- Gyere, bújj beljebb! – invitálta. – Gyere csak! Izgatottan vártunk – mondta és szélesre tárta az ajtót. Bent legalább húsz ember ült rongyos szőnyegen. Mosolyogtak feléje. „Édes Istenem…” – sóhajtott magában. Egyiknek sem kellett semmit mondania, mindannyiuk történetét ismerte, anélkül, hogy egy árva hangot is kiejtettek volna. A megtörtekét, a szerencsétlenekét, a magányosokét, a csalódottakét, az árvákét, a betegekét, a reménytelenekét. Fájt neki a fájdalom. Fájt, hogy ennyien várnak rá, nem mint messiásra, nem mint tanítóra, nem mint rabbira, csak mint csodás gyógyítóra. Fájt, hogy ennyi szívet, lelket kellene simogatnia. Fájt, hogy igazából nem is emberek, nem is torzók vártak rá, hanem kutyák, akik egyetlen érintéséért, egyetlen mosolyáért, egyetlen jobb szaváért még a kezét is csókolnák… Fájt, hogy a hitetlenség, a közöny kirágta a lelküket és most a testüket emészti fel…
- Hát álljatok fel! – kiáltotta és az emberek riadtan tápászkodtak fel. Féltek. – És ne féljetek, az isten szerelmére! – tette hozzá elcsukló hangon. – Csak ne féljetek!
Órák teltek el. Talán napok is. Szavai, mint a balzsam áradtak szerteszét. Az életről beszélt, az életről, a megismételhetetlenről, a szerelem roppant erejéről, a szeretet gyógyító hatalmáról, arról, hogy csak itt és most van, csak ez a pillanat áll rendelkezésünkre, csak ebben a létező pillanatban juthatunk a megváltás felé. És arról beszélt, hogy minden tiszta csókban, minden őszinte ölelésben ott az Isten. Szavai gerincet adtak, szavaiban a remény olyan könnyedén szökkent az égre, mint nyári hajnalon a Nap. És képes volt beléjük költözni, képes volt bekötni sebeiket, megállítani a számtalan belső vérzést.
Hát mi marad az emberből hit nélkül? Hát mi marad az emberből szeretet nélkül? Hát mi lenne velünk a remény nélkül?
Hát járkálhatunk, kóvályoghatunk, téblábolhatunk, ha hit, remény, szeret nincs bennünk csak egy rakat semmire sem való atom, molekula vagyunk, akkor a létünk nem más, mint kémia, matematika. Képletek és számok. Ha nem hiszem el, hogy az őrangyalom most is engem vigyáz, ha belenyugszom, hogy a vallomással felérő sorok fárasztanak, csupán untig ismételt semmiségek, akkor már most zuhanjon rám az összes éjszaka, már most jussak túl az eseményhorizonton, már most hervadjon el minden bazsarózsa, minden liziantusz és frézia…
És savanyodjon meg az összes "Mozart" csokoládé...
