Az elején mindent megkapsz. Egy családot. Egy édesanyát, egy apát. Nagyszülőket. Minden a tied, az összes Rudi a hűtőben. Innen indulunk. Kisbicikli, csilingelő karácsony, Kisjézus. Innen indulunk, jó iskola, sport, tudás, ballagás, érettségi, szerelmek, diplomák. Az elején mindent megkapsz. Minden új. Minden szűzies, minden törékeny, de minden vadonatúj. Aztán jön az élet és ahogy mész bele a sűrűbe, hirtelen megtapasztalod, hogy az élet, ami korábban két kézzel szórta neked a kincseit, az most szépen lassan vissza is tud venni. Először csak villámcsapásszerűen, aztán menetrend szerint...

El tudja venni a legnagyobb szerelmed. Azt a lányt, aki úgy tűnt a legszebb, legokosabb folt a zsákodon. Aki borsó meg a héja...

El tudja venni a fiatalságod, az egészséged, a családtagjaid a barátaid. Mindent el tud venni. Mindent is. Aztán ott állsz egy júniusi reggelen. Amikor minden olyan zöld, hogy attól meg kell veszni, őrülni, amikor a város olyan szép, hogy abba bele kell szeretni, amikor a Nap pont úgy süt rád, amikor a verebek megköszönik a mekis zsömle "farát", amikor nézed a Bujtost, nézed ezt a várost, ami adott és ugyanúgy elvett, mint az élet. Nézed az autód, a házad és majom vagy, mert megkönnyezed az életed, mert megköszönöd a Jóistennek, hogy kaptál... Még ha el is vitte... Még ha el is vitte. Megköszönöd a percet, az órát. Mert tudod, az egész nem több egy torzónál, egy short story-nál. Mert tudod a boldogság attól még létezik, hogy benned most épp nem akar megfoganni. De ki tudja? Lehet már kinézett magának? Lehet már jár utánam? Már foglalkoztatom a gondolatait? Lehet, hogy épp úgy vágyik rám, ahogy én rá? Vagy az is lehet, hogy ez a boldogság; a várakozás, az izgalom..?