Megalkuvások. Lázadások! Éjjelsírások. Éjjelfutások. Sokatfutások. Elfutások. Kifutások. Világból. Most jön a forróság, most jön, hogy nem bírod tovább nyomja a fejed, nyomja a szíved, nyomja ki belőle.

Küldd ki! Hívd be!

Mindig sameszként, mindig szolgaként. Kis senkik között leolvad róla a sosem volt nagypolgár álarca. Azért szerettem az arcod, mert láttam benne a királynőt. Nőt. A csodát. Több van mi csodálatos, de  a Nőnél, ergo nálad...  A finomat, a nemest, a felsőbbrendűt. Azt kérdezték tőlem, ha nem lett volna tested, a szíved, a lelked, akkor is? Gondolkodás nélkül igen lett a válasz. Aztán fordul a kocka, telnek a hetek, hónapok, szárít aszal a nyár, az év. Lúgoz, mélyebbre lök, ott ahol egyre nagyobb a forróság... És félek, ha a szerelem puskaporos hordójáig jut... 

Azon gondolkodtam, hogy te vagy az ünnep, te vagy a húsvét, a pünkösd, te vagy a karácsony, te magad vagy az ajándék. Te vagy a szép idő, a langyos szél, az első nyári este, te vagy a fülemüle, a dalos rigó. Te vagy a vers, és te vagy a tenger... 

"– Szerette?

– Avvót a baj.

– Mír?

– Mer akit szeret az ember, annak mindent megbocsát."