Lány: - Én magáért egyszer eltipegtem magas sarkúban, picsaszoknyában a pokolba. Eljöttem magához. Mert maga engem megbolondított. Pedig nem is az esetem. Alacsony. Hozzám öreg, meg kövér is volt. Akkor. De jöttem. Néztek a vonaton. Néztek az utcákon. Mindenki lefektetett a szemével. De maga nem volt otthon. Hanem azzal a kis nőcskével, Dombrádról küldözgetett nekem rövid szöveges üzenet, hogy nem tud elém jönni, nem tud az enyém lenni. Nem tud maga semmit! Akkor sem tudott. És akkor elmentem a volt pasimhoz. Azok, a családjával együtt annyira szerettek engem, hogy az apja jött értem. Járt az ádámcsutkája, mint egy kamasznak… És maga meg ott maradt a sáros Tisza parton… Aztán eljött és csinált azon a délután a májusból örökkévalóságot, mert akkor egyszer sikerült rendesen megölelnie. Ami nem jött össze a Darabos utcában… Emlékszik? Azt kérdeztem magától, hogy nem is örül nekem? Maga egy nagy nulla volt. Egy ígérgető kis írkász-firkász, mitugrász… Hát én fizettem ki azt a Kúcs Merlot is, mert úgy be volt rezelve tőlem, hogy a pénztárcáját is otthon hagyta, én meg nagyvonalú voltam. A semmiből. Mert én már akkor is tudtam, hogy a nullával való osztás… De tudja, hogy örülök most annak, hogy megbolondul, hogy se éjjele, se nappala. Mert én magát egy kicsit sem sajnálom. Egy kicsit sem féltem… Emlékszik? Egy szigeten éppen azt magyarázták, hogy az összes bolygó, a keleten kel fel és nyugaton tűnik el. Néztük a csalfa Holdat. Én akkor már isten tudja, hányadik alkalommal akartam hinni magának és maga akkor is átvert… A nevét is elfelejtem...    

Öregfiú: - És akkor én a rossz, műtött fülemmel lemerültem a legmélyebb tenger fenekére és felhoztam a világ legszebb kagylóhéját. Belefújtam. Bele én. És akkor olyan nóta csendült fel, hogy felverte az összes debreceni utcát. Sírtak a macskák, vonyítottak a kutyák. Kiültek a legszebb, legbeképzeltebb lányok az erkélyekre és a szerelmesek sós csókkal csókolták szerelmüket. A Nagytemplom harangja leugrott és szaladt a Piac utcán, szalad a Divinóig, majd Hal közbe és nézett körbe, ott ülsz, ott nevetsz-e?

Szaladt a múzeumig, futott Hatvan utcában, nézett fel az áruló Görgey hatodik emeletére és megbolondult a Doberdón és végül belemosta könnyes arcát az egyetem szökőkútjába…

Ez az élet annyit ér, mint a lyukas garas. Ez az élet fabakát sem, mert üresek a szívek, üresek a szállodák. S a kórság a beteg szívem garázsába költözik.

Nótát éneklek, bort iszom. Körbe-körbe. És imádkozom. Imádkozom. Hogy múlna el, hogy hagyna el, hogy felejtene el. De csak jön, jön felém és a vállára hajít, mint egy lisztes zsákot. Cipel körbe Nyíregyházán és látják a népek… Az utcák népe...

Én meg félholtan, félrészégen azt éneklem; hogy van a Belső körút sarkán egy palota, Kisasszony, ha boldogtalan jöjjön el oda, A kapuja mindig tárva, a gazdája Magát várja, Szép kisasszony, jó kisasszony, jöjjön el oda…

(In memoriam Popper Péter)

A jaipuri maharadzsa egy nagy, regényekbe illő szerelem után, minden este azért imádkozott, hogy ne kelljen tovább maharadzsaként élnie. Legyen féreg, aki akkor is örül, ha trágyát talál. Vagy legyen hal, aki hűs vizek mélyén némán tátog. Bagoly, aki nagy vadászatok után a földre köpi torkosságát. Béka, aki május éjszakán kórusban énekel. Csillag, aki remegve várja, hogy elmúljon a tél. A jaipuri maharadzsa olyan szerelmes volt, hogy arra nincs szó, nincs szép szavakat enciklopédiába gyűjtő közíró, szerkesztő, mesemondó. Szerelme, mint szomorú hátizsák, mint lefejezett szarvasünő lógott a vállán. A szerelem úgy nőtt a szívéhez, mint egy torz sziámi iker. De a lány, a nő, akiben megtalálta önmagát, hallani sem akart róla… Hát mi maradt neki; imádkozott, hogy ne kelljen megélnie a reggelt, hogy ne kelljen látnia a fényt, süket legyen a hajnali madarak énekre, ne érezze a lágy szellőt a bőrén, ne lássa a kék eget, ne hallja a tenger dadogását… Reggelre nyelje el a szent folyó, a Gangesz, és hulláját halak csipegessék addig, míg el nem tűnik az örök körforgásban…

Aztán egy napon a jaipuri maharadzsa kigyógyult a szerelemből. Évek teltek el közben. Vadászott, tanult, élt és újra megtanulta, hogy mi a boldogság. És amikor ismét majd kicsattant a boldogságtól, ott feküdtek a lába előtt a vágytól izzó lányok, nők. És a maharadzsa egyik reggel arra ébredt, hogy éhes. Hogy nőre fáj a foga… és akkor az éjszakából nappalt varázsolt, akkor az ágya lett a széke, és delejes vágyával oda-odarántott minden éhes női húst és lett minden éjszakája kéjtől forró álom…

És egy ilyen éjjel, amikor a makulátlan testű angyallány feküdt mellette, ismét érezte, hogy megdobban a szíve. Ismét felismerte, hogy ez bizony egy új dal, egy új hajnal, egy új bekezdés, új vágy, új vers és új monológ… És akkor visszatért az életkedve és szeretni akart, csókolni, ölelni, dalolni. Akkor ismét és ismét azt akarta, hogy a boldogság meg minden…

És akkor…egyszer csak…akkor, amikor azt hitte, hogy maradt még ideje, amikor úgy gondolta, amikor azért kezdett imádkozni, hogy minden így maradjon, hogy egy picit álljon meg az idő…

Akkor egyszer csak kopogtak az ajtaján és a Kaszás állt előtte.

• Jönnöd kell – mondta szenvtelenül. – Most azonnal! 
• De már jó ideje nem hozzád imádkozom – mondta a maharadzsa perelve. – Hanem az élethez…
• Édes bolondom – felelte a halál… - Hát azt hiszed, hogy az imádságodat, a vágyaidat nem hallgatják, nem jegyzetelik? Hát tényleg azt hiszed, hogy a szívből jövő vágyak elvesznek? Hogy semmivé foszlanak? Évekig könyörögtél a halálért. Hát most megjöttem. Késtem. Elnézésed kérem, de most van időm a kusza dolgaiddal foglalkozni.
• De most már nem aktuális… hagyj kérlek békén… - felelte naivan a maharadzsa..

A halál kinevette. Suhintott egyet a kaszájával. A fejet és a testet a zsákjába gyömöszölte és fütyülve indult hazafelé…  

Hátrakötöttem a nyelvem, de éjjel kiszabadult. Ma voltam a világ végén. Ismét. Nyitva volt a bolt, a templom. A pap azt mondta, azért nyolc szögletű a torony, mert amikor a Jósisten az özönvízzel elpusztította a bűntől roskadozó világot, akkor Noéval együtt, csupán nyolc embert hagyott életben. Na de, hogy lesz az Ószövetségi történetből Újszövetségi? Hát egyszerű… A Te, meg az én bárkám már maga Jézus. Ő az, aki az elmúlt negyven nap alatt megtartott bennünket… Hogy honnan tudom, hogy életben vagy? Amikor már rég nem is egy osztályon utazunk? Hogy láttam édesapádat egy kisteherautó volánja mögött… P, mint pünkösdi rózsa. W, mint Winner és L, mint légszomj... 

Te, megfagy bennem ez a május. Sőt, mióta nem láttalak, minden május télbe fordul…

Egyszer azt mondtad nekem nevetve, hogy Mikiegeresedik a fejem. Felcsúszik a haj… kopaszodik az ember és az idő meggyúr, megemészt és elfelejti…

Hátrakötöttem a nyelvem, de május idusán, a fagyosszentek hetén kiszabadította magát. És rohan, menekül oda, ahol megeredhet, ahol a szív litániáit mesélheti, menekül oda, hol a tenger minden este ágyába rántja a Napot…

Te… hozzád beszélek… Mondja a bolond a magáét. Írja.

És akkor a káromkodásból emelt katedrálisok felett megnyílik az ég és belőle szálas virág zuhog… Frézia, liziantusz, bazsarózsa…

Csupa technika vesz körül. De nem hagyom magam legyőzni. Szabó Magda Régimódi történetét megrendeltem egy antikváriumból. És itt pihen a kötet az ölemben. Ki tudja hány kézen-közön ment már keresztül és vitte magával a Gutenberg-galaxis vénülő papírillatát? Kézzel kellene leírni ezerszer és ezerszer, hogy szerelem, szeretem. Hogy az a régi élni akarás leüljön ide mellém a székbe. A hétvégén elaludtam a vállam, megerőltettem a lábam és egy fél napig fura fájdalom zsongott az állkapcsom jobb felében. Járkált bennem a fájdalom és rémisztő ez az intuíció, merthogy mindvégig tudtam, csak a vádliba „rakott” közel 200 kilométer valós. A váll az ágyam állapotáról beszél. Nem a minőségéről, azzal baj nincsen. Az pénzzel vehető… Az állkapocs dolog meg felidézte bennem Sinatrát… Aki azt énekelte, hogy...

…yes, there were times, I'm sure you knew

When I bit off more than I could chew

But through it all, when there was doubt

I ate it up and spit it out

I faced it all and I stood tall

And did it my way…

Csak éppen vannak napok, amikor ez az önhitt májvéj feloldhatatlan ellentétbe kerül a boldogság nevű, hőn áhított képződménnyel. Ahogy a régi úton (Nyírbátor, Ófehértó, Apagy, Nyíregyháza) hajtottam ma a kocsival elveszett májusok illata csiklandozta meg az orrcimpám. Régi májusoké… Hét éve, egy ilyen májusi délután voltam a legkishitűbb majom a Föld nevű bolygón… Álltam a debreceni egyetem gyöngykavicsán és vártam a csodát… A millió és milliárd lepergett másodpercből, csak egy doboznyira valót éltem. A többi csak odáig vezetett… De rájuk is szükség volt. Meg arra is, hogy majd ezek a kincses másodpercek betűket szüljenek és a betűkből kirajzolódjon egy „buta” kis, romantikus történet…

ui: hát mondanám én... ha nem unnád... mondanám én... annyi gondolat zuhan itt a semmibe, annyi érzés, annyi nagy álom, álmokat termő, roskatag gyümölcsfák. Itt ég a legszebb mese, itt lesz hamuvá a remény és marad egy csontváz. Egy hallgatag csontkollekció, ami duzzogva hallgatja el, hogy a hősszerelmes büszke ajkáról hogyan szólt a bel canto...  

"I pedaled as fast as I could... as if I were escaping from longing, from innocence, from her. Time has passed, and I have loved many women. And as they've held me close... and asked if I will remember them I've said, "Yes, I will remember you." But the only one I've never forgotten is the one who never asked..." (from Malena)

Sok-sok fényévnyi távolságban nincsen még egy faj, ami annyira rajongana a mesékért, mint az ember.  Jó, jó sok-sok fényévnyi távolságban látszólag egyetlen "értelmes" faj sem létezik, de ez most nem számít. Meglehet, hogy az elszeparáltságunk is a terv része. Na de, vissza a mesékhez; meglepődnénk, hogyha csak egy teljesen hétköznapi ember agyát, emlékeit, bevésődéseit górcső alá véve, micsoda tárházát találnák a mesékből vett emlékeknek. A hippocampuson keresztül, a homloklebeny könyvtárában egész gyermek- és ifjúsági irodalom részleg található. Azt mondják, a „jó” mesék meghatározzák az életszemléletünket, formálják a személyiségünket, fokozzák az empátiát, megtanítanak bennünket a jó és rossz közötti különbségre.

Nem kételkedem. Ha belegondolok, hogy még olvasni sem tudtam, de micsoda élvezettel hallgattam a két lemezes Óz, a nagy varázslót, majd már kazettán a Kis herceg hangoskönyvét! Vagy milyen lelkesedéssel ültem a tv előtt, falva Foxi Maxi, Tom és Jerry történeteit, aztán milyen kedvvel néztem Nils Holgersson, meg a 80 nap alatt a Föld körülben, az oroszlánként mintázott, Phileas Fogg csodálatos kalandjait.

Itt lakik bennem dr. Dolittle, Mekk Elek, a Futrinka utca, Süsü, Vuk, Szaffi, Lúdas Matyi. Itt él bennem Fehérlófia, na meg Micimackó is…

Ahogy nézem ezt a májusi esőt, ami ugye aranyat ér, de csak a lakás nyugalmából engedi szemlélni a világot, hát arra sarkall, hogy felnőtteknek szóló, (nem, nem az adult xxx filmes világból) meséket vegyek elő. Legyek mondjuk James Bond, aztán ahogy a Quantum of Solace, bregenzi jelenetében felcsendül a Tosca, állítsam le a Bond filmet és hagyjam, hogy Puccini hősei énekeljenek „höngi” (by JBL), csakazértis „dudu” nélkült legyártott hurkatöltő testéből.

Még szerencse, hogy nekünk magyaroknak még az operára is van egy rém ismert popopusunk, ami összefoglalja az opera lényegét.

Bál van, igen, bál van az Operaházban,

S nekem réges-régi vágyam,

Az hogy megtaláljam

Figarót, Izoldát, Papagénót és Papagénát.

 

Bál van, különös bál van

Az Operaházban,

Itt az alkalom, hogy megtaláljam

A díszes társaságban

Cavaradossit, Csocsoszánt,

Desdemonát és Don Juant.

Miközben ezt a sort írom, épp a Te Deum csendül fel a Toscából és ahogy ez a nagy ívű, hullámzó zene, kórussal megtámogatott ária, itt lebeg a térben, ismét mesék, mondák hősének érzem magam. Pedig pontosan tudom, hogy jelentéktelenységem, hogy a semmihez, a nullához konvergáló jelenlétem mit sem számít. Nincs jelentősége, hogy élek, halok, hogy reggelizek, vagy belőlem reggeliznek a férgek. Az individualizmust felfalja az érdektelenség. Az életem magánügy lett és mint ilyen bátran kijelenthetem, senkire sem tartozik és senkire sem tartozik. Az őrangyalom felmondott, kiköltözött. De azért amikor Scarpia azt énekli; Tosca, mi fai dimenticare Iddio! (Tosca, teérted az Istent feledtem…) és megsajnálom ezt a rongy, förtelem rendőrfőnököt, akkor önakaratból leszek része az egyetemes kultúrának és nyugodtan csodálkozhatom rá, milyen gyönyörű zenében ad szerelmet a szerző ennek a varacskos disznó torkába. 

Lehet, hogy rosszul vagyok összerakva, de ahogy telik az idő, egyre jobban élvezem a Toscát, a Turandotot és a Pillangókisasszonyt. Talán azért, mert van bennem Kalaf ravaszságából, Cavaradossi hősiességéből és Pinkerton gőgös érzéketlenségéből… Talán mert ezek a mesék, a maguk komplexitásában, lenyűgöző zenei világában kinyitják, kimossák az ember szemét; „ az ember több attól, hogy jóllakjék!”, az ember több attól, hogy legyőzzék, az ember az Isten virgonc árnyéka... Az életbe kényszerített lélek kiénekli magából, az ember tragédiáját. Mert furcsa ez; az Isten szerint a szeretet a legfontosabb. Hát ki tudna úgy énekelni a szeretetről, szerelemről, mint az ember!?! Hát ki látná meg a tavaszi zöldben az Istent, ha nem az ember? Hát micsoda sors ez, hogy csak az ember képes megírni az Isten krónikáit, dalolni a teremtett világ szépségéről és élvezni a szeretet/szerelem édes, mennyei ízét, amivel megajándékoztak minket és mindezért  épp úgy meg kell öregednie, meg kell halnia, sőt meg kell tanulnia, át kell élnie, újból és újból a csalódást, szenvedést, mint bármely más egyszerűbb létezőnek.  

És akkor szóljon az ének! Szóljon a Te Deum, Isten végtelen dicsérete! És simogassuk meg az ember fejét, a történetekben, mesékben, filmekben, operákban élő ember buksiját is csendben, alázattal…

A zenetörténészek megjegyzik, a Tosca bemutatója után szinte kivétel nélkül mindenki szemére vette Puccininak, hogy a cselekmény szadista. Az érzelmek sűrűn keverednek a kiontott vérben.

Érzelmek... Vér... Ember... Főnevek egymással vészjósló komaságban... 

Ha kérdeznék, hát együtt jártuk meg a poklot. Ha kérdeznék, ránk rádióaktív eső szitált és a verőfényes májusról nem is sejtettük, hogy láthatatlan miazmával szennyezi testünk. Poklot járt, nagy túlélők vagyunk, mindazok, akik 1986 április végén már az élők siserehadában jeleskedtünk. S nem is sejtettük, hogy ami fölöttünk annyira tavasz, az most rút átverés. Költőnek kell lenni, hogy a fertőzött anyag világát elhagyva, képesek legyünk megtalálni ebben a szent élni akarást. Történelem lettünk. Egymás tenyérebé ragyogó izotópokat rakosgatva, történelem lettünk. És mily furcsa a világ; ez a robbanás is kellett ahhoz, hogy bukjon egy rendszer, egy korszak. És ahogy az irtóztató erő, a rektor magjából kirobbant, az néhány év múlva képes legyen még vasfüggönyt és (berlini) falat is átszakítani. Megérte? Nincs válasz. Megértük. Megéltük. Túl vagyunk rajta. Testünkben hordozzuk a hordozhatatlant. Túl vagyunk rajta, de nem feledjük...

Egyszer éjjel jártam Egerben. A Klapka György utcán parkoltam, ott ahol egy emlékpadnál Gárdonyi éjjelente felolvas az Egri csillagokból. Bár, akkor én jobban szerettem volna, ha a Láthatatlan emberből olvasott volna fel nekem.

Mondom egyszer éjjel jártam Egerben. Az Egészségház utca sarkán van egy éjjel-nappali, részegek párologtak belőle, de én csak mentem nagy öles léptekkel a Kossuth Lajos utca felé. Április volt. Nem ez a bolond, felhő nélküli, vírussal küzdő április, hanem az a tavasszal cicázó. Az az április, ami borzongva rázta le magáról a téliesen hideg márciusi éjjeleket és mosolyogva üzente; lesz még nyár, lesz még szerelem. A Ferencesek temploma előtt Krisztus nézett le rám.

Akkor még nem tudtam, hogy megesett rajtam a szíve. És azt sem, hogy azon az éjjelen majd a Petrényinél szemben ül velem a boldogság, barna hajú angyala.

Jajj ez az Eger. Dörömbölő szívvel várni benne. Várakozni. Izgatottan. Már már lihegve. Körbe-körbe járni a  Fellner Jakabon és az Eszterházy téren az egyetem ódon épülete körül.

Hát mit tesz az emberrel a szerelem… Aztán kettesével szedni a lépcsőket a bazilika előtt. Letérdelni a bejárati ajtó előtt és mormolni Miatyánkot, meg a Mennyei király vigasztalót. Hátha segít. Csak a reményvesztett ember halott. Aki hisz, aki imádkozik, még él… Biztattam magam…

Érsek út, Szent János út, a Dobó tér, majd a Kis Dobó tér lett a tanúm… És beszéltem. Nem okosan. Csak szívvel… Már mellettem hallgattál. Sértetten. Április. Te bolond. Te néma. Eger…. Éjjel.

Egyszer éjjel jártam Egerben. Egyszer. Álmomban ismét és ismét… És zörgetek és kopogtatok. Rommá hervadt templomokban, szélben vitorlázó meggyfa szirmokon, tavaszi virágok illatában és újból nekivágok és újból nekikeseredem és aztán a szívem felemelem. Fel én, ha addig élek is…

Mondd, hogy lehet ilyen pontos, Az első nőm, kinek az idő fontos?

Vajon, ha láttál volna megszületni, ha ott lettél volna, amikor először sírtam fel, akkor meg tudnál bocsátani nekem? Ha tudnád, hogy ez az ember, aki naponta többször is zuhany alá vágyik, az vérben, mocsokban… Édes istenem. Amikor még szívtad a cigit mindig letusoltál, azt mondtad „lefertőtleníted” magad és úgy bújtál mellém… Az illatod… Van olyan, hogy egy nőnek mindig öblítő illata van? Van olyan, hogy mindig tavasz, meg koranyár? Még télen is???

Megint egy ébredés, de nem haragszom én rád hétfőn.

Megint egy tévedés, hogy változunk és nincs még késő.

Szerdáig várok rá, s ha csütörtököt mond már péntek,

Vasárnap mégis én, csak én leszek, ki szólít téged.

Te alig múltál hat, amikor Geszti már legalább a harmadik virágzását élte. Túl az Első emeleten, az Ászok ászán, meg a Rapülőkön, jött a Kalózok című film, és mi ezt a Dés-Geszti mixtura pectoralist úgy nyeltük, mintha Jägermeister lenne. Most főleg, hogy holnap megint hétfő. Eszembe jut. 1999-et írtunk. Tavasszal mutatták be, vagy ősszel? Ki tudja már… Szól a zene és valahogy ismét körötted keringek. Bolond műhold, szerencsétlen üstökös….

Ma talán végre megtalálom.

Van egy arc, szembejön az utcán,

Van egy perc, s én ott leszek, de ott ám!

Tudod, kétszer nincs öttalálatos a lottón. Az ember reménykedhet a matematikában. Meg a valószínűségszámításban. Az egész csak önámítás. Hogy a Csoda magas sarkúban, spagettipántos tangában megérkezik. És engem akar. Az őszülőt, az őszbe csavarodott fejűt… Pedig úgy futok mint a nyúl és tekerek, pedálozok, mint egy kisiskolás…

Te, én olyan jó vagyok már, hogy kispapnak felvennének. Na jó, talán annak mégsem. Püspöknek. Esetleg.

Mondd, mi lenne?

Ha egyszer a dél is fekve lelne,

Beérném ennyivel.

Na de kelni kell, kanyarog a kifli

A vaj alatt, enni kell.

Tej a tűzhelyen, menni kell,

Lenni kell.

100 vagy 1000 kilométert futni egy hónapban? Úgy, hogy a végén már Forrest Gump is csóválja a fejét. Kútba ugrani, Tiszának menni, bánatot borba fojtani, minden pohár fenekére nézni. Régimódi történet. Hát mikor lettem én ilyen régi vágású? Agglegény. A bujtosi szörny? Mikor lettem én az, aki már nem szereti az embereket? Eddig is nálam volt albérletben ez a mizantróp ökör?

És akkor a tavasz ad mankót. Ma minden virágot, rügyet megsimogattam. Nézték is, legyintettek rám, szoktak; bolond! És fütyültem a szélnek. Felnéztem a ragyogó égboltra és mondogattam, így büntetés az élet, mert aki nem venné észre Isten bioszóráját, aki képes elszürkülni, aki képes elfordulni és süketen meredni, amikor az erdőből feketerigók trilláznak éjjel, na annak úgy is mindegy…

De aki mindezt látja, akinek a világ és minden perc igazából ajándék, annak tud a legjobban hiányozni az élet maga. Az érzi milyen néma, és vak ez a tavasz, az tudja igazán csak, hogy nélküled milyen súlyos ez a szívet robbantó béklyó.

És akkor kiskapuk nyílnak; Szindbád a tóparti sétány mellett udvarol. Elfutok mellettük. A nőt parfümbe mártották, gyönyörű, a hősöm szavakkal bolondítja. Mese…

És addig futok, míg egybe nem ér nappal éjszaka. Amíg a Vénuszból csillogó girland válik és én újra idegesen bámulom a hóeséstől nehéz fellegeket…

Pedig, ezek most csak szirmok… Nehéz, szerelmes szirmok…