Éjjel azt álmodtam, hogy eljött hozzám a legnagyobb Rendező. A kezében gépelt oldalak, melyek többször áthúzva, javítva ugyan, de eddigi életem összes eseményét elmesélték. Születéstől, egészen addig a pillanatig, hogy most ezeket a sorokat írom. A Rendező azt mondta, alkotói válságba került. Azt mondta, nem tudja, hogyan folytassa a történetem. Most, hogy az elmúlt másfél évből szappanoperát faragott, már nem tudja, mit kezdjen a főhőssel. Ült az ágy szélén, én meg halálra rémülve néztem rá. A nagy Rendező nálam. Az ágy szélén. Időnként elmondta, hogy lehetne dráma, de semmiképpen sem kutyakomédia a folytatás. Hogy lenne számtalan ötlete, de valahogy az az érzése, hogy nekem kellene megírnom a folytatást. Valahogy nekem kellene megírnom, mert most azt érzi, túlságosan összekuszálta a szálakat, túlságosan messzire ment a főhős megpróbáltatásaiban.

Elvettem a forgatókönyv tervezetét. Elvettem és egész nap olvasgattam. Sötét, ködös, magányba vesző horror, negédes happy end, tanulságos tanmese minden volt benne, csak éppen a szívem csücske, a lelkem őszinte vágya nem. Mintha a nagy Rendező nem ismerné, hogyan folytatnám a filmem. Mintha a nagy rendezésben, csak a sztori számítana, a színész, a szereplő nem…

Reggel, amikor felkeltem, mit ad Isten, a padlón találtam a lapokat. Akkor döbbentem rá, nem álmodtam a találkozást. Most írni kezdtem. Most írni kezdtem, az én befejezésem. Mert kell lenni egy reménytelenül optimista folytatásnak, egy égben íródott évadnak, kell lenni egy sorozatnak, ami kitart legalább egy boldog évig, ami nem úgy fejeződik be, hogy igazából el sem kezdődött…

Pirandello hat szereplőnek keresett szerzőt… Most a nagy Rendező, okos forgatókönyvírót keres, jól bevált színészekhez. Az egyik, ha jól tudom én vagyok. Téged már szerződtetett?   

Nathan Algren naplójából (1879/05/27)

Mit üzen egy csonttörés? Hogy ott, ahol eltört, már soha nem törhet el. Máshol bármikor, de ott már soha. Mit üzen 4 hét csönd, amikor a gondolatok átveszik az uralmat a kényszerpihenőre ítélt test felett? Hogy nincs az a gondolat, az az érzés, amit nem lehet kordában tartani, nem lehet legyőzni.

A csillagos ég felettem, az erkölcsi törvény bennem. A hibátlanság a Jóisten kiváltsága. Gyakran hibázom. Kisebb és nagyobb dolgokban egyaránt. Ám amikor rádöbbenek a tökéletlenségemre, mindig jobbá válok. Rég beláttam, hogy ilyen az út. Tele csapdával, veremmel, buktatóval. Még egy szimpla erdei futásból is lehet, bokatörés, hát mondd, amikor az ember félt, amikor az ember kétségek között forgolódik, akkor ne hibázna?

Japánban létezik egy érdekes hagyomány… Ha egy igazán értékes porcelán eltörik, akkor arannyal ragasztják össze. Ezáltal a porcelán értékesebb lesz, mint az eredeti. Így van ez az emberekkel és a kapcsolatokkal is. Eltörhet és el is törik, nincs ember, aki ne tört volna össze… Nincs ember, aki ne tört volna össze egy értékes porcelánt. Rajtunk áll, mit dobunk ki, vagy mit őrzünk meg.

A közhelyszerű régi történet, az ember értékéről pedig továbbra is példamutató:

Egy professzor felmutat egy 1000 dolláros bankjegyet az osztálynak, majd megkérdi a tanulókat:

- Ki szeretné ezt a bankjegyet?

Minden gyerek felemeli a kezét. Ezután összegyűri a kezében a pénzt, majd újból felteszi a kérdést az osztálynak:

-Továbbra is szeretnétek? - és a kezek ismét az égbe emelkednek.

A professzor eldobja a gyűrött bankjegyet, majd  megtapossa, ezután újból megkérdi:

- Még mindig akarjátok a pénzt? - a gyerekek újból jelentkeznek egytől egyig.

A professzor ekkor így szól: - Kedves barátaim, ma tanultatok egy nagyon fontos leckét az élettől. Habár ezt a bankjegyet összegyűrtem, rátapostam és eldobtam, de továbbra is szeretnétek ha a tiétek lenne, mert a bankjegy értéke nem változott, még most is 1000 dollárt ér! Sokszor az életben ellenkeznek veletek, emberek visszadobnak és elutasítanak titeket. Azt érzitek, hogy már nem ér semmit a létetek, de ez csak pillanatnyi érzés, mert az értéketek mit sem változott...

A létezés csodája, hogy folyton, kortól, nemtől, meggyőződéstől függetlenül is tanulhatunk. Hogy a napok hordaléka tanulságokkal teli, meg hogy a porcelán törik, de aki magában őriz egy pici aranyat, az soha nem adja fel, és a klasszikus értékek (hit, remény, szeretet), míg világ a világ értékek maradnak.

Ui: és érték marad, ha valaki képes a másikat inspirálni, megnevettetni, jobbá válni. Ha képes szeretni, érdek és feltétel nélkül, ha képes mellette állni, és magára maradva is ember is hű marad. Az utcán nincs mindig nagy találkozás, az utcán nincs nincs mindig nagy szerelem, az ember élete olyan mocskosul rövid, hogy nagy csodák, lenyűgöző csillagállások, találkozások csak igazán ritkán kerülnek az útjába. Ritkán szorul be egy vasmacska, ritkán álmodja ugyanazt két ember, ritkán adódik, hogy minden lendületét, sikerét, akaratát ugyanaz a múzsa, ugyanaz az imponálni akarás inspirálja.

És most látok utakat, látok, sikereket, látok ki nem mondott, suttogva mondott szavakat, látok könnytől áradó folyókat, látom magam és látom, hogy a nyakkendőm "Ő" igazítja a nagy döntés előtt... 

Ó Élet, Élet, de jó, összeforrt bokával táncolni veled!!!

(HZ: A way of life)

Édesapám meséli, hogy 1986. május másodikán kiruccantak Romániába. Kocsival. A tervgazdaságot és a Kárpátok géniuszát, Ceaușescut nyögő, szomszédos állam nem kényeztette el az embereket. Az élelmiszerboltok polcai árván, üresen szomorkodtak, ám a piacon megdöbbentően olcsón lehetett akár nagy tételben is, friss salátát venni. Édesapámék pedig úgy döntöttek, hogy vesznek is belőle, hiszen rendkívül egészséges… Áthozták a határon a Kispolszkival, hogy aztán nagy tisztességben kerüljön az ebédlőasztalra. Hogy mennyit ettünk ebből a roppanós finomságból, arra én nem emlékszem. Kiskölyök révén ilyen aprócska részleteket meg nem jegyeztem. Egy biztos, ha olyan finom ecetes, cukros lében készítette el anyukám, ahogy szokta, akkor én is rendes faltam a rántott húshoz. Eközben Ausztriában a közszolgálati televízió azt ajánlotta, hogy senki ne egyen salátát (tonnaszám ment tönkre a szuperek polcain) és a gyerekeket még iskolába, óvodába sem akarták elengedni…

Doktor úr! Sokat ártott?

Napokat töltöttem el azzal, hogy megtudjam, mekkora dózisban kaphattunk itt a Nyírségben a csernobili „atomfelhőből”. Napokig bújtam internetes oldalakat, hogy végre a számok nyelvére fordítva értsem meg, milyen áron lettem túlélő. Ami biztos, hogy semmi sem egyértelmű. Bagatell. Írják egyes szakértők. Mintha elszívtunk volna egy doboz cigit, vagy legfeljebb 3 mellkasi röntgenfelvétel sugáradagjával (sic) gazdagodtunk. Egy biztos, hogy nem holmi charteres repülőjárat többletsugárzása simogatott minket. Mindannyiónkat, akik akkor éltek, akik akkor fogantak és azokat is, akik most a túlélők utódai. Csernobil itt él bennünk, feleződik, harmadolódik, de azok a radioaktív elemek, részecskék, atomok, itt sugároznak azóta is.

Mementó..

Csernobil az emberi hülyeség, butaság, töketlenség mementója. Csernobil a kommunizmus zombija, élőszereplős horrorfilmje és elképesztő tanulsága. Csernobil azt tanítja meg, hogy milyen kevés kell ahhoz, hogy ne váljon fél Európa, benne Magyarország is radioaktív sivataggá, milyen kevés kell ahhoz, hogy ne hulljanak el százmilliók abszurd (ember)kísérletek miatt. Csernobil a mi keresztünk, a mi holokausztunk. Csernobil azt tanította meg, hogy ezrek haltak meg azért, hogy mi élhessünk. Köztük olyanok, akik vállalták a néhány nap múlva esedékes szörnyű kínhalált és olyanok is, akik a tudatlanok nyugalmával segédkeztek megfékezni a világ eddigi legszörnyűbb atombalesetét.

Brit tudósok szerint...

Kutatók, szakértők évről-évre igyekeznek valamiféle összegző látleletet készíteni az utóhatásról. Reménytelen kísérlet. A Pripjaty környékén még mindig kattogó dózismérők, vagy a döbbent felismerés, és hogy a Németországban lelőtt vadállatokban még manapság is kimutató, a több mint 30 éve földre hullott sugárzó anyag, arra figyelmeztet minket, Csernobil a hétköznapok része. Ott él csontokban, inakban, szövetekben. És ott él a fejekben, szívekben, emlékezetben is.

Az HBO és Craig Mazin nagyon ráérzett!

Az HBO Csernobil című minisorozata pedig segít emlékezni. Segít felidézni. Segít szembenézni a kommunizmussal, az emberi ostobasággal. Ez a sorozat nem túloz, nem ferdít. (Na jó, néha hatásvadász...) Nem is kell neki. Pontosan elég, ha a történelemkönyvekre, kronológiákra támaszkodva bemutatja az elképesztő eseményeket. Ezt a sorozatot 14, vagy inkább 16 év felett minden iskolás korú gyermeknek látnia kellene. Ezt a sorozatot ingyenesen kellene elérhetővé tenni és propagálni, tessék megnézni, szembenézni és szörnyülködni. Sok, sok ilyen filmre lenne szükség. Sok olyan filmre, ami leszedi a szemünkről a hályogot, ami elindít bennünk valami felnőtté válási folyamatot. Ezek a képsorok a felelősségről, az individuum parányiságáról is beszélnek, meg arról, hogy mennyire nem vagyunk felnőttek. Ezek a képek kendőzetlenül, nyíltan és bátran ordítják a szemünkbe: ilyen is a magát nagyképűen modernnek nevező ember. Ilyen elképesztően béna, felelőtlen, megalkuvó, korrupt, mocskos és esztelen. Ilyen is. Átvérző ingek, málló hús, haldokló tűzoltók, betonba öntött acélkoporsók, hatalmi és politikai játszmák, elhallgatott információk, áltatás és altatás úgy állnak össze itt egy komoly, nagyívű filmmé, hogy attól egyszerre lehet elszomorodni és iszonyatosan dühbe gurulni. Jared Harris, Stellan Skarsgård és Emily Watson pedig több mint zseniális a képernyőn.

Picurka kritika

Egyetlen dolog zavar csupán, hogy a szereplők nem oroszul, hanem angolul beszélnek. A dolgok, ettől a kiművelt, decens (germán) nyelvtől megszelídülnek egy picit, miközben a szláv fonémák zárt, torokból feltörő, mély világa sokat tenne hozzá az élményhez…    

Túl kevés. Túl szűk. Túl korlátolt. Üvegbe rakott bogár. Dobozba kényszerített macska. Satu, harapófogó, ócska, kis bilincsek. Reggeltől estig gurul, aztán ha itt az éjjel, megébred és élni kezd.

Éjjel nyíló virág az élet. Éjjel éneklő vágy. Minek szültél anyám, ha nem lehetek ott mindenhol, ha nem hallhatom mindig, hogy dúdol, hogy hordja sűrű, barna haját?

Tankok állnak a ház előtt, kezemben törülköző és egy csésze kávé. Megkennék még egy vajas-mézes kenyeret. Főznék még egy rizstejszínes garnélát. Húznám az időt. Megkérdezném, még egyszer utoljára, hogy ki viszi át a szerelmet, a békésre kövezett túlsó partra?

A Bujtos ma mocsár, és dögkeselyűket utánozva kárognak a szürke egyenruhába öltöztetett, mindig elégedetlen sirályok… (Éjjel még büszke gótokról olvastam, meg szakdolgozatba varrt törökökkel álmodtam.)

Pedig Angelina Germanotta ma is megsimogatja a hófehér zongorát, hosszú szempilláját sűrűn verdesve ránk néz. Pedig az atya még mindig tartogat nekünk egy időtlen naptárt, amiben neki bármelyik nap jó lenne.

Ülünk az atmoszféra legalján. Ülünk az élet legmocskosabb kocsmájában, könyökölve iszunk még egy borzasztó korcs felest, kevertet és a hányingerrel küzdve,  reggelig kitartunk. Ó csak a hajnal jönne már. Csak betévedne a felmentő sereg, csak Tyrion  Lannister töltene még egy pohár vörös bort, csak egy görög sziget terítene még egyszer ránk bársony hajnalát.

Túl kevés. Túl szűk. Túl korlátolt. Üvegbe rakott bogár. Dobozba kényszerített macska. Satu, harapófogó, ócska, kis bilincsek. Reggeltől estig gurul, aztán ha itt az éjjel, megébred és élni kezd.

Fél órám van, hogy megírjam neked életem legszebb történetét. Te most nagyon messze ültél le tőlem és ha jól látom, nem is vagy egyedül. Pedig hoztam bort. Neked Irsait. Behűtve. Magamnak azt a Kúcs Merlot, amire pénzem sem volt, te fizetted ki a „numeróúnóban”. Olyan fiatal voltál, hogy nem is volt még történeted. Az első fejezeted kezdted írni, hihetetlen derűvel, delejjel és olyan égig érő bájjal, hogy abba bele kellett szeretni. Meg is tettem.

Tudod, hiába van most köztünk, hegy, folyó, meg szakadék, olyan okulárét hagytál itt nekem, hogy bármikor láthatlak. Csak tudod, ha felteszem, valahogy folyni kezd a könnyem, meg valami nehéz ólomfolyó szalad össze a mellkasomban. Pont ott, ahol neked dobolnak. Napjában 24 órában, 1440 percben és 86400 másodpercben. Csak azért írok számokat, mert vizsgaidőszak van és egy vérbeli közgazdász biztosan jobban ért a számok nyelvén.

Onnan tudom, hogy ez a világ vége, hogy minden történetet megírtak már. Csak a sajátunk maradt meg. Ez a feladat, jól megírni a saját történeted. Izgalmas legyen, erotikus, sokatmondó, tanulságos. Vagy egyszerűen csak szórakoztató, mint egy Kőhalmi-Bödőcs est.

Forrók az ujjaim, itt van benne életem legjobb története. Csak egy baj van, valahogy bele akarlak írni, Te meg ahelyett, hogy élveznéd, folyton kimászol a történetből. Folyton kiírod magad belőle. Én meg ragaszkodnék hozzá(d), hogy nélküled, ilyen női főszereplő nélkül, az egész fabatkát sem ér. Semmit. Mit írjak rajta. Nélküled? Ugyan. Túl vagyok kismillió kasztingon és belátom már. Vagy veled van sztori, vagy bezárom az összes könyvtárat, mozit, színházat. Mindent. Bedobálom életem kráterébe az eddig írt fejezeteket és vegetálok majd, mint Rimbaud Afrikában. Nekem te vagy a női Verlaine. Nekem te vagy Bonnie Parker, miközben egész éjjel egy Clyde jelmezt próbálgatok. Nekem te vagy Leila hercegnő, amikor Han Solónak képzelem magam, te vagy Lois, amikor Supermanként repülök a Görgey utca felé…

Mondom, minden történetet megírtak már. Csupa páratlan páros tetszeleg a világot jelentő deszkákon. Csak nekünk jutott egy kutyakomédia? Csak mi kaptunk volna valami szerencsétlen drámát? Csak nekünk kellene lógó orral elfogadni, két dudás nem fér meg egy csárdában?  

Édes istenem. Hát két dudásnak faragni kell egy harmadikat, meg egy negyediket! Két dudásnak nagyzenekarra kell gyúrnia, nem egymás ellen fújnia. Két dudásnak pontosan úgy kell fújnia, hogy amikor az egyik éppen szünetet tart, akkor a másikra mutasson; tessenek megnézni, Ő a világ legjobb dudása! Hogy aztán, amikor éjjel az ágy mellé teszik a hangszert, egymás ajkáról gyűjtsenek, szedegessenek új, sohasem volt harmóniát….

Péntek. Valami zenél bennem. Lehet a május, de az is lehet, hogy csak a szív dobbanása, fura szimfóniája. Örökké tartana? Ó, dehogy. Semmi. Epizódok. Részletek. Az örök mellékszereplők vagyunk. Legyen bármilyen jó is az alakításunk. A kicsik, a másodhegedűsök zümmögő önvallomása, himnusza ez. És állunk a kőfal előtt, állunk a tenger előtt. Várunk Mózesre, Krisztusra. Várunk, hogy még a mi életünkben eljöjjön az aranykor. Pedig lehet, hogy minden rajtunk múlik... Megváltás, az atomokon túli élet. Lehet, hogy rajtunk múlik? Hogy is mondja Tandori, hát rajtam nem múljon... 

Nem fogja megváltani a világot. Egyetlen kézműves sörnek sem kell rettegnie, sőt még az ipari melléktermékek trágyadombján sem lesz kiskakas. A ratebeer megdöbbentő 100/3 pontja is jelzi a helyét a világban (https://www.ratebeer.com/beer/mythos/3949/). De a Mythos, ahogy a görögökhöz illik nagy ívből tesz a szigorú bírákra, toplistákra, meg úgy alapvetően mindenre, ami arról szól, hogyan kell tökéletesnek lenni. A neve, a betűtípusa, a története, és a támogató évezredek, na meg az a kis unikornis fejecske, azonban mindent elmond, miként kellene gondolkodni erről a görög sörről nektárról. A mediterrán ország második legnagyobb sörfözdéjében, Szaolinikben készül és elengedhetetlen kelléke minden tengerparti nyaralásnak. Minden üveg Mythosba belepalackozzák az élményt, a nosztalgiát és a vágyat, hogy idén nyáron is ott akarjon lenni az ember. Ott akarjon ülni a Potamitis szélmalom teraszán, a Keri sziklánál és kéz a kézben a kedvessel csak nézze a végtelennek tűnő Jón-tengert és sóhajtozzon. Sóhajtozzon, hogy az élet micsoda csodákat tartogat, micsoda csodákat rejteget, hogy az élet szebb minden álomnál, ez a rongyos, savanyú, keserves élet, amibe bele kell halni, amibe bele fér a világ legnagyobb és fragmentumaiban is bámulatos szerelme.

Reggel azt írtam, meghalt a szépirodalom. Pedig dehogy halt! Lehet-e halott vagy akár zombi az, akinek holtában is dobog a szíve? Lehetes nevetséges az, akinek a józan ész, csak hóeséses, kelletlen május? Lehet-e megvetendő zombi, aki belekóstolva a mennyországba, ott szeretne élni?

És lehet-e öreg az a szív, ami ennyire bolond, ami szeszélyében is hű és bolond… Most éljetek! Bolondok! 

(jah és nagy pacsi a LIDL-nek)  

Van, amikor nemcsak az igazság lakik a borban. Van úgy, hogy egy apró, aranyfényű palackba egy mítosz, egy szerelem, egy legenda költözhet, mesés köntösben. Ugyan kinek tűnik fel egy Mucha grafika, meg a hozzá tökéletesen passzoló, jugendstílba mártott betűtípus? Meg, ki törődik azzal, hogy ki volt a különös névadó, Mylitta, ha a bor könnyen itatja magát?

Pedig, aki ezt az enigmát szépen körbejárja, annak igaz mese lesz a jussa. A Pallas Nagy Lexikona szerint Mylitta a babilóniai mitológiában a természet istennője. A termékenység, a nemzés és a szülés bálványa. Amolyan Afrodité előfutár. Hérodotosz nem átalkodik megemlíteni, hogy kultusza érdekes motívummal egészül ki. A babiloni szüzeknek ugyanis kötelességük volt életükben legalább egyszer egy idegennek adni szemérmüket. A férfinak pedig, fizetni illett a szűz lány kincséért. A pénzt ugyanakkor nem lehetett földi hívságokra költeni. A Mylitta oltáránál elhelyezett ládikába fizették be. Ezzel a nem éppen csekély áldozattal pedig tulajdonképpen megvásárolták a saját termékenységüket.      

Macrobius szerint Mylittát oroszlánon állva ábrázolták, Aelianus pedig hozzáfűzi, hogy színaranyból készült szobrot is állítottak neki… A Dobogó Tokaji Mylitta ínycsiklandozó színe és az etikettje is jól igazodik ehhez az aranyos világhoz. Mucha grafikáján fedetlen vállakkal, a külső szemlélőnek háttal kínálja fel magát az istennő, akinek hivalkodó bájait nem ruha, hanem egyfajta kelme, vagy éppen hevenyészetten szakajtott drapéria takarja. A hölgy ugyanakkor a borivóra veti tekintetét, mintha csak arra várna, hogy valami történjen. Mylittáról könnyű lenne eltüntetni ezt a csupán jelzés értékű öltözéket… A bor íze  ebbe az ősi mágiába hajlik. A késői szüretelés minden pompája, magas cukortartalma, finomsága megtalálható benne, a jellegzetes botritiszes ízvilággal, meg merengésre hajlamosító, nőies savakkal, mert azért mégiscsak egy hölgy keze rejtőzik a delejes istennő nektárjában. A bor önmagában is élvezet, azonban a palack legendája felfokozza a botcsinálta műértő és élvező kortyait.

A történet úgy szól, hogy 1913 márciusától júliusáig Ady Endre a Graz melletti Maria-Grünben gyógyíttatja magát. Az itteni szanatóriumban pihen és a nyughatatlan költő-újságíró-hadvezér időnként ilyen sorokat gyúr a Monarchia irigylésre méltóbb, gazdagabb felében.

„De nem tudok szanatóriumi kiváltságaimmal élni, kiüt belőlem a rossz gyerek, az újságíró, s miután hidegek futnak végig rajtam, belőlük a leghidegebbet fogom el. Egy szerencsés cégről írok egy magasságos, félelmetes, nagy cégről, olyan hidegről, hogy már éget, s melynek boltját dunai monarchiának keresztelte a nyugati zsurnalisztika… A grazi német és az elégedetlen magyar egyben rokonok: szidják a fajtájukat, de jaj az idegennek, ha ugyanezt meri tenni… Ez a gyönyörű család, mely Napóleonnak egy szépséges leányát áldozta föl, s olyik népének jogokat is ad, csodálatosan következetes akkor, amikor Magyarországot ipari, kereskedelmi és igazi kultúréletre méltatlannak tartja. Jól és helyesen látja, hogy mi nem értünk a szilárd, sok időre szóló, vagyonos bázisú üzlethez: mi, magyarok, zsidók és többiek, Bécs segítsége nélkül két generációra sem tudunk dolgozni… A nyugalmazott tábornokok és én a Stadtparkban nézzük az első bécsi nagy kiállítás groteszk szökőkútját, és azt üzenjük haza: tudja Tisza, hogy mit csinál. Nem Haas–Deutsch-cég él és úr itt, nem iparbank, de komoly, nagy cég, és én Grazcal együtt boldog vagyok, hogy Európának ez a legszolidabb vegyeskereskedése rendelkezik velünk…”

És nemcsak a Monarchia gazdagságára, olajozottan működő stíriai darabkája mozgatja Ady fantáziáját. A szanatóriumban feltűnik egy érdekes, szépséges, de leginkább okos múzsa, aki aztán versírásra készteti az érmindszenti zsenit. A hölgy neve csak a versek éteri világában Mylitta, az anyakönyvek szerint Zwack Emma Mária. És bizony Zwack Mária és Zwack Izabella vérségi kapcsolata megkérdőjelezhetetlen. Szóval van itt nekünk  egy izgalmas nagynéni, aki képes a költő bolond fejét elcsavarni, vagabund szívén csavarintani egyet és szóra bírni benne a nem túl mélyre ültetett, de akkor éppen akadozó nyelvű trubadúrt.

Zwack Mária így múzsaként vonul be a történelembe. Fénye talán nem annyira csillogó mint Brüll Adél, vagy éppen a Boncza Berta csillagának. Talán maga az affér sem olyan magasztosan jelentőségteljes. De mint epizód, mint a költő írásaiban pontosan meghatározható hatás miatt, mégis említésre méltó. Mici néni, - család csak így hívja -, 99 évet élt meg. Három férj szolgálta a hosszú életút alatt, mindhármat túlélte. Torontóban hunyt el és magával vitte a titkot, hogy az Adyval megesett „titkos sétáin” vajon a beszélgetéseken túl, elcsattant-e néhány csók, vagy ne adj isten, számláltak-e a grazi, május éjjeleken csillagot. Tény, hogy legendásan szép nő volt és ha élne biztosan kihúzná magát, hogy egy bor névadójaként (is) emlegetik.  

Közben olvasom, hogy 2014-ben még cuveé-ként árulta a bort Zwack Izabella:

- Nyilván mítoszteremtés az is, hogy muskotály-aszú esszenciájának azt a címet adta: "Mylitta álma"

 - Ez egy szokatlan, izgalmas bor. Háromfajta aszúból készült cuvée. A mádi Betsek és a tállyai Palota dűlőkben szüreteltük. Csupa titok és lendület (a másfél éves tölgyfa hordós érlelés következtében fantasztikusan hosszú érlelési potenciállal bír).

Késői furmint, vagy aszú esszencia? Tény, merengő, női borok ezek.  Minden kortyukban legendákat rejtenek. Szívekről, sétákról, estékről, amikor az élet harmóniába csomagolta a világot… Mylitta-Endre titkos afférja, a múzsa csókja és a szívbe nyomott pecsét elég ahhoz, hogy lassan kortyolva, tűzbe bámulva elrévedezzünk néhány fontos (vers)soron…

Az asszonyom?:

Ha ifjabb lennék, tán szeretne,

Így csak egy renyhe,

Lassú, kis igéretű

Pillantást küld el vétve,

Én pedig másolt, régi lázaimat

Küldöm cserébe.

Még megbocsátni

Szeretek, ha nagy bűnök akadnak

S másoknak inkább

És néha-néha magamnak.

 

(Ady; Erdőben, esős délutánon)

Nem, nem, nem. Sose gondoltam volna, hogy egy mese miatt ébredt protest érzés ültet majd fel az irodalmi teremtés lovára. Westeros többet érdemel! Vagy legalább is egy sokkal nagyobb ívű, epikusabb mesét. Ez a nyolcadik év, olyan mintha elfogyna a mondókánk. Mintha minden sajtot kiénekeltek volna a szánkból és most ott kucorognánk fázósan egy faágon. Olyan, mintha másodkézből kellene egy mesét elmondanunk és szép szavak helyett csak borotvált tőmondatok jutnának eszünkbe.

Pedig emlékszünk még az eposzra, legalább az irodalomórákról. Emlékszünk még a nagy időkre. Csak éppen most már a plasztik-lezárások kora érkezett meg; úgy tűnik, az alkotóknak a történet elvarratlan szálaink sebtében elvégzett összefércelése a legnagyobb gondja.

Pedig milyen szépen indultunk. Az évad első részében belovagoltak a hősök, megszámoltok (enumeráció) a seregeinket, hogy aztán némi félelemmel teli retardációt követően egy teljesen logikátlan csatában izgulhassunk imádott hőseinkért.

Egyetlen jól sikerült késszúrás, aztán rendet tesz ebben a megbomlott világban. Egyetlen késszúrás elég lett ahhoz, hogy tovább léphessünk és figyelmünket most már Cersei ármánykodására fordíthassuk. A mások „szarvas”-vezéréről nem tudtunk meg semmit. Az Erdő gyermekei helyett pedig, Arya jelentkezett be, hogy véghezvigye a Deus ex machina-t.

A koncepció megbicsaklik, a csata buta véget ér, hiába a nagy veszteség, mint Jorah és Lady Mormont, valamint Theon Greyjoy halála, az ütközet logikátlanságai, valamint a Mások vezérének bugyuta likvidálása újraírásért kiáltanak…

Íztelen tablók, dísztelen, fénytelen, dicstelen megoldások helyett valami szebb, meghökkentőbb és okosabban kivitelezett mesére várunk. Nem, nem akarunk mindenkit megmenteni, hepiendek, összeborulások habkönnyű leányálmával, de az sem mindegy, hogyan írunk ki valakit a meséből, az sem mindegy, hogyan zárjuk le a világ legnagyobb rajongótáborával rendelkező, meghökkentő meséjét.

Most ott tartunk, hogy a legkedvesebb szereplők egy része rezignáltan, vagy az őrülettel küszködve, esetleg a hatalomvágytól begőzölve kapaszkodna a Vastrónra. Most ott tartunk, hogy a nagy csavarok, egy Dallas szintű szappanoperává alakultak át, pedig a fantasy eszköztára most annyi mindent megengedne, hogy nem győznénk kapkodni a fejünket.

Még egy csatára elegendő sárkány maradt, még egy csatára elegendő sereg maradt, még egy összecsapás, aztán az utolsó részben már csak a bakiparádét vetítjük?