Te mondok majd neked egy mesét! A végén a mesélő is mesés lesz. Vagy nem is lesz. De legalább boldogan él, amíg... mesél... Te ismerem az utcátokat! Azt a zsákot is. A végén a kórházzal. Te emlékszel, amikor költöztél, hoztad a görkorcsolyád és ráejtetted a kocsimra. Akkor haragudtam. Tudod a mesélő általában pasi. Vagy mittudom én, csak egy majom. És a kocsija... Hányszor fordultunk? Háromszor? Valami lámpa el is törött. Meg a mécses is. Aztán voltam abban a lakásban. De a legnyomasztóbb hely ott a belvárosban volt. De palota lett belőle. Az az apró szoba, meg bálterem. És a mese egyre szebb lesz, egyre magával ragadóbb, egyre inkább színesebb. Te, ez már nem is mese, hanem eposz. Nem is tudok énekelni, de valahogy egy buta musical jut eszembe, egy réges-régi szerelem. Tudod olyan, amiben valahogy senki nem kételkedik, hogy a legjobb helyen, a legjobb időben él. Na nem mesélek én semmit, mert hiányoznak a mesék. Megyek tekerek egyet. Közben meg énekelek. Mint a Hazudósban a lány, aki végül ugyanazt a mesét mondja a gyermekének... Egyszer egy csillag, lejött fürödni a Bujtosba... Te voltál az a csillag... Hallod! Most meg hova futsz? Mondom, hogy Te voltál!