„Kemény az élet” – súgom a lovam fülébe. Prüszköl. Megrázza a sörényét. Talán mást várt. Nem ilyen ordas közhelyet. Gyermekként ilyen lóról álmodoztam. Szilaj, nyalka, makacs, de szépséges. Van benne valami arisztokratikus, van benne valami, amitől peckesen jár, mintha Bécsben a spanyoloknál nevelkedett volna. Ahogy nézem az izmait és a légies lábait az jut eszembe, hogy ereiben nem is vér, hanem a szabadság kereng. Ez a végtelen szabadság hívja és űzi, ez repíti, ez emeli fel a patáit és dobja fel az égre, hogy vágtája nyomán csillagok gyúljanak a sötét égboltra.   

Jajj, Gülszári, hát megvénültél. Ifjúságod eltelt, szíved lassan meghasad. Jajj, az az ifjúság, az a tündér gyöngykoszorú, ki elveszti be szomorú…

Nézlek te paripa. Nézlek és folyik a könnyem. Meg-megsimogatom a hátad. Száradó, csontosodó tested. És közben keserű emlékek jönnek be az istállóba. Visszaemlékszem, amikor először láttalak meg, amikor először hagytad, hogy a hátadon üljek és amikor az első nógatásra csak egy prüszkölés volt a válaszod.

Gülszári. Emlékszel, amikor célba értünk? Emlékszel, amikor elhittük, hogy még itt a földön beléptünk a mennyországba? Emlékszel még Bübüzsán sűrű hajára, szemére? Arra, hogy karba tette kézzel, szúrós szemmel nézett a világba? Emlékszel még arra az éjszakára? Gülszári! Drága jó Gülszári, neked mondom, hogy ő is hallja.   

Jó lovam, kedves lovam. Nem halunk meg addig! Nem halunk meg addig, amíg a tengerparton nem vágtatunk, amíg az Óperenciás türkiz vízében meg nem fürösztelek.

És akkor majd megcsutakollak, fehér ingben indulok el a Cameo felé. S ott már húzzák a nótánk, ott már mirtuszkoszorúval a fején Ő vár, mosolyogva…   

 Lovamat kötöttem piros almafához,

magamat kötöttem gyönge violához.

Lovamat eloldom, amikor a hold kel,

de tőled, violám, csak a halál old el.