Nem kell mindig tanulság - mondta nekem vállat húzva Kern András a színház büféjében... - Vagy maga szerint kell, hogy legyen? Nem kell... és belehörpintett a cukor és tej nélküli feketébe. Majd nevetve hozzátette; - A tanulság az, hogy nekem ezt a kávét nem szabad lenne meginnom... Tudja a gyomrom már nem bírja...
Kelj fel és járj… Hát most látjátok feleim, mindannyian Lázárok vagyunk! Házatok, lakásotok lett a sírkamra, a maga hűvösségével, távolságtartásával, magányával. Házatok, lakásotok árnyékvilágában magatokra hagyva vártok, reméltek, küszködtök, számoltok és mondogatjátok; ha majd vége lesz…
És bizony vége lesz! Mert eljön a „Mester” és kiparancsol majd bennünket. Kiparancsol, mert dolgunk van még, mert megsajnál bennünket és már rég kigördült a szeme sarkából az a könny, amit értünk ejtett. Nem vár tőlünk semmit. Most sem. Nem kér tőlünk semmit. Jámboran néz majd végig, ahogy a tanár néz az iskolából kiömlő, mosolygó diákokra a tanév utolsó napján. Ennyi volt. Elgörgeti a követ, ahogy kinyitja az ajtókat és szelíden int; tessék, menjetek…
Ám messze még a pillanat. Hiába fordult ismét egy Lázárszombatra a kalendárium, a valóság a ragyogó napsütés, a melengető tavasz ellenére is hűvös és félelemmel, bizalmatlansággal teli.
A nehéz napok egyetlen ajándéka, hogy jobban emlékezünk a tanulságukra. Változni, változtatni kell! Jobban hinni, jobban szeretni, jobban remélni. Jobban figyelni. Nem lehet átfutni, átszaladni az életen és az egyszer használatos, eldobható, cserélhető műanyag-lelkek világává zülleszteni ezt a bolygót. Fel kell nőni! Rá kell csodálkozni, ahogy Lázár csodálkozott rá az életre. Megélni, szeretve szeretni és fűszálat rágcsálva nézni, ahogy bárányfelhők bégetnek az égen… Meg kell tanulni ünnepelni, élni. Átadni magunkat a jónak, hogy az balzsamozza be a lelkünk. Mindannyian történetírók vagyunk és a közös történetünk kottáját olvasva bukkan elő a teremtő arca. Nagyzenekar vagyunk és bármelyikünk fúj, húz, üt mellé, akkor a közös zene lesz tőle élvezhetetlenebb…
Hát ezt üzeni nekem most Lázár szombatja…
Halljátok? Valaki már jön… Valaki már görgetné a követ…
*Megkértem a mandulafát: "Nővérem, beszélj nekem Istenről." És a mandulafa virágba borult.
*Ne nevess, jó uram, az Istent pontosan olyannak képzelem, mint magam vagyok. Csak magasabbnak, erősebbnek, bolondabbnak és halhatatlannak. Lágy báránybőr bundákon ül lustálkodva, és az ég a kunyhója. Nem ilyen pléhdobozokból összetákolt kunyhó, mint a miénk, hanem felhőből van. Jobb kezében nem kardot tart, nem is mérleget - az efféle szerszámok gyilkosok és mészárosok kezébe valók -, hanem egy nagy szivacsot, teli vízzel, mint a felhő. Balról van a paradicsom, jobbról a pokol. Jön a szegény lélek, meztelenül, mert elvesztette a testét, és remeg. Az Isten szemügyre veszi, és kuncog a bajusza alatt, de játssza a félelmetest: "Gyere ide - mondja neki, és mélyíti a hangját -, gyere ide, átkozott!" És elkezdi a vallatást. A lélek Isten lábához veti magát. "Irgalom, kegyelem - kiáltja -, bűnös vagyok!" és mondja, mondja a bűneit. Beszél, se vége, se hossza. Az Isten meg unja, és ásítozik. "Hallgass már - kiált neki -, megsüketülök!" És zsupsz, veszi a szivacsot, törül rajta egyet, és már föl is oldotta minden bűnéből. "Mars a paradicsomba! Péter, ereszd be a szerencsétlent!" Mert tudnod kell, jó uram, hogy az Isten hatalmas, nagylelkű úr, és a nagylelkűség megbocsátást jelent.
*A nevetés mély forrású, mélyebb az emberi szívnél, mely szabadító erőként fakad fel a legválságosabb pillanatokban, és el tud söpörni minden gátat - erkölcsöt, vallást, hazát - amellyel a szegény, gyáva ember bástyázta körül magát, hogy biztonságban tengesse nyomorúságos kis életét.
*Amíg megéljük a boldogságot, sohasem vagyunk tudatában. Csak ha már elmúlt és visszatekintünk, vesszük hirtelen - és gyakran csodálkozással - észre, milyen boldogok voltunk.
*Könnyebb egyszer s mindenkorra odadobni életünket, mint apránként áldozni fel a mindennapi harcban. Ha megkérdeznék tőlem, melyik út vezet az égbe, azt felelném: a legfáradságosabb.
(Nikosz Kazantzakisz)
Kedves Nikosz!
Már meg ne haragudj, hogy letegezlek. Tudod nálunk a főiskolán még JÁNOSI ZOLTÁN is megengedte a diploma megszerzése után, hogy csak úgy amice, JánosiZolinak szólítsuk. Pedig az nagy szó volt! Tudod Ő is olyan magadfajta gondolkodó ember, jó uram. Egy hűvös délelőttön megtanított arra, hogy kell meglesni a textus lelkét, hogyan kell meglátni a meztelen Vénuszt a szövegekben. És akkor mi olyan boldogan láttuk meg a vetkőző lányoktól megrészegülteket, vagy éppen szörnyülködtünk azon, hogy a lélektan nem vicc, még az ütemhangsúlyos versek szökkenő természetében sem...
Jajj, jó uram, hát megszámlálni sem bírnám, mennyi örömöt okoztál nekem. Egy darabig a regényeidben aláhúzgáltam a fontos sorokat, aztán úgy jártam, mint Esterházy Péterünk Ottlikkal. Legszívesebben egyetlen A4-es papírra írtam volna ki az összes betűt a könyvedből. Tudod, azért is, mert amikor Zorbászt olvastam újra és újra, akkor mindig meg voltam győződve, hogy ismerted a Kodácsi nagyapámat… Sejtettem, éreztem, sőt egy idő után tudtam, hogy abba a főhősödbe belegyúrtad nagyanyám Janiját is… Jajj, jó uram, ha valóban láttad volna...
Te azt mondtad, hogy a tánc a minden. Ő, akinek gyönyörű hangot is adott a Jóisten, hozzáfűzte volna, hogy a nóta is. Mert erre mifelénk éneklünk, ha sajog, ha fáj, ha hasad a szív és éneklünk, ha folyik a bor, ha szép lány lovagol az őszülő aranyifjak térdén és bele-belekiáltjuk a koronavírusos éjszakába, a fekete rigók éjszakájába, hogy akkor is szép élni, ha az ember éppen Krisztus keresztjét kapja a vállára!
Jajj, jó uram csak úgy tudlak elképzelni, hogy számoszi bort iszol az Öregistennel, Jézus urunk tölti nektek a következő kupát tele és nevet rajtad, ahogy hallja azokat a történeteket a krétai emberekről és nevettek, egész álló nap csak nevettek.
Hát idefigyelj jó uram! Hát én most annyira szeretek élni, hogy sírok. Nem örömkönnyek ezek. Nagy, buta krokodilkönnyek, mert vagyok annyira majom, hogy epedek valaki után. Pedig most Zorbász, meg a nagyapám úgy, de úgy a seggembe rúgná a nadrágot és kiáltanák; "Meg vagy te őrülve! Hát tied a világ, tied minden virág, minden csillag, minden madár, tied az összes lány kacaja, tied az élet…"
Mert nekem örökül ezt hagyták, hogy fityiszt mutassak azoknak, akik most hatalmat tudnak magukénak. Fityiszt, akik azt hiszik bárkinek szolgája, tollnoka is lennék, hacsak a Jóistennek, egyedül Néki nem. Fityiszt mutassak jónak, rossznak, kritizálóknak és rajongóknak. Beintsek ennek a hordának, amit úgy, de úgy szeretek. Az esendőségük, a félelmeik, a kispolgárságuk, a korlátoltságuk miatt. Mert ha a tükrükbe nézek, épp magamat látom, jó uram! Én vagyok a fösvény, a mizantróp, a hipochonder, én vagyok a sikkasztó, a betörő, a házasságtörő, a kisstílű, a tolvaj mind, mind én vagyok, a bukott, a beteg, a megvetett. És én vagyok, aki a Hegyi beszéd idején könnyezve hallgatja Krisztust és borul le az Isten előtt, hamut szórva a fejére és ígérgetve, megváltozik...
Jó uram! Ülök itt egy üveg Egri Csillag mellett. Nem fogy. Ökör iszik magába és hiába emelem az égbe, egészen az Újholdig a poharam, senki nem koccint ma velem.
Ti odafent éppen nagyba adomáztok, én meg itt lent éppen karanténban, fogságban, magányban és még éjjel fagy is…
Uram, de ha olvasod, ha férkőzésed volna, ha beszélnél a Jóistennel, akkor mondd meg neki, hogy már nagyon megszenvedtük ezt a járványt. Jobbak ugyan nem lettünk és ha kienged minket a kalitkából, mi akkor is csak borotválkozó, szőrtelenítő majmok maradunk. De ha már a saját képmására teremtett bennünket, akkor ne felejtse el, hogy jövő héten Nagyhét… Hogy fontos lenne a Húsvét, a hitünk legnagyobb próbája...
És ne feledje, hogy sikerült 120 kilométert futnom, minden apostolért tízet…
Meg azt sem, hogy titkon szerelmes vagyok. És Tőle tanultam meg, ami igaz, az sose múlik el…
Én meg itt újból és újból leírom jó uram, hogy nem fair, hogy porhüvelyed az imádott városod, Hérakleion falain kívülre temették el. Ám, ha kijárod, hogy a Jóisten ne haragudjon ránk, akkor még a nyáron viszek virágot a sírodra. Még a nyáron, jó uram és most megyek újra olvaslak, hogy új élj bennem, úgy éljen bennem minden sorod, mint egy gyerekkorban megtanult vers…
"Már minden helyen kerestelek, ahol nem vagy, csak azt a helyet nem találom, ahol vagy. Csak azt tudom, hogy ott vagy, ahol én nem vagyok. De hol vagyok én? Azt kívánom, bár itt lennél, hogy megmondd. Esetleg ha nagyon-nagyon erősen kívánnám, akkor itt lennél?"
„This song is about wanting something you can't have. The song is short, and you want more of it, but can't have it, which is why you love it. The song is not too short, it's just right. If it was any longer, it would kill your desire. Sometimes, wanting something is better than having it. If we had it, we'd just fk it up anyway. You know you would. There are things in this world that are better off without us.”
Egy járvány idején az embernek arra is ideje akadhat, hogy a szívében felhalmozódott érzéseket, töredékeket, maradványokat, azt a sok érzelem-porcicát kitakarítsa. A tavasz is segít. Valahogy ilyenkor kevésbé romantikus, inkább opportunista és kérlelhetetlen a kérges szív és a tyúkszemes lélek. Aminek nincs helye már, attól megszabadul. De fura ez a nagy lendület. Az igazán makacs dolgokat, azokat hiába takarítod ki, reggelre ismét ott vannak. Ismét és ismét… Olyan ez mint az Ágnes asszony esete. Hiába mossa…
És aztán szépen megbarátkozol ezzel a dologgal. Nem azért, mert feladod, hanem egyszerűen olyan picire hajtogatod össze az egódat, hogy ki mered mondani; vannak dolgok, amik jobbak nélkülem. Vannak dolgok, amikhez én nem kellek. Nem kell beleszólnom, nem kell benne lennem. Iszonyú nehéz ezt elfogadni, hogy te kiszállsz, de az a mocskos repülő felszáll, hogy a vonat pöfög tovább, az autó elmegy…
Baromi nehéz belátni, hogy nélküled is felkel a Nap, hogy más csókok csattannak, hogy más lepedőket gyűrnek össze. És amikor ezen is túl vagy, amikor a szívedbe vágott árkokat, melyek mindig, örökre megmaradnak egyszerűen átléped, és akkor megkezdődik egy másik élet.
Nem jobb, nem szebb. Egy másik élet. Erősen buddhista dolog ez. De akár felfoghatjuk a 40 napos böjtnek. Lemondásnak. Feledésnek. Öntisztulásnak.
30 nap hústalanság után, szeretetvendégségben édesanyáméknál húst ettem. Nem lettem rosszul, nem fájt semmim, de utána egész éjjel rosszat álmodtam… Forgolódtam az ágyban. Újból és újból felkeltem és elaludtam. És az álmok egyre csak folytatódtak. Ez volt az én büntetésem a mohóságomért. Mert a dolgok ilyenek. Nem úgy fájnak, nem úgy büntetnek, ahogy azt néha gondolnánk…
DE amiben biztos vagyok, ami igaz, az nem múlik. Az soha nem múlik. Az igazán jó szerelem az, ami bármikor, bárhol, bárhogy folytatható… Ami egyszerűen belátja, hogy az élet már csak ilyen, nem kéjutazás, leányálom, hanem valami belső parancs; folytasd és ha nem lenne elég szigorú, ha más irányba mennél, akkor is visszaparancsol benneteket; folytassátok…
Szóval, ami igaz, az nem múlik. Ha múlik, meg nem igaz.
Vagy mit tudom én. Nem értek hozzá. Éppen össze vagyok zavarodva. És csak úgy írogatok itt, mintha nálam lenne a bölcsek köve.
Egy hónap alatt 100 kilométert futottam és még mindig nem azé, aki fut… Hanem a könyörületes Istené…
Ül a gép előtt. Leseperte az üres feles poharat az asztalról. Szilvapálinka szagától penetráns a konyha. És zokog. Egy gépet tervez. De nem megy a munka. Az egész világot szeretné rákapcsolni. De nem megy a munka. Ereje lenne, még feje is hozzá, de kopik a hit, olvad a remény…
Felnéz az égre; - Uram tudod Te egyáltalán, hogy mi folyik idelenn? – kérdezi értetlenkedve. – Uram, hát nem értenéd a papjaid? Nem hallod a hosszú imádságokat, fohászokat? Hát nem mondják az angyalok, hogy üresek a templomaid, hogy a pápád egyedül áll azon a hatalmas téren és csak szitál rá a szürke eső… Hát nem szól Szent Antal, hogy egyre többen érkeznek közvetlenül a kórházból? Uram, hát senki sem bűntelen? Hát eljött a harsonák ideje?
És akkor térdre rogy… - Először a szerelmet vetted el. A fényt, az értelmet. Most pedig éppen a világot. Kihúztad a dugót a kádból és nagyokat kuttyogva, örvények közepette tűnnek el az emberek, az országok… Uram, hát nem hallod, hogy az utolsó kenetet kiszolgáló papok halnak meg a fehérre meszelt falak között? Uram, hát hol a te ispotályod? Hol a te kegyelmed? Hallasz-e minket? Vagy így látod jobbnak? Ez lenne a nagy terv? A világunk legvége? Ez a lenne a végső megoldás? Hát nem maradt bűntelen senki, hát nem maradt egyetlen igaz sem köztünk?
Ül a gép előtt. Zokog. Hallgatja a zenét. Lovasi Bandi énekel;
Egyedül fekszem, álmomban nővel voltamAztán felkelek és nézem kicsit az éjszakátEgy pár szaros csillag nézi, hogy a szívemHogy lökdösi a Holdat az égen át…Csak hang legyen és fény, sok szép halott állatMutassa neked, hogy mennyivel jobb nálad….
S még egyszer nekikezd. Nekilát. Tervezi a gépet. Lázasan. A lélegeztetőt, hogy az egész világot kösse rá… Hogy az egészet.
Zelenszkij hetek óta sürgette a Nyugat-Európában dolgozó ukrán származású vendégmunkásokat, hogy amilyen gyorsan csak lehet térjenek haza. Az elnök tudta, hogy rövidesen „nyugati” szomszédjaihoz hasonlóan be kell majd zárkózni az új típusú koronavírus ellen. Aztán március 15-én jött a hír, hogy meg is lépik az elkerülhetetlent, lezárják a határokat. A nyugaton dolgozó ukránok egy részének, azonban esze ágában sem volt hazatérni. Úgy voltak vele ismerve a hazai egészségügyi rendszert, inkább ott igyekeznek átvészelni ezeket a heteket, ahol éppen élnek. Arra persze talán még ők sem gondoltak, hogy a munkaadók egyik napról a másikra felmondanak nekik és kiürítik a munkásszállókat. Le is út, fel is út. Nem maradt más hátra, mint hazamenni. Csakhogy közben szinte minden európai ország lezárta a határait és így a hazaút rémálommá vált az ukránok számára. Hiszen nemcsak veszélyes most tömegközlekedési eszközre ülni, hanem a buszok, vonatok is legföljebb egy-egy határig szállítják az utasokat.
(fotó: Móricz Csaba)
Ráadásul Ukrajna vezetése azt a nyilatkozatot tette, hogy eddig volt idő a hazatérésre. Aki nyugaton rekedt, az maradjon is ott, mert március 15-től a saját állampolgáraikat sem engedik haza…
„Nem veszélyeztethetjük 40 millió ember egészségét!” - mondta hűvösen Zelenszkij. Az úton lévő ukránok azt érezhették, hogy két szék között a földre estek. Mindezt úgy, hogy többek között Magyarország is humanitárius folyosót biztosított a hazatérő szomszédoknak. Este kilenc és reggel 5 között vehették igénybe a magyar útvonalakat a hazafelé igyekvők.
A tapasztalat mást mutat...
A szigorítások ellenére, szombaton, március 28-án, Záhonyban, azonban azt tapasztaltuk, hogy az ukrán hatóságok mégiscsak hazaengedik az állampolgárokat. Bár a határon hivatalosan csak és kizárólag az ellátást biztosító áruszállítás megengedett, az ukrán hatóságok buszt küldenek a határon rekedt állampolgáraikért.
Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy bármivel is érkeztek meg Záhonyba az utazók, le kellett szállniuk a vonatról, buszról, vagy kiszállni a kocsiból és a határ előtt megvárni, míg az ukrán oldalon indított transzferbuszok értük nem jöttek.
(fotó: Móricz Csaba)
Szombaton 11:30 körül közel 300 ukrán állampolgár várakozott a határátlépésre. Szinte kivétel nélkül maszkot viseltek és türelmesen várták a buszokat. Közben a magyar rendőrök ügyeltek rájuk, hogy az utazók egy helyben maradjanak és ne veszélyeztessék a Záhonyban élők egészségét. A szájmaszkos, 14-24 órát utazók elcsigázva várakoztak a kordonok mögött, majd fegyelmezetten hajtották végre a magyar határőrizeti szervek utasításait.
Csehországból jövök. Tegnap kirúgtak a munkahelyemről. Egyik napról a másikra elbocsátottak, azt mondták mindenki oda megy, ahova akar. A határokat zárják lefele. Úgy döntöttem lelépek – mondja a kárpátaljai származású Ákos. – 14 órát utaztam idáig – teszi hozzá, miközben lehúzza a maszkját. – Először egy ukrán sofőr elhozott a cseh-osztrák határig. Ott gyalog kellett átmenni. Aztán ugyanez az osztrák-magyar határon. Majd egy másik ukrán meg idefuvarozott. Jó pénzért…
Tegnap délután indultunk el – teszi hozzá Baksa Edina – Idáig három busszal sikerült eljönni. Először úgy volt, hogy két hét karanténba kerülünk, mert nincs elég alapanyaga cégnek, ahol dolgoztunk. Aztán egyik napról a másikra szóltak, hogy a cég elbocsát minket, mert nem tud munkát biztosítani. Szóval mehet mindenki, ahova tud. Annyit mondtak még, hogy a leállás minimum fél év, de az is lehet, hogy 2 éven belül nem is mehetünk vissza…
A kimerült fiatalok hatalmas bőröndökkel, hátizsákokkal jöttek. Benne az egész életük. Az ezeréves Ikarus csomagtartója hamar megtelt a poggyászokkal. Az utasok felszálltak. A busz pöfögve indult el a Csap felé. A sajtóértesülések szerint, jelentsen is bármit, otthon "elkülönítik" a Nyugat-Európából hazatérőket…
Nézem a fotókat. A facen ismét végigszalad a vintage, a retro, a múltba bámulás. Valami édes, borongós vágyakozás a boldog békeévek, a letűnt aranykor után. Amikor a szerelem csak egy easy game volt, amikor még ősz hajszálak nem színesítették sötét hajunk, amikor reggel úgy ébredtünk, hogy megettünk egy oroszlánt, édesanyánk olyan csinos volt, hogy férfiak fütyülgettek utána, kiittuk a Tiszát és a Jóisten csak nevetve legyintett ránk; hadd éljenek…
Nézem a fotókat… és látom, mondogatom, de szépek voltatok, de édesek, enni- és zabálni valók. Szirupba mártott este ez, folyik a bor és siratom a tegnap tavaszait, amikor csak annyi bajunk volt, hogy mikor nyílnak már a tulipánok, mikor állíthatunk májusfát, mikor lesz pisztácia, puncs és csoki ízű a nyár…
Bámulom… Ebben az ismét télbe merevedett tavaszban, amikor szűk lesz az egérlyuk, amikor mindenki orvosnak öltözik, amikor éjszakára is kell a vegyvédelmi esőkabát…
Hol vannak a bolondos feketerigók, hol vannak az inszomniás, pornóra éhes kecskebékák, hol vannak az éjszakából hajnalt kurjantó fiatalok? Hol vagy szerelem? Hol vagy kedves? Hol vagy hát Kisangyalom?
És azt kívánom, hogy nullás vérem helyett, alkohol folyjon az ereimben, azt kívánom, hogy ismét 2012 legyen, amikor a Szerelem érkezik meg a szerkesztőségbe és én csak kapkodjam a levegőt…
Gyászhuszárok, fekete batárok nyikorognak az úton, a tó jégpáncélról álmodik… és akkor imádkozni kellene... Imádkozni kellene, újból nekifeszülve hinni, mert olyan édesen alszanak a mindig ifjak és várják, hogy valaki azt ígérje nekik; lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér…
És magamban káromkodva követellek, magamban köpködve énekellek, szájam sincsen, úgy üvöltök az éjben. Gyere élet, gyere szerelem, gyere nyár; Te győzz le minket.
Van egy kotyogósom. Egy szarvasi. Nincs urizálás. Nincs Bialetti Brikka. Csak ez a Békés megyei art deco-ban megfürdetett alumíniumcsoda. Ez a főzés után is szenvedő, szortyogó, elégedetlenkedő készülék, ami hosszú percekkel a munka után is még liheg és szó szerint majd belehal a végeredménybe. Él. Küzd. Malac a jégen...
Szóval vele készítem a szürke és napos, csapadékos és száraz reggelek életelixírjét. Azt már mindenki tudja, hogy egy adott kávéfőző legyen szó automatáról, Brikkáról, kotyogósról, filteresről, kapszulásról, dugattyúsról (french press) ugyanabból a kávészemekből egészen más feketét készít.
Én most belenyúltam. Kételkedve ugyan, de levettem a polcról egy valódi csodát. Két csomag Lavazza (espresso és d’oro) szemes után valami egészen nem kommerszet.
Hogy miért éppen a Flores Del Café dal Nicaragua nyerte el a tetszésem, azt már nehéz lenne meghatározni. Talán a csomagoláson lévő Gauguin-ra hajazó (vagy az is?) impresszionista festmény miatt? Van nekem egy nagy szerelmem, majd az egyszer megírja, hogy igazam van-e, vagy nagyot tévedtem a művészettörténet útvesztőjében…
Egy biztos jobbat nem is nézhettem volna ki a polcról. Aki szereti a testes, lenyűgözően aromás kávéízt, eleinte virágos majd lecsengésben csokoládés jegyekkel, az egyszerűen imádni fogja. Bevallom, az én kotyogósom négy személyes és alig 1 óra alatt elfogyott, mind a négy porciócska…
Nem lehet megunni, magához láncol, még a böjt ellenére is kísért és itatja magát.
Aztán, amikor kiderül, hogy a közép-amerikai szövetkezet, ahol gyártják, csak és kizárólag nőket foglalkoztat, minden szüret kézzel történik és a kávé megvásárlásával még a női egyenjogúságot is támogatom, akkor már biztosan tudtam, ez nem bűnözés, ez bizony a nők, a munkájuk előtt való tisztelgés…
Szóval nem tudom, hogy a Brikka mit főzne belőle. 100% arabica így valószínűleg, nem lenne vastag cremája, mert ahhoz némi robusta sem árt, és az is rejtély, hogy egy Illy Ferenc-féle eszpresszó 10-15 baron mit varázsolna belőle, de azt tudom, hogy kotyogóssal isteni fekete készül ebből az olasz átlagnál sötétebbre pörkölt csodából…
Vegyétek, (jó áron kapható, 500 gramm 2000 forintba fáj), igyátok! Támogassátok a nicaraguai lányokat, asszonyokat, hogy fent a hegyen, 1600 méter magasan ügyesen gondozzák, ezt az elegáns kávét varázsló csodanövényt!
Ma még rettegünk. Ma még rettegünk és elkerekedett szemmel nézzük; kint vannak az utcán, és nem félnek! Bent van a boltban és nincs rajta maszk, kesztyű! Tegnap este fiatal szerelmeseket láttam a Bujtos partján. Csókolóztak. Mert ilyen a szerelem, nem fél a „kolerától”… És én tudtam, hogy attól a csóktól nem lesznek, nem lehetnek betegek, mert abban a Jóisten szereleme csókolja őket…
Aztán ahogy enyhül majd a rettegés, elkezdünk számolni. Kiesést, veszteséget, munkanélkülieket. Elszámolunk, kiszámolunk, megvonunk, elengedünk és fájni fog. Mint most, amikor éppen a halottakat számláljuk…
Ám ahogy mi behúzódunk a csigaházba, egérlyukakba, paplanok alá, Cagliari kikötőjében pajkos delfinek jelennek meg, Velence piszkosszürke csatornái kitisztultak és boldog szardellákkal lesznek tele. Zakopane egyik utcáján pedig nyugodtan sétálgatnak a szarvasok…
Mi pedig csak számolunk. Nincs vendég, nincs vásárló, nincs megrendelés, nincs turista, nincs belépő, nincs közönség. A nagy semmi, a nullával osztás ideje jött el. Nézünk magunkon körbe, hogy milyen törékeny ez a számokra épülő, technokrata, kapitalista világ.
Közben meg delfinek kergetőznek Cagliari kikötőjében, szardellák növekednek a velencei csatornák tisztuló vízében és szarvasok legelésznek a Piłsudskiego marsallról elnevezett parkban… A Bujtoson meg elcsattannak a járványnak fityiszt mutató csókok…
