Szeptember. Távol a Naptól. Pernye. Füstszag. Trágyadomb. Távolba bámulás. Fényvesztve. Útvesztve. Lesz még reggel. Lesz még kék tenger. Másnak. Máshol. És boldog géphangon egy monoton világ zsibbasztja hegyezett fülét…   

Hétvégén olyan lagziba megyek… Az ifjú menyasszony múlt karácsonyra egy könyvet írt a jövendőbelijének. Az volt a címe; 100 dolog, amit szeretek benned… Most néztem meg a közös filmjüket, amit néhány hete a Kossuth téren forgattunk. 11 perc libabőr. 660 másodpernyi totál vattacukor, boldogság és remény, hogy van ilyen. Hogy ilyen is van…

Három napon keresztül az ország legismertebb pénzügyi, gazdasági szakemberei randevúznak Nyíregyházán. A szabolcsi megyeszékhely ad otthont az 57. Közgazdász Vándorgyűlésnek. Több mint 900-an regisztráltak a nagyszabású rendezvényre, ahol többek között a köztársasági elnök, a pénzügyminiszter meg történetesen a Magyar Nemzeti Bank elnöke tart előadást, merre tart a világ. Van, akinek Nyíregyháza ismerős, de a többségnek csak egy ismeretlen, távoli és sötét galaxis. Nekik kívánok ötletet adni, kedvet csinálni a felfedezéséhez.

Először is elnézést kérek. A Nyíregyházi Egyetem (link) egyébként blikkfangos campus-án senki nem volt, aki azzal traktálta volna a vendégeket, hogy két előadás között, vagy esténként mit csináljanak, hová menjenek, mit egyenek, mit igyanak errefelé. Most némi kincstári optimizmussal és persze kritikus szemlélettel felmondom a helyi turisztikai leckét.

Először is tessék felvenni a város kicsit álmos, kicsit bájos, kicsit ködös, kicsit krúdys ritmusát. Ha kilépnek a campus-ról és tegyük fel a „centrum” felé fordulnak, akkor hajtsanak Nyíregyháza szívébe. Ott fogják megtalálni a  19. században épült városházát, "alatta" remek kávézókkal. Itt egyszerűen foglaljanak helyet és néhány percig élvezzék, ezt a magyar viszonylatban fiatal várost. 

Hogy hol foglaljanak helyet? Ehhez két tippem lenne a Szifon (link) és Continent (link), (de a Noir sem lesz hiba). A Continentben a csapolt DAB, a Szifonban pedig a Horizont IPA csalogat. A Continent azonban a borkedvelőknek sem okoz majd csalódást, tucatnyi jófajta nektár kóstolható itt meg. Nemcsak a közeli tokaji borvidék palackjaiból lehet válogatni, hanem "országos" a kínálatuk.     

Akit egy picit érdekel az épített örökség, nézze meg magának a római katolikus székesegyházat, a Korona szállót, a Takarékpalotát vagy sétáljon el az evangélikus nagytemplom felé, amiben, írd és mondd, 3000 ember is elfér.

A sétálóban étteremből sincs hiány, a John Bull (link), a Walk Street (link) és John’s Pub (link) a budapesti áraknál kedvezőbben kínál ételt, változó színvonallal. Egy picit távolabb, de a városházától csupán öt percre található a  színház (link) a megújult és csodaszép Bessenyei téren. Alpár Ignác tervezte a teátrum épületét, aki egyébként a Magyar Nemzeti Bank és a Tőzsdepalota megálmodója is! A nyíregyházi színház, az előtte lévő, tavaly elkészült szökőkúttal megér egy fotót is.

Egy percre tőle, ott a Jósa András Múzeum (link), ahol történetesen Szinyei Merse Pál 80 festményéből, grafikájából és vázlatából készült szemkápráztató kiállítás, amiért nem pénz az 1200 forintos belépő. A múzeum már Benczúr tér sarkán áll, (a híres festőművész szintén a város szülötte) és egy köpésre tőle ott az egyik legtöbbet emlegetett, feltörekvő étterem, ami már nevében is igyekszik jelezni, hogy komoly babérokra tör; a Hedonist (link). Az idősebbek errefelé szívesen emlegetik Jerevánként is, merthogy a boldog békeidőkben, ez egy buja, zöldbe öltöztetett sörözőként működött és mai trendi gúnyáját csak az elmúlt években kapta meg. 

Sóstó, te csodás

Nincs hegy, nincs tenger, de gyógyvíz igen! A város így tele van remek fürdőkkel. Sóstógyógyfürdőn egy élmény-, egy Park- és Tófürdő is kínálja bájait. (link) A Tófürdő a "bennszülöttek" kedvence. Idén újították fel, ebben a kellemes nyárutóban nagy élmény, főként azért, mert egy gyógyvizes medencével is rendelkezik és annyira friss a felújítása, hogy június közepére nyerte el a jelenlegi megkapó arculatát. Természetesen az Aquarius élményfürdő sem rossz, sőt a belvárosban a Júlia fürdőben is lehet úszni, ahogy az egyetem uszodája is alkalmas a csobbanásra. Egyébként mire legközelebb jönnek, a belvárosban is találnak majd egy minden igényt kielégítő, ultramodern (tan)uszodát.         

Sóstógyógyfürdőn kapott helyet a már országhatárokon túl is méltán népszerű SóstóZoo (link), azaz a Nyíregyházi Állatpark. Tudom sokak fejében még a Vadaspark kifejezés él, de azt hiszem, erre a közel 40 hektáros, 500 faj, 5 ezer egyedét bemutató csodaországra (csodaerdőre) nézve a „vadas” jelző már méltatlan. Van itt ócenárium, cápákkal, indonéz esőerdőház, orángutánokkal és komodói sárkányokkal, itt csodálható meg az ország legnagyobb nagymacska gyűjteménye, 150 év után itt épült elefántház Magyarországon és csak Gajdos László, igazgató úr tudna számot adni arról, hogy miféle jószágok hajtják itt álomra fejüket, a csupasz turkálótól kezdve, a vörös pandán át, a varacskos disznókig…

Érdemes sétálni, futni egyet a legendás Sóstói-tó körül, ahol állítólag már Mátyás király idejében is lubickoltak az itt élők. És nem szabad kihagyni a Sóstói skanzent (link) sem, ami a hosszú felújítás után rövidesen ismét megnyitja a kapuit a látogatók előtt. Ha megpillantják a fák között a Hotel Sóstó (link) "égbe törő" ormait, akkor jegyezzék meg magunknak, hogy a következő vándorgyűlésre már valószínűleg ebben a 4 csillagos szállodában fogják álomra hajtani a fejüket és nem kell majd önöknek "összevadászni" a környéken a megfelelő minőségű szálláshelyeket.  

Sóstógyógyfürdőn a régi víztorony alatt isteni a fagyi, a legendás 424-es mozdonyhoz (link) címzett étteremben kiváló a vacsora, a Blaha Lujza sétányon megcsodálható az ország egyetlen állatparki szállodája (link), amit életnagyságú dinoszauruszok őriznek és az utca végében pedig egy amerikai stílusú steak house (link) illata csábítja be a vendégeket.  

Aki megőrül egy vidéki csárdáért, pacalt, szabolcsi töltött káposztát, vörösboros szarvaspörköltet falna szalonnás sztrapacskával vagy éppen egy echte tiszai halászlére vágyik, annak az Orosi úton a Kemence csárdát (link) ajánlom. Remek árakon, csodálatos vidéki ízvilággal dolgoznak!  

Gyros-titok

A legenda úgy tartja, hogy Nyíregyháza a magyar gyros egyik titkos fővárosa. Egy biztos, ezt a fajta görög fordítást (ferdítést?) itt a szabolcsi megyeszékhelyen találták ki, az ügyes vendéglátósok. Aki a street food világában szeretne elmerülni és úgy érzi, próbát tesz a nyíregyházi gyros magyaros virtussal készülő, emberes világban, az a Giri gyros (link) vagy a Twin Peaks (link) nevű „talponállókat” keresse a tirpák élményekért. Tudják, ebben az esetben is a Google a legjobb barátunk. Ja és vigyenek magukkal törülközőt, vagy egyszerűen zuhanyozzanak le utána, mert a nyíregyházi gyros elfogyasztása különleges képességeket igényel!

Megrögzött futóknak

Ha valaki nincs meg futás nélkül két helyet ne kerüljön el Nyíregyházán. Az egyik a Bujtosi városliget, ami vadonatúj futópályával csalogat, a másik pedig az Erdei tornapálya, ami a város végétől (Csaló köz) egészen Sóstógyógyfürdőig vezeti a mozogni vágyókat.

Az élet vize, a pálinka…

Háromféle eredetvédett pálinkát jegyeznek Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. A szabolcsi alma, az újfehértói fürtös meggy és a tarpai szilva biztosan itt a legfinomabb!!!

A lista nem teljes, nem tökéletes és biztosan elfogult is. De tény, ez a kurta ajánlat is csak nehezen abszolválható három nap alatt.

Jó szórakozást, kellemes pihenést, örömteli pillanatokat kívánunk Nyíregyházán!!!  

(fotók: Nyírdrón (itt) és magánarchívum)

ui: let's dance Nyíregyháza!

- Gyere, bújj beljebb! – invitálta. – Gyere csak! Izgatottan vártunk – mondta és szélesre tárta az ajtót. Bent legalább húsz ember ült rongyos szőnyegen. Mosolyogtak feléje. „Édes Istenem…” – sóhajtott magában. Egyiknek sem kellett semmit mondania, mindannyiuk történetét ismerte, anélkül, hogy egy árva hangot is kiejtettek volna. A megtörtekét, a szerencsétlenekét, a magányosokét, a csalódottakét, az árvákét, a betegekét, a reménytelenekét. Fájt neki a fájdalom. Fájt, hogy ennyien várnak rá, nem mint messiásra, nem mint tanítóra, nem mint rabbira, csak mint csodás gyógyítóra. Fájt, hogy ennyi szívet, lelket kellene simogatnia. Fájt, hogy igazából nem is emberek, nem is torzók vártak rá, hanem kutyák, akik egyetlen érintéséért, egyetlen mosolyáért, egyetlen jobb szaváért még a kezét is csókolnák… Fájt, hogy a hitetlenség, a közöny kirágta a lelküket és most a testüket emészti fel…

- Hát álljatok fel! – kiáltotta és az emberek riadtan tápászkodtak fel. Féltek. – És ne féljetek, az isten szerelmére! – tette hozzá elcsukló hangon. – Csak ne féljetek!

Órák teltek el. Talán napok is. Szavai, mint a balzsam áradtak szerteszét. Az életről beszélt, az életről, a megismételhetetlenről, a szerelem roppant erejéről, a szeretet gyógyító hatalmáról, arról, hogy csak itt és most van, csak ez a pillanat áll rendelkezésünkre, csak ebben a létező pillanatban juthatunk a megváltás felé. És arról beszélt, hogy minden tiszta csókban, minden őszinte ölelésben ott az Isten. Szavai gerincet adtak, szavaiban a remény olyan könnyedén szökkent az égre, mint nyári hajnalon a Nap. És képes volt beléjük költözni, képes volt bekötni sebeiket, megállítani a számtalan belső vérzést.

Hát mi marad az emberből hit nélkül? Hát mi marad az emberből szeretet nélkül? Hát mi lenne velünk a remény nélkül?

Hát járkálhatunk, kóvályoghatunk, téblábolhatunk, ha hit, remény, szeret nincs bennünk csak egy rakat semmire sem való atom, molekula vagyunk, akkor a létünk nem más, mint kémia, matematika. Képletek és számok. Ha nem hiszem el, hogy az őrangyalom most is engem vigyáz, ha belenyugszom, hogy a vallomással felérő sorok fárasztanak, csupán untig ismételt semmiségek, akkor már most zuhanjon rám az összes éjszaka, már most jussak túl az eseményhorizonton, már most hervadjon el minden bazsarózsa, minden liziantusz és frézia…

És savanyodjon meg az összes "Mozart" csokoládé...

Valaki imádkozik értem. Valaki épp egy apró, gyöngy imába foglalja a nevem. Nem tudom hol, talán a szomszéd utcában, talán Debrecenben, talán egy lakatlan szigeten. Nem tudom ki az, de hallom a csilingelő hangját és hallom miért térdel, mit kívánna nekem. Én meg csak bambán mosolygok. Ülök a ebben a tirpák csendben, a szeptemberi szél sustorog a nádasban és hallgatok. Kukán, némán fülelem, hogy éppen értem mondanak imát. Jól esik. Miért ne esne jól? Valakinek talán fontos a lelkem? Aztán, amikor ahhoz a részhez ér, hogy Mennyei király vigasztaló, igazságnak lelke, vele együtt mondom, persze halkan, nehogy összezavarjam… Mire odaérek, hogy „a mi lelkünket”, akkor már tudom, hogy valaki imádkozik érted is, valaki gyöngy imába foglalja a Te neved és a „mi”-nél, Téged és magát látja kézen fogva… 

„Apró dolgok ezek…” – gondolta magában. „Nem fogják a világot megrengetni.” Egy éves lett a benne dédelgetett növény. Ez már nem az az apró kis félteni való kis élet. Hanem valami olyan virágzó teljesség, ami még a szomorkás színeiben is pompázatos.

„Apró dolgok ezek…” – egy újabb megélt hajnal, egy újabb hűvös szellő és az élettel kötött titkos frigy. Arra gondolt, amikor az autópályán iszonyú viharba szaladt bele. Szakadt a jég, ömlött az eső és látni sem lehetett. Élet és halál úgy folyt egybe, mint a nagy, tomboló vizek. Aztán vége lett a viharnak is. A felhők hátramaradtak, ismét sütni kezdett a Nap.

„Ezek a viharok edzik az embert. És leginkább az mutatja meg ki vagy, kivé lettél, hogyan viselkedsz a viharok idején. Hogy átadod magad a viharnak, a félelemnek vagy egy fölényes mosollyal nyugtázod, ennek is vége lesz. És az is bolond, balga, aki a viharokat jegyezve igyekszik a világról képet alkotni. Aki azt hiszi egy viharból le lehet szűrni, ki milyen ember. Istenem, istenem. A szív fordítóprogramját, hát ki találja már fel..."

Ahogy a kezében egy pohár vízzel a hajnalt nézte, tudta, hogy beérett a gondolat, kész lett a szív. Nem volt már benne elvárás, nem volt már benne nagy álom. Csak egy mákszemnyi remény…

„Imádkozzunk. Az idő eltelik ima nélkül is, csak éppen üressé válik nélküle…” - Keresztet vetett és kávét főzött, két személyre. Csészét is kettőt tett az asztalra, de csak az egyik pohárba töltött…  

(1.) A harang szerelmes volt az orgonába. Sose látta, csak hallotta. Amikor az orgonista játszani kezdett rajta, akkor a "főkolompos" mindig hangosabban, tisztábban hívogatta az élőket, kísérte utolsó útjukra a halottakat és bátrabban törte meg a villámokat. Volt, hogy egyszerre szólaltak meg. A harang akkor azt gondolta, hogy most átöleli az orgonát és szerelmesen egymás fülébe búgnak...      

(2.)  - Mikor kezdik szétszedni? – kérdezte párás szemmel a páter a munkást.

- Egy fertályórán belül jönnek a cimborák és rögvest nekiállnak! – felelte a sasorrú, fekete szemű és úgy szívott a cigarettájába, mintha az élete múlna rajta.

- Csak akkor kezdhetik meg, ha hozzák a szerződést is… – mondta a kisprépost, egy hirtelen ötlettől vezérelve, megkeményítve magát. – Papíros nélkül nem vihetik! - tette hozzá már-már hetykén és sarkon fordult. A munkás egy hegyeset köpött utána. Még egyet slukkot szívott a szinte körmére égett bagóból, majd a földre pöckölte a körmére égett maradékot és kíméletlenül eltaposta.

(3.) - Ha nincs papíros, nem lehet szétszedni! – állta el a bejárati ajtót a páter. A munkások, most már öten jöttek, szerszámokkal felszerelkezve, farkasszemet néztek vele. Ha nem lenne isten szolgálja, már rég felpofozták volna. Így is viszketett a tenyerük és egyfolytában köpködtek. Mintha az indulatot csak a szájukon keresztül lennének képesek levezetni.

- Páter! Álljon félre – mondta a sasorrú. – A mi időnk drága! Mondtam már, hogy hozzák azt az istenverte papírost! – miközben beszélt egyre jobban felszívta magát és egyre vörösebb lett a feje.

- Kivárjuk! A száját meg mossa ki! Tíz Miatyánk, meg 10 Üdvözlégy jár a káromkodásért! – tette hozzá a kisprépost, akinek a Jósisten most csudálatos bátorságot és hetykeséget ajándékozott. Egy cseppet sem félt. Sem az izzó tekintetektől, sem a szerszámokat egyre izgatottabban markoló kérges tenyerektől, sokat próbált öklöktől. Talán vagy másfél óra is eltelt, míg egy szemüveges kiskölyök, - a kezében lobogtatva-, meg nem érkezett a szerződéssel.

- Na itt van! - mondta a munkás és azt gondolta, jobb lenne, ha a pap szájába tömhetné.

– Mondtam, hogy nem kell izgulni  - tette hozzá fölényesen.

- Átolvasnám! – kapta ki a kezéből a kisprépost. Ellenfelének elkerekedett a szeme, sárga körmét tenyerébe mélyesztette, de aztán erőt vett magán… A páter hosszan, akkurátusan tanulmányozta a levelet. Bár minden hitelesnek tűnt, csak húzni próbálta az időt. Arra számított, hogy ha van Isten az égben, márpedig ehhez ugye kétség sem fér, akkor rögtön ideküldi a legdühösebb angyalát, az majd szétkergeti ezt a szedett-vetett bandériumot és minden marad a helyében. Még végig sem olvasta a levelet, a munkások már félrelökték. A szerződés feketén-fehéren leírta, hogy a Maria Saal-i templom orgonáját, a "szépenszólót" eladták… A páter nem tehetett semmit. Csak nézte, ahogy ezek a barbárok nekiesnek az orgonának és mint egy rozoga hodályt elbontják. Kíméletlenül darabokra szedik… Órák teltek el. Több lovasszekérnyi síp, fa került ki a karzatról és olybá tűnt elviszik a templom szívét… A kisprépost könnyeivel küszködött. Apja szépen játszott az orgonán. Tőle tanulta, hogyan kell megszólaltatni a szférák zenéjét játszó, nemes, mennyei hangszert. Még gyerek volt. Most pedig felszentelve, felnőtt fejjel végig kell néznie, hogy eladják, szétszedik, elviszik… Hosszú órák teltek el. A munkások megizzadtak, a szekér már vagy ötször fordult. A templom foghíjas lett, megbecstelenített…. Fájt a csend, fájt a rombolás, fájtak a romok… Aztán úgy döntött megkondítja a harangokat. Megkondítja, mert maga a templom hunyt el… Meghúzta a kötelet, de semmi sem történt. Rángatta, rácsimpaszkodott, de semmi. Úgy döntött utánajár, mi lehet a baj. Felmászott a toronyba. És akkor megdöbbent. A templomnak hiányzott a harangja… Kereste kutatta, azt hitte, hogy csak a félhomály játszik vele. De a torony üresen áll. A páter sietve nyitotta ki a torony spalettáit, hátha látja még a munkásokat. Azt hitte, azok lopták el. De hát hogy is tehették volna. Öten sem bírták volna el… Csak hát na, talán. Talán ott van a szekéren. Hátha ott viszik, ott lopják, ott rejtegetik… A szekeret nem látta, de amit megpillantott, attól elállt a lélegzete, tán még a szívverése is. A templom harangja ugyanis ott szaladt a főutcán, Ratzendorf felé. Úgy szaladt, hogy porzott az út utána. A páter kétszer majdnem elesett a nagy sietségbe, úgy szedte a lépcsőfokokat. A templomszolga nevét kurjongatta; - Joseph, Joseph! És vágtatni kezdett a nyelvén futó harang után. A kisprépost után meg Joseph loholt, utána az asszonya, meg mind a hét gyerekük… Így mesélik a klagenfurti népek… Merthogy a harang meg sem állt a Wörthi-tó partjáig. Ott egy pillanatra meghőkölt, amikor meglátta a víztükörben csapzott ábrázatát. De mivel eldöntötte, véghez is vitte. Bevetette magát a habok közé…

Búvárok szerint a harang most is ott nyugszik, vagy 80 méter mélyen a tó fenekén. Aki kellőképp mélyre mer merülni hallhatja, hogy időnként felcsendül a fájdalmas, az orgonát még mindig sirató hangja…

Beispiel: Ich bin immer allein. Waere ich doch nicht immer alleine…

In den Beispielen sieht die reale Welt wirklich sehr trist aus. Die Wunschwelt im Konjunktiv II dagegen ist rosig. Die Wunschwelt zeigt das Gegenteil der tristesten realen Welt, bleibt aber wahrscheinlich ein Traum und somit irreal.

A távolság most üveggolyó. Remy Martin illatú éjszakák. Egy Casino aranyozott ajtaja. „Szegény vagyok szívecském…” „Macht nichts!” és intenek csak az 1,20-as gardróbot kell leszurkolni. Pedig nem vagy szegény. Csak éppen elhallgatod… Ladies night. Parfümbe mártott kiskosztümök, hosszú barnára sült lábakon sétálnak. Én Lóci vagyok ma este. Vigyorgok. Die Wunschwelt… Hol jár az eszem? Csak a Black Jacket figyelem és a nagy víz felől, langyos szél kezd fújni.

VAGYOK, AKI VAGYOK. Az életnek rosszul nősült veje… Jövök a Papok-rétjéről. Jövök a Bujtosról és hozom magammal a szent vágyat. A görögkeleti szertartást, a németes tartást és az elmúlt évtizedek tapasztalatait.

Hol búcsúzol el a nyártól? Kivel búcsúzol? A megismételhetetlenség józansága tanít fegyelemre. És már csak az fáj, hogy nem tudtalak megunni. Nem tudtam azt érezni, hogy elég. Hogy torkig vagyok. Nem tudtam rád unni, mint a kiábrándító filmekben, a drámákban. Maradt ez a kínzó szomj, ez a vad éhség. Tudod, amikor a sav a gyomrod, a torkod rágja. Maradt ez a gyógyszer nélküli szívhurut.

És maradt valami, amit csak Élet-magnak hívok. Valami, amiben ott a nosztalgia, ott mindaz, amit átéltem. A mi minden lehetnék, lehet kápráztató érzése. Itt van mindjárt a futás. Arra gondolni, hogy holnap türkíz víz körül futok, lehengerlő. Arra gondolni, hogy maradt még valami nekem. Mondjuk a világ. Az egész nagy világ. És innen nézve milyen kicsinyes, hogy ebből az összes masszából csupán 50 kilónyi (ungafaer) nőre vágynék. Kicsinyes. Abszurd. De felemelő.

És most, amikor szembe jön velem a világ én leseprem a vállamról. Hadd ugráljon körbe, mint egy kutya. Hadd örüljön nekem gyermekként. Hadd higgye a világ, hogy talán én is amolyan fontos alkatrész vagyok. És hadd hitessem el magamról, hogy a semmiségemnek súlya van.

Hát most ez a ciprus illatú éjszaka akar mesélni valami szépet. Ez a ciprus illatú éjszaka készül elaltatni.

Katona vagyok, vadakat terelő juhász vagyok és űrhajós. Van egy távcsövem. Addig akarom állítgatni, amíg meg nem látlak benne. Addig csavargatom majd a gombokat, míg az űrből meg nem pillanatalak.

Akkor is, ha sellőnek képzeled magad és a tengerek mélyére bújsz. Ha beköltözöl egy vastag héjú kagylóba. Akkor is, ha minden műszer szerint csak egy bolond vagyok.

Bolond boldog. Akihez most egy csillag jött el rólad mesélni. Azt mondja sötétre húztad a redőnyt, de ő a legapróbb résen is belát.

Mondd a mesét! – nógatom és az édes álom, mosolyt csal a pókerarcomra…

- Illustrisimus Dominus! Én oda biza’ akkor sem mennék, ha egy éles szablya csikolná a gigámat. Elátkozott szoba az. A fehérnépek azt mondják, hogy arra a folyosó végi rettenetre a méltóságos úr édesapja idejében bukkantak. Be volt falazva. Amikor kibontották, uram irgalmazz, egy kísértet ült benne. Egy halom csont, meg valami papíros féle felett kuporgott Azt őrizte veszettül. Amikor meglátta a kőmíveseket, rájuk rontott. Vadul, ütötte-verte őket, valami delejjel. Kék-ződ lett mindegyik, pedig van köztük olyan, aki nádi farkas orrát is megrendezte mán. De ezzel a kísértettel nem bírtak. Kirohant. Arra a láp felé. A bibircsókos Biri, tudja a pipás, kéregetős cigányasszony szájából kiverte a pipát és megégette a rőzse haját. A nyomorultnak. Az halálra rémülve szaladgált az utcákon, hogy megjött a végítélet…

- Hallgass mán’ Páter! – intette le a minorita barátot a méltóságos. Nem volt az a félős típus, de ennek a nyikorgó ajtónak a kilincsét heves szívveréssel nyomta le. Szinte a fülében hallotta a dobogást, amikor belépett a poros, pókhálós helyiségbe. Intett a fráternak, hogy kövesse, de az csak a gyertyát adta utána. Hányta a keresztet, imádkozott. Vinnyogni tudott volna, annyira félt. A méltóságos elmosolyodott. Elvette a gyertyát, majd körbenézett. A szobában dohos szag. A falak nyirkosak, salétromosak. Középen rozoga asztal, egy szúrágta szék, a sarokban egy szekreterféleség. Látszik, hogy takarítottak, ám azt is észrevette, hogy sebtiben, hányaveti módon. Amikor a szekreterhez lépett, ott egy réges-régi papírost talált. Rajta kusza, olvashatatlan betűk. A végét tudta kisilabizálni, azt latinul írták;

Alios iam vidi ventos. Amantium irae amoris integratio est. Semper amare…

- Nagyképű, öntelt, arrogáns és olyan beképzelt, hogy elviselhetetlen! Jól megérdemelte ezt az újabb slamasztikát – bosszankodott a fehér ruhás. Fején sapka, szája előtt maszk. Drága szemüvegkerete jó ízlésről, jómódról, kifinomultságról tanúskodott. Szemében azonban a harag égett. Haragudott az előtte fekvő páciensre. Már harmadik alkalommal került eléjük. A berendezések tökéletesen átvilágították, az ultramodern diagnosztika előtt semmi maradt rejtve. Sem gondolatok, sem hátsó szándékok.

- Ettől függetlenül vissza fogjuk küldeni! – mondta másik és szájmaszk ellenére is hallani lehetett a hangján hogy vigyorog, miközben a hangokat formálja.  

- Hogy az a… Vissza fogjuk küldeni? Még ilyet!?! Ezt a szemétládát? Ezt, akinek mi most harmadjára adunk esélyt? Ezt az utolsó ganajtúrót, aki képes volt úgy összetörni, annak a szép lánynak a szívét? Aki többször kapott esélyt, mint egy regiment hadsereg összes katonája egyszerre. Ennek még ad a Főnök egy újabb esélyt??? Ennek??? – méltatlankodott a haragos. Homlokán a hirtelen felindultság hideg verejtékcseppjei jelentek meg.  

- A Főnök szerint, megérdemli az újabb esélyt…- mondta a kolléga, miközben meghúzta a vállát és az egyik műszert állítgatta. – Azt mondják a szíve tiszta. Csak hát hogyismondjam..?

- Na ne gondolja, hogy ezt nekem meg tudja magyarázni! Egyszerűen a Főnök szeret játszani. Csak erről van szó. Vannak kegyeltjei. Vannak olyanok, akiket imád szerepeltetni a szappanoperájában. És ez nem fair! –  vörös lett a feje az indulattól.

- Azt ugye tudja kolléga, hogy ez már istenkáromlás – mosolygott a másik. – Látja semmi baja a szívének. A kis Hippokratész-kollégák most ott értetlenkednek, hogy ilyet még nem pipáltak. Harmadik szívroham. Kollapszussal. Vijjogó mentőautóval. A pasika holnap meg azt sem tudja, hol ébred. Aztán majd ismét megfogadja, hogy sokkal jobb ember lesz, hetekig bújja majd a Bibliát és jár a pap haverjaihoz gyónni. Pedig, ha tudná, hogy a Főnök keveri a lapjait…

- Ezért mondom, hogy nem fair. Ide kell rendelni. Elénk. Majd én kezelésbe veszem. És nem bánok majd vele kesztyűs kézzel! Az a kislány meg legalább…

- Hagyja már abba! – az eddig viccelődő most elveszítette a béketűrést. – Pontosan tudjuk, hogy mit követett el. Hörcsög. Sose elég senki, semmi. Mindig többet és többet akar. De nézzen már erre a képernyőre? – mutatott az egyik monitorra. – Látja, amit látok? Ez legfeljebb egy balfék. Nem egy bűnöző!!! Látja mennyire szereti azt a lányt? Látja? Kiakad a műszer! És tudja én igazat adok a Főnöknek. Ezek ketten úgy nevelik egymást még akkor is, amikor nincsenek együtt, mintha egy bentlakásos iskolába küldenénk őket. Ezek ketten olyan hatással vannak egymásra, amire alig akad példa a történelemben. Úgy csiszolják egymás lelkét közelből és távolból, hogy attól elkezdtem őket irigyelni. Maga azt nem fogja fel, hogy a Főnök eszközei sokkal kifinomultabbak, mint a mi technokrata tudományunk. Ehhez nagyon ért. És látja, amit én látok? Ez a pasi, már két nap múlva olyat ír majd, amitől mindannyian, lent és fent, közelebb kerülünk a terv beteljesedéséhez…

- Maga javíthatatlanul optimista! Maga figyelmen kívül hagyja a tudományos tapasztalatokat – felelt a másik és részéről lezártnak tekintette az ügyet.

- Maga pedig még úgy sem hisz ebben a kísérletben, hogy már ismeri a dolgok végső kimenetelét. Ez hiba, kedves kolléga!

- Na, akkor csak hozza össze őket ismét a Főnök! – mondta lekicsinylően - Játsszon még velük! Csiszolgassa ezeket a gyémántokat. Hagyja összetörni őket, aztán ragasztgassa a lelküket, mintha műanyag játékok lennének… - és azzal hátat fordított a kollégának…

- Én azért szurkolok – kiáltott utána a másik. – Nekem tetszenek ezek a hirtelen és vad fordulatok. Ezek az éles kanyarok. Ezek az átforgolódott éjszakák. Tévedések. Nagy jelenetek és tányércsapkodások. És valahogy várom, hogy újból találkozzanak és fityiszt mutassanak a maga korlátolt tudományos törvényszerűségeinek.

Ahogy befejezte a mondatot, egy kódot adott meg a számítógépnek. Abban a pillanatban odalent az intenzíven kisimult a pácines körül tüsténkedő főorvos homloka. A beteget sikerült visszahozni a klinikai halálból…    

(kötelező irodalom)