Úgy szeretnék nézni a világra mint egy bolond tv-re. Kívülállóként. Kezemben egy távkapcsolóval, egyszerűen túllépnék, ha médiatörvényekről, gazdasági válságokról és devizahitelekről esne szó.

Az igazi outsider oda kapcsol, ahol a számára kedves lányok éppen pitypangokat fújkálnak. Soha ennyire nem irigyeltem az időn kívül kerülő Mestert és Margaritáját. Az igazán szabad ember, akit nem rengetnek meg a világ balga eseményei. Nem közönyös, nem érdektelen, csak éppen hatalmába áll kiszedni a  köveket a kútból, amit a bolondok dobáltak bele. Fura ez, emlékszem tavaszokra, amikor a világ valóban terülj, terülj asztalkám volt. Emlékszem nyarakra, amelyeknek az éjszakáit egy vén cseresznyefa kérgébe véstem... Ittam a friss esővízből, a folyókból. Ettem rántott csirkét és petrezselymes újkrumplit (szigorúan Kleopátrát), miközben haraptam a tejfölös uborkasaláta illatát...

A lábam úgy járt, hogy csak kötelekkel lehetett megfékezni, ordítottunk kocsik ablakából, biciklik nyergéből. Szőrtelenek és könnyűek voltunk, mint a húsvét hétfő, április vége felé...

Vissza szeretném adni apám jóképűségét, édesanyám tűsarkakon kopogó ékszer lábait... Vissza szeretném adni nagymamám csillogó szemét, vissza szeretném hozni azt a karácsonyt, amikor Kodácsi nagyapám énekelte nekem a mennyből az angyalt. Vissza szeretném hozni azokat a félős öleléseket, azokat a csapongó álmokat...

Vissza szeretném hozni azokat a langyos tavaszi estéket, amikor seprűvel kergettük a cserebogarakat. Ki akarom cserélni a  szám ízét. Úgy szeretnék ember, férfi és magyar lenni, ahogy azt megálmodtam. Nem akarok szégyenkezni sem ember, sem isten, sőt politikus előtt sem. Nem akarok csúszni, mászni könyörögni, mint oktalan férgek a horogra akasztás előtt.  Nem akarom elveszteni a hitem, a nyakam, az arcom, az önbecsülésem. Nem akarok köpni, ha nevemet hallom, nem akarok szégyenkezni, fejemet csóválni és rosszul aludni, csak mert porszem életem a kompromisszumok spanyolcsizmáiba húzzák.

A büszkeség, a boldogság kakas-nyalókáit kívánom, cukrozott sűrített tejet, lágy kiflit, friss túró rúdit...  Aludni akarok, mint egy isten, termékeny álmokat pihegve magamból majd felkelni, élni, táncolni utcákon, tereken, kertekben és folyópartokon. Tenger akarok lenni, hullám és a víz ereje. Hang szeretnék lenni, erős, falakat, ósdi hiteket rengető hang. Kéz szeretnék lenni, simogató, becéző, építő kéz, mely írni sem restell.

Álom akarok lenni, mézcsepp, virágpor... Szél akarok lenni, a változás szele... 

Be akarok jutni szobákba, elzárt szekrényekbe...

Áldása akarok lenni, vasárnapi misén... Az isten ministránsa, tömjénfüst és misebor...  És legvégül magam akarok lenni, távolba néző maga-magam...