Itt a nagy, magyar ugaron történt. A napokban. Nyíren-e? Rétközben? Erdőháton? Maradjon titokban az informátor. Szóval egy nagyobbacska egészségügyi intézménybe, amit már papír szerint kórháznak is nevezhetünk, egy hétvégén, késő este, rohanvást érkezett meg egy hölgy. Erős izgalmi állapotban, orvossal kívánt azon minutában konzultálni. Kérdezték a nővérek aggódva, mi baja, hogyan tudnának neki segíteni, de ő ragaszkodott ahhoz, hogy csak egy orvosnak kívánja feltárni betegsége természetét. A nővérek ilyet még nem álmodtak, szóval néztek egymásra mint a vett malac. Most akkor mi legyen, ki kopogjon be doktor úrhoz, hogy jelenése lenne, keresik, szükség van a hosszú évek alatt megszerzett szaktudására. Erre persze nincs protokoll; nem vérzik, nem tört, nem vajúdik, csak orvost akar.

Jött is az orvos nagy sebesen, hogy akkor mostan, ha másképp majd nem megy, akkor majd hívják a papot, kenettel, a piócás embert, befőttesüveggel, meg a vajákos Birit seprűháton, de először azonban maradnak a tudomány talaján, kérdeznek, vizsgálnak, okosabbak lesznek. Van gép is, meg orvosság a vitrinies szekrényben, jöjjön, aminek jönnie kell.    -

- Doktor úr! Engem azonnal ki kell vizsgálni! – esik a fehér köpenynek, meg a tudós okulárénak a páciens. 45-50 év körüli nő. - Most rögtön, azonnal teljes körűen! – vált át ellentmondást nem tűrő parancsmódra.

- Jó estét kívánok! Miben segíthetünk? – kerekedik az orvos mind a négy szeme, mert látszólag nincs nagy baj, de hát kerülgethet itten bárkit a stroke, az infarktus, meg a rézfaszú bagoly is, szükség van a komolyságra, szükség van a szaktudásra.

- Engem ki kell vizsgálni, mert két hónap múlva meghalok! – váltott át sipítozó tónusra a nő.

- Két hónap múlva? – csodálkozott az orvos, egyre inkább.

- Két hónapom van még, oszt vége – erősítgette vehemensen a nő.

- És ezt ki mondta magának? Honnan tudja? – érkezett az ésszerű és persze jogos kérdés.

- Hát a fészbuk! – betlizett nagy komolyan a nő.

- A fészbuk? – és két fehér köpenybe burkolt kar tárult szét.

- Hát kitőtöttem egy „gíztet”, oszt az vót benne, hogy két hónap múlva meghalok... – szomorodott el a páciens hangja.

- Hogy úgy – bólintott a doktor, nagyot, ajkait összerántva, csücsörítve. – Egy gíztet?

- Igen! Igen! – válaszolta a nő. – Engem ki kell vizsgálni, mert két hónapom maradt hátra.

- És milyen kérdésekre kellett abban a kvízben válaszolni? – próbálkozott utoljára a doktor, látván ennek a fele sem tréfa.

- Hát… - most először bizonytalanodott el a nő… - A nevem meg, hogy mikor születtem – válaszolta, engedve bizonytalanul a magas „C”-ből.

- Szóval a nevét, meg a születési dátumát… – ismételgette a doktor elképedve, villámsebesen emelkedő vérnyomással. Az asszisztensnők a folyosóra tódultak, mert valami nagy nevetés készült kiszakadni belőlük, de a beteg előtt csak nem mertek kacagni. Odakint a folyosón aztán hahotázva dőltek, mint a kuglibábu.

- Akkor megkezdi a kivizsgálást? – kérdezett vissza a nő, érezve, hogy lanyhul a tudományos érdeklődés komolysága.

- Már túl is vagyunk rajta! – felelte a doktor késlekedés nélkül.

- Túl? – gyanakodott a nő, nem hitt a fülének. – És? Akkor?

- Ha azt akarja, hogy ne kerüljön kómába, két percen belül, most azonnal törölje magát a Facebookról – sziszegte az orvos. – És most alá szolgálja hölgyem, máskor meg ne rabolja az időt másoktól! - ezzel szélesre tárta az asszonyság előtt a vizsgáló ajtaját…

- De hát nem érti??? – fordult még vissza. – Én két hónap múlva meghalok!!! 

- Én meg most azonnal. Gutaütésben, ha még egy másodpercig is itt marad… - vágta a nő után a szigorú anamnézist. 

- Hát ilyen ez a magyar egészségügy, itt az ember meg is halhat, ha az orvosokon múlik – vonta le a végső következtetést és nagy duzzogva hátat fordított a kórháznak…

„Akkor lehet akárki is vitéz,

Ha a hite és már mindene romban.”

 

És mi van, ha magyarul nem ért az Isten? Ha hiába mondom a Jézustól tanult imádságot, mormolom a Mennyei Király vigasztalót és zsolozsmázom az Üdvözlégyet? Mi van, ha én csak egy migráns vagyok, egy betért, egy megtűrt, egy goj, akinek csak ennyi a dolga, legyen tűrve-tűrt szolga? És mi van, ha nem érti a szívem? Ha nem tudja, miről szól ez a morze, ha néz, de nem ért belőle egy sort se? És mi van, ha nem tudja miről álmodok? Ha mégse úgy van, ahogy mondják? Mi van, ha zörgetve zavarom, ha kopogtatva idegesítem, és hálám is csak valami fűrészelés a fülében? Mi van, ha én nem vagyok a választottak, a kiválasztottak között, én vagyok a fecske, aki itt marad a télnek, itt marad holló eleségnek? Mi van, ha csak sneci lettem, akit nagy halakra visznek? Mi van, ha én vagyok a megposhadt must? A ki nem forrt, ecetesedett bor? Mi van, ha én vagyok megsavanyodott leves, a penészes kenyér?

És mi van, ha pont ez, pont ennyi, pont így az én keresztem?

Kinőttük a világot?

Isten vagy a matematikai véletlen? Teremtés vagy evolúció? Nép, nemzet vagy globalizáció? Konzervatív vagy liberális? Nemzetállam vagy föderalizmus? Bináris családmodell, vagy szivárványos? Hívők vagy ateisták?

Két egymással egyre jobban birkózó, egyre elkeseredetten küzdő narratíva uralja a világot. Két lövészárok, két hideg és „meleg”háborúba bonyolódó szellemi áramlat feszül egymásnak. Minden túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy szellemi Verdun ez, vagy Ypres, ahol száll a gyilkos mustárgáz, ahol hónapok, évek telnek el úgy, hogy a megtévesztés, a hazugságok, az emberi félelemeket, ösztönöket kihasználó retorika működik.

Kinőttük a világot. A világfalu 7-8 milliárd embernek egyre jobban szorít. A fénysebességre kapcsolt digitalizáció, infokommunikáció pedig, nemhogy segítene nekünk, még mélyebb árkokat ás közöttünk. A Facebook egyperces görgetése során több hazugsággal, megtévesztéssel, csúsztatással, fake-news-zal találkozhat az egyszeri felhasználó, mint eddig bármikor.

A kegyes hazugságok összeadódnak, felszorzódnak, a végeredmény pedig elkeserítő. Persze mint minden embertelen dolog, ez is megszüli torz fattyúit, akik mint Kurázsi mama mindenhol is képesek boldogulni, kihasználni a helyzetet. Ők a világ opportunista parazitái, akik hitet, meggyőződést hazudva állnak ki a színpadra és jól vagy inkább rosszul, de folyamatosan előadják szemfényvesztő mutatványaikat. A „világpiacon” pedig mindig akadnak szájtáti tömegek, akik nem értik, nem is akarják érteni a világot és azt gondolják a szemük nem csapja be őket.

Egymásnak feszülő gigászok

Számomra mindkét nagy irányzatban a konzervatívban és a liberálisban is vannak elfogadható, megfogadható és követhető, követendő elemek. Ám a szellemi harctereken mutatott erőszakosság, az egyetlen helyes út lebegtetése, az egy az igazság eleve utálatossá teszi számomra a felkínált intellektuális mannát. Jól körberajzolható milyen kíméletlen, sok esetben fasiszta propagandával igyekeznek mindkét oldalon, a vélt- vagy valós igazságukat lenyomni a torkunkon. 

Négy területen egészen jól körvonalazódik, sőt napi szinten érzékelhető, hogyan feszülnek egymásnak a gigászok;

1. hagyományos család, családmodell vs. gendertanok, szivárványos elképzelések
2. hit vs. totális ateizmus
3. nép, nemzet vs. totális föderalizmus
4. migráció, mint szabad emberi jog vs. etnikai homogenitás megőrzése

Én vagy mi?

A keményvonalas liberálisok az individuumot helyezik mindenek fölé. Mivel többségében ateisták, úgy gondolják, hogy az egyén áll a képzeletbeli piramis csúcsán. Az egyént dicsőítik, az egyén dönt(het) a neméről, az egyén érdekei fontosabbak, mint a közösségé; egy életünk van, ebből kell a legtöbbet kihozni, az egyéni boldogulást ünneplik. Nem kellenek nemzetek, nemzetállamok, mert azok az ősi, begyepesedett törzsi gondolkodást jelképezik számukra. Egy kontinenseken, világon átívelő nagy, holisztikusan gondolkodó világkormányban látják a politika szuperlatívuszát.

A konzervatívok ellenben továbbra is úgy gondolják, hogy a teremtő áll a piramis csúcsán, az embernek, mint biológiai lénynek el kell fogadnia a korlátait, például a nemi determinizmusát. Egy nő és egy férfi házasságából kiindulva, a családban látják a társadalom alapját, ettől egy lépcsővel feljebb, egy jól meghatározható etnikai közösségben, vagy inkább nemzetben gondolkodnak, a nemzetállamot tartják a politikai szerveződés legmagasabb rendű formájának és úgy gondolják, és az államok együttműködését, gazdasági alapon, egyenrangú szövetségesek hozzák létre, a saját jólfelfogott érdekeik, egyeztetett értékrendszerek alapján. Ám az együttműködés nagyjából itt ki is merül(ne).

Ist der Gott tot?

A liberálisok számára a vallásos ember a múlt jelképe. A szekularizációt hirdetik. A vallás a társadalomra semmilyen hatást ne gyakoroljon. A vallás legfeljebb magánügy legyen. A hívő tartsák el a saját egyházukat. Az egyházak ne kapjanak állami támogatást. Csöndben mondom, hogy Németországban, ha egy állampolgár úgy nyilatkozik, hogy ő egy bizonyos egyház hívének tartja magát, akkor a fizetésének egy részét automatikusan átutalják az adott egyház számlájára. Kérdés nélkül. Aztán, ha ez így nem tetszik, akkor ki lehet lépni az egyházból. Ott lehet hagyni az egyházat. Hagyják is egészen szép számmal. Láttam én olyan pici templomot, Dortmund egyik lakónegyedében, ahol most oltári pizzát süt, az új tulajdonos…

Hüledezhetünk, hogy ez a világ vége, de most álljunk meg egy pillanatra. Vajon, hányan lennének vallásosak Magyarországon, ha kiderülne, holnaptól az állam kiszáll az egyházak finanszírozásából és ezt a hívekre bízza? Megjegyzem, hogy nálunk is azok az egyházak jogosultak az állami támogatásra, akik megfelelnek a „történelmi” fogalomnak. Nekik ugyanis a kormány szerint (is) adósok vagyunk. Adósok az elmúlt 40 évért, meg egyébként is az elmúlt 1000 évben a hazáért, a társadalomért tett áldozataikért. A többieket meg tartsák el a hívek, ha úgy tetszik. 

Eksztatikus torlaszok...

A liberálisok szerint pontosan a hit, az egyházi dogmákhoz való ragaszkodás miatt képtelen átlépni az emberiség a saját árnyékát. A vallási radikalizmusra, az ebből kifejlődő agresszióra (terrorizmus) stb. mutogatnak és sokszor egy kalap alá veszik a dzsihadistát, a tradícióihoz hűen ragaszkodó keresztényeket, sőt a haszid zsidókat is… A liberálisok szerint, például a katolikus papok középkori ruhákban, középkori elveket vallva parádéznak, szerintük döbbenetes mennyiségű pénzből. Az eltussolt, de annál szégyenletesebb pedofília-ügyeket emlegetik és ujjal mutogatnak a papokra…

A liberálisok nem fogadják el, hogy az emberek nőnek és férfinak születnek. Számukra ez már rég túlhaladott, azzal érvelnek, hogy az ember nemi identitása választható, hogy nincs különbség a szerelem és szerelem között, támogatják a különböző szexuális kisebbségeket és úgy gondolják, hogy korán elkezdett érzékenyítéssel az ember képes elfogadni, hogy a világ nem fekete és fehér, nem csupán a nőről és a férfiról szól.

A jólét alanyi jog?

A migránsokat illetően azt mondják, minden embernek joga van ahhoz, hogy ott éljen, ott boldoguljon, ahol neki tetszik, bontsuk le a határokat, mindenki számára nyissuk meg a lehetőséget a jobb életre.

A konzervatívok ezt nem csupán önfeladásként értékelik, hanem úgy látják a jólét nem alapjog. A korlátozás nélküli migrációt elutasítják, ahogy hisznek abban, hogy a többségnek a szülőföldjén kell(ene) boldogulnia. A konzervatívok csak menedékjogban gondolkodnak és ha egy országban stabilizálódik a helyzet, akkor szerintük vissza kell oda küldeni a menekülteket.   

A liberálisok persze azzal jönnek, hogy Európa öregszik, nem születik elég gyerek, a migráció hasznos, kell a munkáskéz. És lássuk be van ebben is van igazság, mert az ország legnagyobb csirkefeldolgozójába már most sem találnak megfelelő munkaerőt, az ukrán két hétig marad, aztán szalad Nyugatra, ahol magasabb a bér, erősebb a szociális háló, nagyobb a jólét és tessék most kerekíteni a szemeket; Ázsiából kell munkásokat hozni, akik elvégzik a munkát, és nekik kell munkásszállókat építeni… Ám a nyugati, boldog döner és édes-savanyú szagú multikulti mögött mindannyian látjuk a párhuzamos társadalmak veszélyét, és azt, hogy a menekültek egy részének esze ágában sincs dolgozni, csak a szociális ellátórendszer miatt döntöttek a migráció mellett...  

A félelmekre épülő világ

Mindezen túl mindkét oldal riogat, félelmet kelt. A liberálisok azzal, hogy az ország diktatúrába süllyed, a kormány célja, hogy kiléptesse az országot az unióból, hogy az olcsó „összeszerelő” Jánosok országa legyünk, hogy a papok a pénzért kiszolgálják a rendszert, hogy uniós pénzből csak azok gazdagodnak, akik közel ülnek a tűzhöz, miközben az ország többségének alacsony a bére, nem kap megfelelő egészségügyi ellátást és fizikai és szellemi rabszolgaként kell élnie az országban.  

A konzervatívok egy világot átívelő konspirációs hálózattól óvják az embereket. (lásd: Sorosozás) Szerintük ez a hálózat azon dolgozik, hogy megszűnjenek a határok, országok, hogy mindenhova migránsokat akarnak betelepíteni, hogy megszüntetnék a vallásokat, hogy a homoszexuálissá akarják nevelni a gyerekeket, hogy fasiszta módszerrel mossák az agyunkat és erre a teljes pályás letámadásra csak úgy tudnak válaszolni, hogy lehetőleg egyre jobban igyekeznek befolyásolni a gazdaságot, a kultúrát, a kommunikációt, az egészségügyet, a sportot, meg úgy en bloc mindent, ami az életünkhöz tartozik.

És az a baj, hogy sokszor még bólogatunk is, mert látjuk milyen az, amikor az USA demokráciát exportál, látjuk, hogy az unióban is az erősebb kutya párzik elve dívik, hogy aki nem lép egyszerre, azt azzal fenyegetik, hogy valóban nem kap rétest estére. Látjuk, milyen az, amikor az USA simán kidobja a fürdővizet a gyerekkel együtt, lásd Afganisztán, amikor a városi, elefántcsonttoronyban éldegélő, liberális értelmiségi lenézi, megveti a vidéki embert. Nem találja vele hangot, folyton csak azt mondogatja, hogy haladó az, ahogy ő látja a világot, maradi pedig a vidéki világképe... 

Van bajban a hétköznapi ember. Van bajban, mert alig egy éven belül majd választania kell. Választania kell majd liberális és konzervatív között. Valakire szavaznia kell. Valakiben meg kell bízni, valakit fel kell ruházni, valakinek megbízatást kell adni, valakit oda kell küldeni a húsosfazékhoz, olyan valakit, akiről  hisszük, amit ki tud kanalazni, abból mindenkinek oszt majd egy keveset.

Van bajban a Nyugatról hazatérő fiatal, aki egy médiaszűrűn keresztül értesül a világról, aki hozzászokott a nagyvárosok egyébként jellemzően és erősen liberális közegéhez... És van bajban majd mindkét oldal, mert őket is meg kell majd szólítani, őket is rá kell bírni, hogy tegyenek valahova egy "X"-et... 

Mindezen túl pedig fel kellene fogni, hogy a legnagyobb ellenfél nem a másik párt katonája…

Hanem a klímaválság, az elsivatagosodás, a környezetszennyezés, a túlnépesedés, az ebből következő soha nem látott mértékű migráció, egészségügyi problémák, a jelentős gazdasági problémák, eladósodás és a kilátástalanság.

Egyetlen válaszról, megoldásról sem írtam…

Béna kacsa vagyok.

Csak a feladványokat soroltam…

Az éjszaka megeszi a fényt. Jóllakottan csámcsog rajta, aztán hortyogva elalszik. Részegek gyászolják a Napot, a repedésekből denevérek jönnek elő és nagy, poros lepkékre kezdenek vadászni. A földön barna varangyok indulnak, siklók kúsznak, izzó, éhes szempárok keresik a prédát. Az éjszaka felkelti a ragadozókat és a gyönge lelkek dúdolni kezdenek. Csöndesen, a paplan alatt. Nagy kövér könnyek remegnek.

És akkor, aki kivár, aki eleget imádkozik egyszer csak megpillantja a hajnalt. Tisztul a kép. A férgek és a félelmek eltűnnek. Mert a leghosszabb éjszaka után is felkel a Nap, mert a leghosszabb éjszaka után is van reggel és láttad, tudod, hogy a hajnal előtt a legsötétebb az éjjel. Annyi közhely, annyi untig ismételt mondat után.

Összeáll az életed rózsafüzére, összeáll a mindennapi imádság. Összeáll benned az darabokra hullott ember, aki még viheti valamire, aki képes a Napnak csókot adni, a fákra télen is lombot ragasztani. Képes szeretni. Legalább magát. Mert egyébként kinek lenne ez a feladata?

Ám, túl árkon, bokron, túl kénes esőkön, jégviharokon, egyetlen dolgot biztosan tud az ember, hogy annyi átvirrasztott éjjel, annyi bolond suttogás, annyi álom után, még jőni kell, még jőni fog…

Vagy itt, vagy máskor, máshol…    

Márai itt született, Bethlen itt házasodott, Rákóczi imádta és itt is helyzeték örök nyugalomra. Kassa a nagy kincsek, magyar emlékek, álmok és a hűvös valóság városa. Kassa kincsestár, meseház és élő történelemkönyv. Kassa Janus arcú, köntösében iparváros, de szívében kosztümös film, ahol Rómeók és Júliák élnek, ahol egész estébe nyúlóan mesélnek a királydrámák, ahol nagyokat lehet sétálni, sóhajtozni, emlékezni.

Kassán egyszer szép, téli dzsekit kaptam, amit egy másik kabátba kellet dugni, hogy ne vegye el a vámos... Innen származik az első, igazi, - egyébként NDK-s-, modellvasutam. Apám Simsonnal is megjárta, én pedig hol könnyű, hol nehéz szívvel, sokszor.Tavasszal, nyáron, ősszel. Még télen nem. Pótolnom illene. Amikor tegnap a Zsigmond-toronyból jól körbepillantottam, úgy éreztem itthon vagyok. Pedig a toronyban kialakított városőr lakása zárt ajtókkal jelezte, a 160 lépcsőfok és az öt emelet, ahogy felhozott le is visz, nekem lent a helyem, lent hogy beleszagoljak a főutca nyüzsgésébe, parfümöktől és jószagú nőktől szédítő és nyomorult koldusoktól súlyos levegőjébe. Hogy a Rodostó-ház tőszomszédságban álló református templomban Szabó Páltól meghallgassam, hogy 1200 magyar látogatja a templomot, van óvodájuk, közösségük, úrvacsora idején az ajtón túl is áll a sor. Máraival szemben a Mészáros utcában le lehet ülni, de ki tudja, mond-e valamit a tót testvéreknek Rákóczi, Bethlen, Márai neve?  

Tudják-e, hogy nagy idők nagy krónikásai magyarok voltak, hogy a dóm Steindl Imre, a színház  Láng Adolf tervei alapján, a Jakab fivérek és Répászky Mihály tehetségét dicsérik. Hogy mindaz, amitől Kassa szívarculata oly elegáns, abban nyakig benne vannak a magyarok. És biztos tele van a város tót hírességekkel, de engedtessék meg, hogy elérzékenyüljünk, ha többek között Bocskai, Thököly, a Rákócziak, vagy Bethlen neve felmerül Kassa kapcsán.

Nekem Kassa a Med Malina is, ahol jó a savankás zurek, ahol a júhtúrós sztrapacska „haluskyibrindzova”, ahol  galuskának akkora a tisztelete, hogy takeaway büfével is büszkélkedik. Itt a képen azonban egy másik csoda látható. Spenótos palacsinta, fűszeres, paradicsomos mártásban. Vega, isteni és feledhetetlen. A Med Malina egyébként a Tripadvisor "népítélete" szerint még mindig a város egyik legjobb étterme. Tessék csak elolvasni!

A dóm pedig… Édes istenem. Tegnap szépen kinyitva, akár egy képeskönyv mesélt Szent Erzsébetről, Máriáról és Krisztus urunkról a több mint 500 éves szárnyas oltár…

Sokszor érzem úgy, ha szeretnék töltődni, ha szeretnék szépet, régit, hitemhez illőt keresni, akkor át kell mennem, helyet kell foglalnom és néznem egy kicsit a város nyüzsgését. Megéri…   

Nyíregyházán, a százéves patika mellett, a legendás Hatzel Mártonról elkeresztelt tér sarkán működött Urbán Sanyi mészárszéke. Ódon bolt volt, nyikorogva nyíló ajtóval, bent letűnt korokat idéző szatócsretróval. Sokat koptatott kőpadlóval, a sokat megélt, vénülő pulttal, az izzó „kerámialapoknál” is többet fogyasztó, de rendkívül megbízható hűtőkkel, az örökös kolbászillattal, a lókolbásszal, hurkával, pecsenyezsírokkal.

Ennek az ódon királyságnak pedig egy gyors beszédű, bajszos uralkodója volt, aki a keresztségben történetesen a Sándor nevet kapta. Urbán Sanyit nagy királynak tartották, a nyírségi kolbászok legendás fejedelmének, a tőkehúsok és az élet császárának, a hurkák exarchájának. Néhány éve, még a királyi televízió is felfedezte magának, miután az év hentese díjat megkapta, őfelsége, Urbán Sándor mutatta be a kamerák előtt, hogyan készül az újévi, ünnepi asztalon is jól mutató friss kolbász.

Urbán Sanyi maga volt az üzlet. A bolt lelke és lelkiismerete. Forgattunk nála Terus és Kálmányt, bizniszeltem vele, hogy megtöltötte a kolbászt, amit aztán édesapám füstölt fel Nyírbátorban, és időről-időre betévedtem hozzá, hogy halljam a hangját, beleszagoljak a birodalma mennyei illataiba és vegyek nála valamit, ami jó a házi tojás „alá”, a friss kenyér mellé, amihez illik egy kis lilahagyma, ami jó a lecsóba, részegen vagy józanul katonázva, ami ízlik majd a babámnak, amivel nemesedik és fineszesedik a paprikáskrumpli , ami nélkül a rakott krumpli, meg a korhelyleves csak legyintés.

Aztán láttam, hogy újul a bolt, gondoltam Sanyit is utolérte, legyőzte a 21. század, az újszülötteknek már új „shop” kell! Vártam, hogy nyíljon, hogy majd nagy csinnadrattával átadják, hogy menjek ünneplőben, tán még újra kamerával is, hogy hirdethessem úton-útfélen; Sanyi kolbász- és boltreneszánsza várja a régi, meg az új gyerekeket is! Sanyi újra füstöl, vág, tölt és kínál…

Aztán mit ád a Jóisten!?! Máma látom, hogy díszes már az épület, szép az ajtó is, fent meg egy, díszes, nagy cégér kérdezi; „Hová tűnt Sanyi?”

Jogos a kérdés, mondom magamba', tényleg, hova tűnt Sanyi? Sietve parkolok, állok félre a Debreceni, Dimitrov, ismét Debreceni utcáról, ott, ahol a Hatzel tér már kezdődne, néhány lépésre a 100 éves patikától…     

Bent női mosolyok, a szemrevaló Tóth Bettina igazít el; „- Sanyi nyugdíjba ment. Mi vettük meg a boltot. Sokáig gondolkodtunk mi legyen a neve. Aztán jöttek a Sanyi ismerősei és kérdezősködtek. Hová tűnt Sanyi? Na, végül így döntöttünk a blikkfangos név mellett!”

Bettina somolyog, azzal a dél-olaszos orcájával, közben én már körbejárok, nézem, vizslatom a takaros kisboltot, a választékot, a menő berendezést, a csillogó, talján kávégépet. Látom a törekvést; delikátesz bolt ez, a hűtőben kézműves sajtokkal, ínyencségekkel, finomabb ízlést igénylő, ennek megfelelően gondosabban ápolt pénztárcát kívánó árakkal. Van udvar, lesz itt még melegszenya (ami majd akár panininek, meg isten tudja minek becézheti magát) meg, akármi is és már látom is a lelki szemeimmel, hogy milyen irányba indulnának az új tulajdonosok. A Dózsának már bejött, talán nem kell nagyot álmodni, hogy a Hatzel téren is sikerüljön.

Aztán felteszem a legfontosabb kérdést; - De nem látom a Sanyi-féle kolbászt! Abból nem lesz a szortimentben? - firtatom.

- Tervezzük! – jön a válasz. – Szeretnénk! Beszéltünk is erről, Sanyival. Reméljük, hogy meg is tudunk majd vele állapodni.

Kellene is. Mondom, csak úgy magamban. Abból a díjnyertes kolbászból.

Urbán Sanyi, hallod ezt?   

Azt hiszem nem maradt más, mint, hogy hősök legyünk. Te, aki éppen unatkozva rám kattintottál. Lecsó után, görögdinnye, sör, zsíros kenyér, vagy éppen degusztációs menü után. Te, aki éppen haragszol a feleségedre, a gyerekre, vagy váltasz, válsz, vacillálsz, esetleg újra megéled a szerelmet és rád talált a legszebb harmónia, sőt szépen gömbölyödik a kedvesed pocakja. Te, aki szereti a rendszert és te is, aki utálja. Te, aki szerint lapos a föld, aki agymosottnak gondolja az oltásra jelentkezőket, te, aki szerint a globális összeesküvés áldozatai lettünk. Legyél Te is hős, aki most nagyot sóhajtasz, nem posztolsz, nem kommentelsz, csak elfogadod, bolond a világ.

Azt hiszem, nem maradt más, mint hogy hősök legyünk. Mi, akik túl- és megéltük a kommunizmus emberkísérletét, az emberarcú szocializmust, a zánkai úttörőtábort, a csernobili katasztrófát, a taxisblokádot, a Bokros-csomagot, a tv-székház ostromát, a gazdasági válságot és a NER-t, a pandémiát, no meg a második oltást is... 

Azt hiszem nem maradt más, mint hogy együtt menjünk fel a színpadra, játszani. Együtt, megtört szívvel, elvesztett illúziókkal, kicsorbult hittel. Azt hiszem, nem maradt más, minthogy mi rakjunk valami nagy-nagy tüzet… Na ez nem lesz jó! Így is iszonyú meleg van. Tüzet már gyújtottunk, most a lángokat kellene megfékezni, nem a gin-tonikba dobálni a jeget, nem a klímát kapcsolgatni, hanem visszaadni gleccsereknek, ami a gleccsereké.   

Te! Ebbe az élet nevű játékba bele lehet halni. Sorba halnak bele. Egyikünket a vírus, másikunkat a szorongás visz el.

Sőt, mondok valamit, a szerelembe is bele lehet halni, meg a szerelem nélküliségbe. Bele lehet dögleni abba, hogy túl sokan szeretnek, és abba is, hogy csak az az egyetlenegy nem szeret.

Te… most felolvasom a közhelyszótáram. Egy szupermarketben kalandozva, valami fura, megmagyarázhatatlan izgalom tört rám. Mint akkor vasárnap, amikor megállt egy autó a házam előtt és a sofőrkisasszony azt kérdezte tőlem, miért világít a „laposagumim” lámpa a műszerfalon.

Engem akkor tett le a repülő. Még csak néhány órája volt, hogy eldöntöttem az élet nem habos torta, nem főnyeremény, csak valami szolid kivárjuk, míg megjön a kaszás, mert mégiscsak katolikusok vagyunk, türelemjáték. 

Így volt. Akkor még nem is tudtam semmit. Ma már egészen jól játszom a hőst. Ma már egészen jól toborzom a megtört szívekből verbuvált magánhadsereget, ma már újra tudok imádkozni és elfogadni, hogy nem nekem áll a zászló.

És közben most éppen arra jutottam, hogy tudnék én rendező is lenni. Kicsit teátrálisan, kicsit közhelyszerűen, de mégiscsak a színpadra állítanám a világ legfontosabb darabját; az életünket.

Hogy is kezdtem? Azt hiszem, nem maradt más, mint hogy hősök legyünk! TE, ÉN, és Ő is. MI együtt. Magyarok. Európaiak. Meg a többiek is. Ha nem jól játsszunk bele fogunk dögleni. Mint a szerelembe.

De hát bolond aki, sír egy sivár(?) világ után! Bolond? Vállalom!

„Látod, nincs mit mondanom, a napot az órát sem tudom, csak várom, üzend; vársz…”

Ákos verset mond. Elkapcsolom. Régi vers. Régi nóta. Mindig ugyanaz. Péntek van, halak másznak ki a partra, most hűvösebb van a füvön. Te mondtad egyszer, hogy olyan szárazság volt, hogy a halak már a hetedik születésnapjuk ünnepelték, de úszni még nem tudtak… Az élet egyébként sivatag, a nők közösségi oldalakon hirdetik, náluk van az oázishoz vezető térkép. Kiszáradt kutak, anya nélkül felnőtt istenek, madarak hang nélkül, zörgő, szomjan halt fák alatt vezet az ösvény. Jönnek a dűnék, megeszik a világot, számban, mint lejárt lemez, a por recseg. Ösztövér tevék, könnyező szemmel úsznak el a semmi felé… Se vitorla, se part, koszos pulyák esőért imádkoznak.

A kirabolt égre nézek, felhők nélkül, boldogtalan, málló szoba a horizont. A Nap kegyetlen vakít, öl, fullaszt, hideg fröccsel álmodok. Konyháról, amiben te főzöl. Sűrű, őserdő kertről, hol a lombok téged ölelnek. Te varrod a boldogságom, levágod a szemembe lógó hajam, jobban lássalak és mosolyogsz, mutatod, hogy csak a fától nem látom a tengert. Az öblöt, a hullámot, se benne a halakat, kagylókat, álmokat…

és végül hagyod, hogy fennhangon elmondjam;

Lassú gőz, marhát puhít. Lassú víz, partot mos. Lassan búcsúzik a július. Bennem nagy nyári versek és egy kisfiú, aki nagyon szavalni akar. Itt a konyhában. Meg ebben a cincércsöndben, leült mellém az Isten. Ne tessék ezen meglepődni. Le szokott. Bár rég volt nálam. Jött volna. Csak valahogy sem őt, sem mást nem akartam beengedni, tudja az ég miért. Persze, hogy tudja. Így alakult... De erről majd később. 

Szóval, ha marhacombot akarsz párolni, akkor légy nyugodt, csendes, akár egy ilyen kánikulai este. Persze, ha nagyon nem bírsz magaddal, még futni is elmehetsz felőle. Nyugodtan. Hagyhatod a tudományra, a termodinamikára a többit. Ha úgy érzed, hit sem kell hozzá. Vagy lehet egészen másképp. 

Jóanyám a bátori kertből küldött zöldséget, apám nem restellte behozni, volt amúgy is dolga, hideg ásványvíz meg sose árt, hát örömmel tette le a konyhában. Beszéltünk néhány sort, aztán sietve távozott, ahogy szokott, elmúlt 70, de szívesen hetvenkedik, valahogy örökké harcol az idővel, nyughatatlan lélek. Na.

Szóval üres maradt a szék. Én a konyhában serénykedtem. Jutott eszembe, hogy Mexikóban, meg a görögöknél is fűszeres paradicsomban párolják a marhát. Nekiláttam, mert a marha, akár a híradózás nem játék. És amikor így nekiállsz a 40 fokban párolni,  szépen leélsz egy életet. A konyhában.

Eszedbe jut, hogy amikor először pörköltöt próbáltál a fene se gondolta volna, hogy ekkora türelemjáték, hogy óramű pontosan szükség lesz a füstölt szalonnára, a finomra vágott hagymára, kockázatot vállaló húsra, paprikára, kutyafasza paprikára, meg héjától fosztott és úgy egy fiatal női kebel ruganyosságára emlékeztető, bátori paradicsomra. Meg szükség lett volna Rád is, mert ma annyit beszéltem hozzád, annyit mondtam a magamét, hogy szükség lett volna mindent, töviről-hegyire személyesen is elmondani. Olyan szépen, mintha költő akadt volna a torkomon, és aki ezt a banális helyzetet is arra használná, hogy ütemhangsúlyban valljon neked szerelmet.

Szóval, már főtt a hús, már szétfőtt a hagyma, a paprika és valami lecsóra hajazó alapban úsztak volna az egyébként apróra vágott combrostok, akkor azt éreztem, nem vagyok egyedül. Bolond vagyok, ilyenkor mindig azt hiszem, hogy már itt vagy, költözöl, cuccolsz, nézel. Tudod Lovasi énekli ezt olyan triviálisan szépen;

 „És most kopognak

Az ajtóban állsz, én meg

Örülök, hogy itt vagy…”  

De mindegy is. Nem voltál. Ám a széken mégiscsak ült valaki. Tudod ismered, Kosztolányi is leírta;

„előkelő úr, az ég óriása,

a bálterem hatalmas glóriása…”

Szóval ez az előkelő úr, öltönyben, őszes, de formára nyírt szakállal, mosolyogva ült a konyhában.

- Egy hideg málanszörp? Sok jéggel, lime-mal? – kérdeztem zavaromban. – De van söröm, borom, ginem is… - tettem hozzá sietve, esetlenül. De szelíden bökött a málnás üveg felé.  

- Ezt a fajtát még nem ittam… - mosolygott.

Te! A Sparban vettem, na persze jó drágán Nektária, gourmet málna. Na erre bökött rá, és én még a jeget is elejtettem. Persze lemostam. De aztán meg arra gondoltam, hogy az előkelő úrnak mit jelentenek a bacilusok? Szóval. Ült, dünnyögött. Elővette a telefonját… El sem hiszed, neki milyen van. Görgette egy darabig. Aztán kikapcsolta. Irigyeltem. Ő megteheti. Kikapcsolja… Én nem. Már csak azért sem, mert mi van, ha éjjel hívsz, hogy máris induljak. Érted. Ugye megérted? Akkor is ott maradt, amikor én elmondtam neki, hogy most közel a cél, nagy számokban gondolkodom, most mennem kellene futni. Nem hosszút, rövidet. 

- Ne zavartasd magad! – bólogatott bátran és megfigyeltem, milyen éles vonala van az állkapcsának.

- Ránézne a marhára? – kérdeztem megszeppenve. Hogy azért ez elég tré, hogy ilyenre kérem. De láttam rajta, neki ez semmi. Marad, ránéz. Vigyáz a húsra, lesz még abból ragout a’la Mazatlán…

És akkor futás közben, amikor arra gondoltam, hogy a bálterem glóriása nálam ül a konyhában, ő vigyáz a marhára, én meg futok. Ahogy eddig is. Ki a világból. El, hozzád, meg vissza. Futok gyorsabban mint a fájdalom, a hiány, az önmagammal való örökös szembesítés. Futok, mert persze örömet is okoz. Mert közben látom, hogy a marha, az úr, a csillagok, a keleti égbolton felkelő bolygók, a július, ez a lelkemben lakó kristálytiszta indulat, mind szorosan összefügg. És mekkora csoda, hogy az életet, mint egyszeri, megismételhetetlen ajándékot szemlélhetem, hogy megérthetem apróságom, kicsinységem, és a múlandóságom nem jelenti azt, hogy porszemként, szemlesütve kell élnem, hogy a spiritusz, a lélek, kurázsi az visz, hajt, űz előre. A becsvágy, hogy megmutassam, hogy a rám zárt ajtókon keresztül, többnyire Jóisten háta mögött is tudassam, vagyok, létezem, hogy a hangom elér, körbeér, hogy a szívem dobog, hogy abban szerelem, szeretet csordultig, hogy vagyok az isten képmása, hibákkal, erényekkel együtt, hogy valami nagy bolond tangóban hangjegy lehetek…     

Te! Ahogy futottam és a tyúkszaros életem semmi kis értékeit számolgattam, miközben hajtottam az öregedő izmaim, hogy csakazértis, dafkéből, miközben zihálva löktem előre magam, ott a már későt cirpelő estében megértettem, hogy nekem ez maradt, az örök próbálkozó, az örök kísérletező, az örök újrakezdő szerepe. És tudod, ha nem vagyok képes ezt a szerepet megszeretni, engem sem fog senki.

Egyszer azt mondtam, már tudok magamnál jobban szeretni. Tudok. Most is. De ebben a forró júliusban, most magam ölelem át. Magam bátorítom. Magamnak rajzolok szárnyát és igézem a hátamra. Magamban keresem meg az angyalt. Én húzom ki magamból a tüskéket, operálom ki a szálkákat, melyeket az évek, meg a szerelmi alultápláltság okozott.

És képzeld, még most is itt ül. Int, majd olvasni akarja. Ha elment, kimegyek az erkélyre. Hátha lengedezik valami enyhítő szél, ami megesik még az ablakod alatt is járt. Majd jól megpletykáltatom.

Perduto