Nem az iskola. De az iskola is. Ám oroszlánrészben az édesapám. Magyarnak, hazaszeretőnek, hazafinak nevelt. Légy okos, légy ravasz. Légy erős. Mindezt úgy, hogy közben büszke vagy a magyarságodra. Büszke legyél egy sokat szenvedett, egy sokat próbált nemzetre. Szták tanár úr, azt mondta egyszer egy rosszul elsült felelet után, hogy nem kell félni, nem kell megijedni, a Jóisten csak és kizárólag akkora terhet rak az ember vállára, amit még kibír; készülj fel, akinek nagy vállat adott az Isten, annak bizonyosan készül az emberes hátizsák is. Máskor pedig azt fűzte hozzá, akit szeret a Jóisten, azt folyton próbára teszi. Annak mindig van egy újabb és újabb feladata, egy küzdelme, hogy Isten dicsőségére bizonyítson…
Hát nagyon kell szeretnie a magyarokat az Istennek! Nagyon kell minket szeretnie a Mindenhatónak. Kevés olyan nemzet van a világon, akit ennyiszer tett próbára. Kevés olyan országa van a nagyvilágnak, ahol ennyi külső és belső cudarsággal kellett egy közösségnek megküzdenie…
Nem az iskola. De az iskola is. Oroszlánrészben édesapám nevelt belőlem magyart. Mert kevés ide az öntudat, kevés ide a történelem alapos ismerete, kell valami mélyen gyökerező, mélyről induló érzés, hogy nemcsak egy famíliába, hanem egy nagyobb közösségbe is beleszülettem.
Valamelyik (h)ősöm ott harcolt Szent István, vagy éppen Koppány seregében. Valamelyik felmenőm ott volt, amikor Szent László csatát nyert a kunok ellen, a génjeim ősei ott vitézkedtek Nápolyban, Nagy Lajos csapatai között, de ott voltam Mohácsnál, Budavár visszavívásánál, szolgálták Bocskait, Bethlent, fogadtak hűséget a méltóságos fejedelemnek. Ajánlották életüket és vérüket Mária Teréziának. Futtatták Jellasicsot Pákozdnál, költöztették Kossuthot Debrecenbe és kínálták borral Petőfit az utolsó csata előtt, és töltöttek pálinkát a bujdosó Vörösmartynak… De lőtték a muszkát a keleti fronton az első, majd a második világháborúban is és ezek a gének megjárták a tankok sebezte Budapestet ’45-ben és ’56 is…
Magyarságom ajándék. Kaptam, meg nem szolgáltam, tenni tán csak annyit tettem érte, hogy a saját vitézségem árán préseltem ki magam édesanyám méhéből ebbe a tenyérnyi országba, ahol hamar megtanultam, a nagy világon e kívül nincsen számomra hely…
Édesapámmal karácsonykor arról folytattunk diskurzust, hogy jelent-e bármit a magyarság? Több-e a világ attól, hogy magyarok is élnek benne és én tamáskodtam… Hogy egyáltalán nem szolgál evolúciós nyereséggel, ha valaki éppenséggel magyarnak születik.
Egy kollégám mondta, hogy mekkora hülyék vagyunk mi, hogy a labancok ellen harcoltunk… Hogy nem fonódtunk velük össze egy testté egy nemzetté, mert akkor Tiroltól a Beregig érne egy szép nagy, gazdag és boldog Ausztria. Minimum 3-4-szer ennyit keresnénk és egy BMW, vagy Mercedes volánja mögül köszöngetnénk „grüszgottot” egymásnak. Ehelyett van nemzeti függetlenség, téli szalámi, meg mangalica zsíros kenyér, meg közép-kelet-európai felemás ország, ami életszínvonalát tekintve messze elmarad a sógorokétól… Hát így kellene mérni a magyarságunk? Mérlegre dobva? És marad a kérdés, ment-e a világ attól előbbre, hogy egy valaha 15 milliósra duzzadt közösség szemében megremeg a könny, ha az olimpián a magasba kúszik a piros, fehér, zöld trikolór és megszólal a Himnusz?
Távol minden nyelvtől, távol minden nyelvcsaládtól magunk örömére élvezzük a Balassitól Kányádiig nyújtózó magyar lírát… Olvassuk a Fanni hagyományaitól a Harmonia Caelestis-ig ívelő magyar textust. Magyarul vallunk szerelmet. Én meg magyarul kiabálok a tirpák fővárosból a kálvinista Rómába és bár lehúzva a redőny, titkon azt remélem, hogy hallgatózik az, akit kérlel az érzelmekkel megrakott magyaros szekerem…
Míg apám tanított, Kodácsi nagyapám egyszerűen csak a hétköznapokkal mutatta meg nekem, mit jelent magyarnak lenni. Ahogy rázendített, "Tebenned bíztunk eleitől fogva", ahogy halászlevet szürcsölt, pörköltöt falatozott, kaporral mámorított véres hurkát roppantott, ahogy serénykedett, ahogy intézett, ahogy mulatott, ahogy táncolt, ahogy ivott… Minden mozzanatában, minden rezdülésében, minden káromkodásában (hogy a román isten ide, meg oda tegye...) ízig-vérig magyar volt. Nem voltak kétségei, nem volt kérdése, csak egy piros, fehér, zöld szíve… De még azt sem mutogatta, hanem egyszerűen megélte, átélte ezt a csodát. Kapaszkodott valamibe, amit én most pókfonálnak látok, a kozmopolitizmus, az átjárhatóság, a globalizmus kapujában.
Mondom apámnak, ha felmegyek a facebookra, vagy ha belenézek a "magyar" családi nevek almáriumába, megmosolyogtatnak a „nevek”… A tót, oláh, ruszin, zsidó, cigány felmenőket sejtető családnevek…
És apám mégis azt mondja, hogy csiszolt gyémántok ezek az emberek, mert a szent akaratnak vagy éppen az isteni beavatkozásnak köszönhetően, éppen mi ( te meg én) alkotjuk a nemzet mai, remélhetőleg nem mozgáskorlátozott, bár fogyatékkal élő testét…
Mi lenne a magyar ma? Unióban, nagyvilágban. Előjel, minőségjelző, címke, titulus, felirat egy közös használatú dobozon? Hol a magyar, hol a magyarság? A Csallóközben, a Hargitán, Bánátban, Burgenlandban, vagy éppen a felvidék bércei között? Jászok, palócok, rácok között? Hol lakik az én, a te magyarságod?
Ott lakik, ahol a szíved, ahol éppen azt mormolod, nem tudhatom másnak e tájék mit jelent, ahol ha léted lemerül, akkor nem imád magyarul senki tücsök hegedűt. Ott lakik, ahol reggelinél Petőfit, Aranyt olvasol a gyereknek, ahol megbecsülöd Benedek Eleket, ahol Károli Bibliáját forgatod. Ott lakik, ahol magyarul írsz SMS-t, e-mailt, ahol tudod fényesebb a láncnál a kard, ahol, amikor jól dolgozol, akkor az adódból magyar utak, házak, kórházak épülnek, ahol valaki éppen annyit súg a füledbe, én nem tudom mi ez, de jó nagyon... Jó nagyon szerelmesen magyarnak lenni... Jó nagyon furmintot kortyolni egy augusztus 20-án, jó nagyon töltött káposzta után Túró Rudit enni, hangosan kimondani a 7 vezért, az Aranycsapat hőseit, vagy halkan az aradi 13-at... Jó nagyon rácsodálkozni a magyar származású Nobel díjasokra, az olimpikonokra... Jó nagyon fürödni a Balatonban, lángost enni a Tisza parton és Adyt dünnyögni egy októberi napon Párizsban...
Magyarnak lenni még mindig, most is menő dolog!!! Neveld magyarnak a gyermeked, hogy majd közösen legyünk büszkék egy magyar startup-ra, örüljünk együtt egy magyar innovációnak, egy magyar sikernek...
Magyarnak lenni menő, mert a világ egyik legrégebbi nyelvét beszéljük, menő, mert a magyar amolyan igazi túlélő fajta, nem olvad be, soha nem lesz arctalan, mert herderi jóslat ide vagy oda, sem germán, sem szláv nem bírta megtörni, sem háborúk sem megtorlások nem tudták kiherélni, meddővé tenni. Túlélésből valahogy mindig jelest kaptunk és talán ez az ösztön tett minket fifikássá, okossá, kreatívvá, mozgékonnyá és félő, hogy a jóléti társadalom kibontakoztatása heréli majd ki ezt a képességet. És pontosan a jólét kibontakoztatása szünteti meg bennünk a magyar mechanizmusokat...
A görögkatolikusok liturgiáján azt mondja a pap, emeljétek fel a szívetek az úrhoz. Emeljük! Piros, fehér, zöldbe öltöztetve, mert addig marad fontos a magyarságunk, míg mi, te magad, itt és most fontosnak tartjuk!
