Sándor napon nem feleltünk. Nem írtunk dolgozatot. Ez volt a hallgatólagos megállapodás Szták Sándor tanár úrral. Még elsősök lehettünk, amikor a lányok, - naná, hogy ők, hiszen eleve ők voltak többségben és valahogy az élet megértésében, a gyakorlatias dolog intézésében is előrébb jártak, - eldöntötték, veszünk valamit Tanár Úrnak, felköszöntjük és amolyan könnyített beszélgetéssel megússzuk az egyébként kemény, komoly koncentrációt és áldozatot követelő, dupla németórákat. Nem tudom, hogyan, de egy üveg „piára” esett a választás. Azt hiszem Oláh Gabriella volt a főkolompos, de ennyi idő távlatából lehetett volna Kovács Beatrix a bandavezér a boltban, vagy akár én is…

A lényeg, hogy megvettük, becsomagoltattuk és az óra elején megleptük Tanár Úrat. Szták valóban meglepődött. A merészségünkön és tiszteletlenségünkön egyaránt. Ám, ahogy 23 derűs, szemtelenül fiatal gyermekarc nézett vele szembe, megenyhült. - Nem illik italt ajándékozni egy iskolában – mondta és pirulni kezdtünk, kényelmetlenné vált a kemény, beülős fapad és valahogy egyszeriben megértettük, egy üveg piával a tanáriba lépve, nem kezd dicsekvésbe az ember. - Jajj, Tanár Úr – próbálták oldani a feladványt a lányok. – Azért ugye nem felelünk, mégiscsak ünnep van! Arra már nem emlékszem, hogy a négy év alatt esett-e hétvégére Sándor nap. Talán. Talán akkor is elmentünk hozzá. Az is meglehet, hogy nem. Egy biztos, Sándor napon nem feleltünk, nem írtunk dolgozatot. Könnyű volt a szívünk, de attól még zúgott a passzív szerkezet, volt kérdés, volt feladat, mert bár könnyített órákat éltünk, de lógni, könnyelműsködni nem lehetett.

Ordnung muss sein!