt a méregzöld kulisszák között…

Takaróján egy gyöngybetűkkel írt levél pihent. Neki címezve.

Nem a bolond magány. Nem a hiába vállalt szenvedés. Nem a világtól elfordulás. Nem a zárt ajtók. Nem az üres szobák. Nem a hamis türelem. Nem a hirtelen kiszenvedett alázat. Nem a játszma. Nem a kialkudott hűség. Nem a senkinek sem szolgáló erkölcs. Nem az elmúlás. Nem a sebezett szív. Nem a könnyek között fogant fogadalom. Nem az esküdözés. Nem.

Hanem Te magad… Hanem az imába foglalt remény, a térdeplő szeretet és a jámbor hit…

Kimosott ruhája egy szobainason várt rá. Fehér inge illatos és ropogós volt. Öltönye makulátlan. Komótosan, boldogan öltözött. Érezte, hogy gondol rá, hogy titkon szereti. Sose érezte ennyire. De lecsendesítette magában a föltolult, izgága érzést. A szobainas mellett egy vázában hatalmas, de szemérmes bazsarózsacsokor.

- Hát mire vársz meg? – tudakolták a játékos bimbók. - Kijöttél a halból? Akkor ezt is túlélted! Az érzés ugyan el nem hallgatott, de Te jobb ember lettél… Menj! Keresd meg! Úgy szorítsd magadhoz, ahogy a kereszted…