Még a Stadion utcán laktam, amikor egyik délután így köszöntél rám a kiskocsma előtt. Kezedben egy sörrel, azzal a hamiskás mosollyal dobtad nekem a kérdést, hogy mekkora balek vagyok, én még csak most jövök haza, miközben te már beleszaladtál a délután örömeibe.

Ugyanezzel az arccal álltál a sidari apartman ajtajában, amikor bekopogtál, hogy keljünk felfelé, a görögök már kiszegelték az égre a Napot, a kocsi előállt, elviszel bennünket a szokásos szigettúrára. Tiszteletbeli korfui polgár voltál, mindent olcsóbban kaptál, mindenki ismert, még azt is tudták, mit fogsz rendelni. Csak a tested járt haza Magyarországra, te lélekben igazából görög voltál, a nyár, a tenger, a vodka-narancs, meg a Metaxa-kóla örök szerelmese. Egész évben két dolog tudott lázba hozni; az egyhetes síelés, meg a kéthetes korfui holiday.

Úriember voltál, Tibi. Egy lezser, őszinte, az életet könnyedén kezelő dzsentri. Élni tudtál, élni mint Marci Hevesen, te voltál az, aki nem foglalkozott pénzzel, holnappal, te magad voltál az „egyszer élünk!” létező, megelevenedett szobra. Ha kortársak lettetek volna, rólad írt volna regényt Jókai, Mikszáth, Kosztolányi. Te voltál a mi nábobunk, a Noszty fiúnk, Cseregdi Bandink.

Okos voltál, szellemes, rafinált, de soha nem ártottál senkinek, szánt szándékkal biztosan nem. Utáltad a kötöttségeket, a parolát, a fene nagy hajbókolást, de szeretted, ha valaki úrként, gazdagként, politikusként is képes ember maradni.

Szép reményű gyerekként kezdted, te voltál a makulátlan fiú a teniszpályán. Jól tanultál, akár házakat is tervezhettél volna, a debreceni diplomád szerint arra is képes lettél volna. De te a médiát választottad. Ott is a legjobb iskolákat végezted el, maradhattál volna Pesten, lett volna helyed a rádióban, az induló kereskedelmi tévékben. Kellemes orgánumod, éles eszed, barátságos személyiséged simán megengedte volna. De te hazajöttél. Hazajöttél, hogy a Magyar Rádió nyíregyházi munkatársa legyél, meg tévézz, meg műsort vezess, meg itthon legyél az egyik legismertebb médiaszemélyiség.

Bár a szakmát nagyon szeretted, de ezt is úgy kezelted akár az életet, nagyvonalúan. Neked az élet, egy mosoly, egy pillanat mindig fontosabb volt, mint a becsvágy, a siker, a nagy hisztérika, meg az örök reflektorfény.

Inkább választottad a Tófürdőt, az ismerősöket, haverokat, és már most azon gondolkodom, hogyan lehetne egy napozóteraszt Rólad elnevezni.

Néhány hete beszéltünk. Elmondtad az újabb „kórházi kalandodat”. Elmondtad, hogy autót cseréltél és talán most már lenne kedved dolgozni is. Biztattalak. Egyedüli gyerek az egyedüli gyereket. Fiatalabb a tiszteletreméltó kollégát. „Csináld Tibi!”

Aztán ma reggel Laurenczy Enikő ennyit írt; „Szobi meghalt”… El sem hittem, amit látok, amit olvasok. El sem hittem. Nem akartam elhinni, hogy ennyi volt.

Szobi! Dombrádon vagyok! A Tisza-parton. Voltál itt, a házat is ismered. Süt a Nap, a madarak megveszekedetten dalolnak. Még most kezd tombolni a nyár. És hiába keresnélek ma délután a Tófürdőn, hiába mennék utánad Korfura, te már nem leszel ott. Nem lesz ott a hangod, a mosolyod. Hiába várnak Moraitikán, Kavoson a görögök. 

Keresheted őt, nem leled, hiába,

se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,

a múltban sem és gazdag jövőben

akárki megszülethet már, csak ő nem.

Többé soha

nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.

Szegény a forgandó, tündér szerencse,

hogy e csodát újólag megteremtse…

Isten veled! Még találkozunk!