Mikor csókoltál utoljára? Olyan igazán. Úgy mintha nem lenne holnap? Úgy, ahogy Boris Kovac kérdezi, mit tennél, ha megtudnád, ez lesz az utolsó este a Földön? Mit tennél? Kihez mennél el? Kitől kérnél bocsánatot, ki előtt borulnál le? Kinek mondanád, csókolj meg, még most utoljára? Kinek a karja között lennél végül a legboldogabb?
Forget about the despair, take your riches with you, just in case, let God come with you, if he feels up to it. Bacchanalia implied, take your nearest and dearest with you...
Aztán meg ott van az a szegény Faust, mit mond félig vakon, amikor meghallja, hogy mégis csak van értelme az életnek; „Verweile doch, du bist so schön!” Ha mester vagyok, te vagy a Margarita? Ha beleszédülnék a Rómeó szerepbe, leszel hát hajnalban Júliám? Ha kis hercegnek öltöznék, akkor te rózsának? A következő első ötszázezer randira ha kérnélek, ha veled ugranék szilkáról tengerbe? Hosszú is ez…
A szerelem nélküli hónapok, olyanok mint a savas esők. Csontra marják az embert; eltűnik rólad, hús, ín, izom. Eltűnik rólad, minden, amit a szem ismer. Eltüntetik a mosolyod, a ráncaid, a szád sarkát bontó nevetést, el a kacsintásod, a hajad hullámait, a szempillád ívét és az életre rácsodálkozó szemöldököd. Eltüntetnek mindent és olyan leszel, mint Samu a biológiaszertárban.
Aztán a Hungária székháznál rám köszön az Isten, egy zöldellő parlagfű képében. A piros téglák között nevet a júliusi napsugárban. Rám köszön és azt firtatja, hittem-e már ma, volt-e eszembe, hogy hálát, imát mondjak, hogy a fogam között a kedvencem a Mennyi király vigasztaló, igazságnak lelkét mormoljam, hogy a székesegyházban odalépjek Szent Ritához és a kezemmel megsimogassam a „facipőjét”. Szóval, ahogy sétálok ezen a „nyíregyházi ugaron” egyszer csak rám köszön az Isten a jó méteres parlagfű képében és mosolyogva azt kérdezi; „fiam, tudsz-e még hinni?” Én meg elszégyellem magam. Kezemben hideg a víz, egy picit távolabb fagyit is árulnak, de most nem ettől lesz gombóc a torokban. Hanem, hogy hallom hozzám beszélni a parlagfüvet, hogy a Jóisten hangján köszön rám, hogy megismer, hogy kérdez, hogy faggat...
És aztán lányokat látok, büszkéket szépeket. Látom a szemükben a nagy, színes, szélesvásznú álmokat. Látom, hogy ma csókolni mennek. Nekem száraz a szám, egy ideje már tart ez a szívből induló klímaválság, az elsivatagosodás, és tudom, valahol távol a semmiben, az Atacama-ködben, ott vagy két hegy között, akár egy csoda oázis, pálmafák hajbókolnak előtted, ott vagy, napozol. Abban a bikiniben… Melletted egy búvárszemüveg… és vársz.
Csókra szomjasan…
