Diary of Cardinalis

Cardinalis szerint...

Cardinalis szerint...

Temetés és felhívás…

2008. szeptember 03. - Cardinalis

Kedves barátaim és ismerőseim! Egyeseket szomorú szívvel, másokat örömmel tájékoztatom, a nyilvánosan önmarcangoló, bugyután kitárulkozó énem, ezen az éjszakán befejezte földi pályafutását. Egyetlen teátrális mozdulattal lehelte ki lelkét és hagyott itt bennünket. Egyszerű, földhözragadt lélek volt, legnagyobb hibája, hogy életképtelen. Maga után csupán egy banális testben, 31 éves férfit hagyott hátra. Az árva megsegítése érdekében később gyűjtést szervezünk. Most engedjétek meg, hogy Kosztolányi szavaival búcsúztassuk az elhunytat.

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.
 
(Kosztolányi: Halotti beszéd)
Azoknak, akik most ezen az éjszakán békésen álmodnak új jövőt és talán hozzá is bújnak valakihez, boldogságot sikeres vállalkozást kívánok… De mégis csatolok egy Pilinszky verset, amelyet főiskolás koromban mondtam utoljára egy szavalóversenyen és amely hűen tükrözi a lelkiállapotom.
(Még mozgóképes változatot is találtam hozzá, bár az előadásmód nekem modoros.)
 
Én megtehetném és mégsem teszem,
csak tervezem, csak épphogy fölvetem,
játszom magammal, ennyi az egész,
siratni való inkább, mint merész.
 
 
Bár néha félek, hátha eltemet
a torkomig felömlő élvezet,
mi most csak fölkérődző förtelem,
mi lesz, ha egyszer mégis megteszem?
 
A házatok egy alvó éjszakán,
mi lenne, hogyha rátok gyújtanám?
hogy pusztulj ott és vesszenek veled,
kiket szerettél! Együtt vesszetek.
 
Előbb örökre megnézném szobád,
elüldögélnék benn egy délutánt,
agyamba venném, ágyad merre van,
a képeket a fal mintáival,
 
a lépcsőt, mely az ajtódig vezet,
hogy tudjam, mi lesz veled s ellened,
a tűzvész honnan támad és hova
szorít be majd a lázadó szoba?
 
Mert égni fogsz. Alant az udvaron
a tátott szájjal síró fájdalom
megnyílik érted, nyeldeklő torok.
Hiába tépsz föl ajtót, ablakot.
 
A túlsó járdán állok és falom:
gyapjat növeszt a füst a tűzfalon,
gyulladt csomóba gyűl és fölfakad,
vérző gubanc a szűk tető alatt!
 
Mi engem ölt, a forró gyötrelem,
most végig ömlik rajtad, mint a genny,
sötét leszel, behorpadt néma seb,
akár az éj, s az arcom odalent.
 
Így kellene. De nem lesz semmi sem.
A poklokban is meglazult hitem.
Vigasztalást a játék sem szerez,
az éjszakának legmélyebbje ez.
 
Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed.
Nem érdekelsz, nem is szerettelek.
Aludj nyugodtan, igyál és egyél,
s ha értenéd is átkaim, - ne félj.
 
 

 

ui: aki úgy érzi elkíséri "szerettem" utolsó útjára, az a bejegyzés végén, kommentként csak annak a virágnak a nevét írja oda, amelyet leginkább kedvel...

Szerelmi körutazás...

2008. szeptember 02. - Cardinalis
Ez a címe Sommerset Maugham darabjának, amit ma este játszanak a nagyszínpadon. Szerelmi körutazás. Talán csak ennyi az éltünk, egy rövid körutazás, az élő testek, fehérjeláncolatok világában. Egy bohó, buta, néhol komoly, néhol nevetséges, bugyuta körutazás a Szerelem nevű égitest körül.
 
Olvasom a megjegyzéseket és nevetek. Nevetek azon a szappanoperán, ami ilyen kellemes társaságot teremt. Olyan érzésem van, mint egy nagy piacon. Nagyapám imádta a piacot. Akkor is alkudott, ha esze ágában sem volt vásárolni. Egyszerűen lelki kielégülést okozott neki, ha az eladót két vállra fektethette. Arra gondolok, mennyire élvezte volna 'Sztambult, a Török Riviérát, vagy éppen Tunéziát. Bár őszintén megvallva, az olyan helyek, ahol nem árulnak disznót, lovat, tehenet, nem is lennének izgalmasak számára...
 
Írjatok csak! Bátran. Jól esik, még akkor is, ha néha csak bazsalygok, nemcsak én vagyok nagy gyerek. Hiába tanultunk pszichológiát, hiába minden észérv, minden szociológiai ismeret. Szinkretizmus és tárgy körüli összeverődés, a szerelem, mint olyan, bolondot csinál belőlünk. Meg ez az internet nevű ablak is, ahol arc és név nélkül lehet dobálózni. Ajánlatokat tenni és véleményt formálni.
 
A titkokra éhes olvasóknak, csak annyit mondok, nem reménykedem, és nem várok semmit. Csak annak örülök, hogy már nem a leköpnivaló kategóriába sorolnak. Annak örülök, hogy kiderült, nem vagyok rosszakaró, számító és elveszett lélek, beszélnek velem.
 
Nem tudom, mit hoz a holnap, nem tudom, magamhoz ölelem-e majd a boldogságot. Lesz-e olyan nő, aki igent mond nekem, egy ragyogó napon, egy hűvös templomban. Nem tudom meddig tart ez megváltozott, mélyen érző állapotom és mikor jön elő a nagyképű, lekezelő másik, akit meggyűlöltem...(ó szent skizofrénia)-))) Nem tudom van-e jövőm, vagy csak múltam.
 
Keserédes lettem. Étcsoki. Hiába a magas kakaótartalom, ember kell, aki ezt elviseli és szereti. Vagy egy olyan társ, aki erre kattan rá.
 
Kérdeztétek mit szeretnék.
 
Higgyétek el tudom, mit akarok. Azt is, hogy kivel...
Visszakozom... Vagy legalább is azt tudom, milyen személyiséggel, milyen emberrel lennék képes kihozni "magunkból" a maximumot.
 
Édes élet, miért vagy mégis keserű???

Bűn és bűnhődés...

2008. szeptember 01. - Cardinalis

A sors mindig váratlan fordulatokkal büntet bennünket. A beletörődés és a belenyugvás után érezhetjük úgy, már egészségesek vagyunk. Vége az álmatlan éjszakáknak, vége a büntetésnek. Készek vagyunk új élmények befogadására. Aztán elég egy szó, egy mondat és összeomlik minden. Ott állsz, ismét pucéran a színpadon és rajtad nevet a közönség. Neked dönteni kell. Dühöngve elrohansz vagy felvállalod a kirótt szerepet. Micsoda döntés! Köpködés és tapsok közepette játszani, a nyílt színen... Fogalmad sincs dráma vagy tragédia... Sírsz, nevetsz, nyüszítesz vagy szangvinikusan ácsorogsz egyre megy... Döntened kell...

A döntésképtelenség végső soron létünk bizonytalanságának el nem fogadásából fakad. Minden cselekedetünkkel az egyéb alternatívák rovására tesszük le a voksunkat valami mellett. A döntés minden esetben lemondással, ha úgy tetszik, egy kis halállal jár. Annak felismerése, hogy nem vagyunk képesek minden kívánt alternatíva megélésére, nem kis keserűséget jelent. Félő, hogy az önmagunk különlegességébe vetett hit alapjai rendülnek meg egy-egy kritikus helyzetben meghozott döntés által. Lemondani a rosszabbnak ítélt alternatívákról annak ellenére, hogy a jelenlegi helyzetben nem tudom megítélni jövőbeni alakulásukat?! Igen, ez a megoldás. (kulcsi blogja)

ui: csak attól óvja meg az isten az embert, hogy érdekből tapsoljanak neki vagy szégyenszemre dróton rángassák, akár egy marionettfigurát... mindkettő szánalmas lenne... vagy már ez is mindegy?

 

"A félelem az elme gyilkosa..."

2008. szeptember 01. - Cardinalis
Fortélyos félelem igazgat minket s nem csalóka remény.                                                        
Csupa félelem, csupa lemondás a létezésünk. A megégett kezű és szájú emberek vörös hadserege, vesz körbe. És attól félek én is közéjük tartozom.
 
Ha őket kérdezed, azt mondják; megtanultam a leckét. Meg én!
 
Emlékszem, egyszer nagymamának volt egy rendkívül vad kandúrja. Ez a macska egyszer azt gondolta magába, hogy megnézni a sparherd tetejét. Persze mindez télvíz idején történt, és szerencsétlen állat ugyanazzal a mozdulattal pattant vissza a forró vaslapról, ahogy odaugrott. Napokig lábra sem tudott állni. Aztán meggyógyult. Soha többé még csak a sparherd közelében sem lehetett látni.
 
Így vagyunk ezzel mi is. Esküdözhet nekünk valaki, tépheti a száját, befészkelhette magát a szívünkbe, ha egyszer megégeti az ember maga-magát, elkerüli a veszélyforrást.
 
Csak az a kérdés, lehet-e örökké félelemben élni, örökké rettegni? Az ember ráadásul körültekintőbb, odatartja a kezét, és nyáron biztos lehet benne, hogy nincs tűz a spórban…
 
Más..
 
Vajon az elveszettet bizalom, a visszavágott, irtott bizalom, képes-e visszanőni? Az elveszetett hit, megtalál-e bennünket? És ha megtalál, elfogadjuk-e újra? Jesszus, mennyi kérdés…
 
A színházban láttam az Élet, mint olyant… 30 év házasság után, mi tesz a kisember, ha egyszer csak rádöbben, a neje tehet arról, hogy elrontotta az életét…
 
Én persze csak addig jutottam el, lesz-e egyáltalán valaki, akivel 30 éves házassági évfordulót fogok ünnepelni. Egy biztos szeretném, ha lenne…
 
Ismét más…
 
Az útkeresésemhez megtaláltam egy régi kedvencet… Ha már Katrinám, Ákost emlegette…
 

Eppur si muove...

2008. augusztus 31. - Cardinalis

 

Tegnap megmozdult a Föld... Tegnap olyan történt, amire nincs magyarázat...

Talán később lehet, hogy mindent megmagyarázok, de az is lehet, hogy most Wittengsteinenk van igaza; amiről nem lehet beszélni hallgatni kell...

Nekem ez a dal járt a fejemben. Ez a dal volt, minden vallomásom...

Persze ezt is Presser szerzemény...

Ahogy tegnap is, majd jelentkezem...

A VIDORon vagyok...

2008. augusztus 30. - Cardinalis

Elkezdődött. Igen elkezdődött a mi fesztiválunk, a mi VIDORgásunk. Magyar népzene, afrikai dallamok majd a színházban A Csúnya... Új Színház, régi arcok. Gáspár Sándor, Nagy Zoltán, Pokorny Lia, Almási Sándor. Mindannyian jó nevű, sokat foglalkoztatott, tv-ben is látható arcok. Ráadásul rendkívűl kedves riportalanyok... 

A fesztivál egy picit döcögősebben indult, mintha az emberek nem találták volna meg olyan könnyen a főteret, mint augusztus 20-án. De lehet az is a baj, hogy még nem utalták át a szeptemberi fizut, így aztán egylőre nincs magyaros fiesta hangulat.-))) Estére azért csak megtelet a Kossuth tér, és persze a nagyszínpadból átalakított kamaraterem is...

Itt láttam a Csúnyát. A Csúnya a szépségről szól... Mennyire relatív minden, hogyan veszítjük el az arcunkat, hogyan uniformizálódunk, az előrejutás, a pénz, siker, csillogás érdekében. A csúnya nekünk írodott, átlagos hétköznapi embereknek, akik híresek, szépek és gazdagok akarunk lenni. A csúnya azt vágta a szemünkbe futószalagról kerülnek le, az egyforma, trendi emberek, szépségkirálynőnek, fotomodellnek, énekeseknek, kikáltott sztárocskák. A csúnya arról beszélt, ne veszítsük el az arcunkat, ne kerüljünk bele a szürke masszába...

Ui:

Elképedtem milyen kedvesek vagytok mélyen tisztelt kommentezők!!! Köszönöm  a rám, ránk, magunkra fordított energiát, szavakat és gondolatokat. Köszönöm Helénának, Canonnak, Treffnek és valahol Zsunak is...

Thargie Csőrmesternek üzenem a gyermekkori barátságokon nem fog a rozsda, az idő és a távolság sem. Ja és tündér az a kisbaba...

Majd jelentkezem...

http://www.happyartfestival.hu/2008/

Új lecsó…

2008. augusztus 28. - Cardinalis
Mondd, tudsz még úgy szeretni, ahogy magadat szereted?
Ahogy eső ivódik a földbe, természetesen
Megbocsáss, ígérem arról, mi elmúlt s úgy bánt
Nem álmodom többé sohasem, mert szökevény volt ez a szerelem…
 
Annyi bugyuta dolog futott ma végig az agyamon. Ezer izgalom, ezer félsz, ezer öröm és ezer bánat. Mérlegen hintázom ezer este. Versek és textusok. Hibák, bűnök, tisztaság és örömök. Köröttem egy bolond világ, főként négykeréken. Pöfög és pusztít. Egy világ, ahová nem kértem beutalót és nem is lesz remélem soha a szoc. otthonom. Nem lesz nyugalomház, csak őrültek ketrece. Ezzé tettük. Ezzé tettem. Cinkostársatok vagyok. Patakhang, szélsuhogás helyett kalapács koppan, fűrész felel, reszelő sikolt és ettől alszol el… Milyen lesz az álmunk, nagy isten, milyen lesz az édes álmunk?
 
Egy fiatal hölgyismerősöm végigolvasta a blogom. Azt mondta néhány év múlva pirulva fogok erre az időszakra emlékezni. Pirulva, égve fogok arra az emberre gondolni, aki az önsajnálat dagonyájában, arra fanyalodott, hogy akár egy buta kamasz, nyílvánosan veszítse el a fejét. Igen, azt mondta, ő akkor csinált ekkora „hülyeséget”, amikor kamasz volt. És azt mondta ennek semmi értelme sincsen, ez nem több mint önsajnálat. Bevallom őszintén kinevettem. Ki én! Azt kérdeztem tőle, miért baj az, ha az ember felvállalja az érzéseit? Mitől lesz egy sebzett férfi nevetséges? Hol van ilyenkor az emancipáció?
 
Azt kérdezem, ki a férfi, aki elnyomja magában, vagy az, aki nem fél a könnyektől sem?  
 
Persze az okosok majd jobban tudják. Az okosok, majd elmagyarázzák, miért, mitől nevetséges egy őszinte megbánást tanúsító ember. De kérdezem, hol a határ a komolyság és a nevetséges között?
 
Soha nem tudtam magam komolyan venni, nem tudtam eljátszani a magát istenek játszó embert. Sokan kérdezik, miért nem folytatjátok a Kálmánkát? Sokan pedig azt vágják a fejemhez, nem leszel hiteles, ha folytatod… Mi az, hogy hiteles? Mi az, hogy felnőtt? Hol van a határ a gyermeki én és a felnőttek összes póza és modorossága között. Az a gyermek, aki orvososdit játszik kevésbé értékes ember, mint egy agysebész??? Mondjátok meg, hol határ? Hol a mezsgye, a tisztelet és a tiszteletlenség között. És a régi kérdésem, hol a határ bűn és bűntelenség között? Vajon a tékozló fiú valóban megérdemli a levágott ökröt?
 
Önsajnálat? Jesszus! Figyeljetek már, egyetlenegy életünk van. Ebben az egyetlenegy életben kell boldognak lenni, megvalósítani magunk, álmodni, élni remélni, erdőbe jutni elveszni, hajótörést szenvedni és túlélni. Ha hiányzik valami, valaki hát hiányzik! Lássák, tudják a többiek is. Ha szükségem van valakire, hát szükségem van! Ha úgy érzem az elveszett boldogság helyett, nincs olyan, nincs egyenértékű boldogság, még megközelítőleg sem, akkor miért ne legyek panaszos? A mástól szerzett öröm, az mástól jön, nem attól, nem tőle… Nem vele… Őrület-))) Ó, dehogy. A tények makacs dolgok.
 
Érezni, fájni lenne szégyen? Persze ismerem én, vágom én a helyes utat! Kőarc. Nem mutatni semmit. Vállalni magam, koszosan, fázva. Felállni és azt mondani; íme, az ember! ECCE HOMO! Íme az ember, aki leporolta magát és új életet kezdett.
 
Miért baj, ha nem kell az új élet?  Miért baj, ha mégsem szeretem ezt az embert..? Gyűlölöm, utálom a gyengeségeivel és az erényeivel együtt!
 
 
De mégis… De mégis szeretem ezt az embert, aki lenézi magát, de hajtja, űzi valami cél. Hajtja, űzi a terv, hogy jobb világot teremtsen. Szeretem ezt az embert, aki szerzetes szeretne lenni, vagy máskor költő és hadvezér. Szeretem ezt az embert, aki képes sírni a verseken. Aki soha nem látott dühvel ágál az ellen, hogy a kultúrát, az igényes művészetet senki sem akarja tölcsérrel csepegtetni az emberek fejébe.-)))
 
Szeretem ezt az embert, aki magányában, az őrülettel flörtöl, aki idealista, aki úgy zokog a pusztulás örvényei láttán, akár egy kamasz, vagy inkább egy óvodás. Aki most úgy ír, akár József Attila, amikor a szabad asszociációk jegyzékét vetette papírra. Ez az én békeversem, uram, ez az én végső vallomásom.  Ez az én új lecsóm. K. nélkül főzött lecsóm.
 
Igen. Főztem. Lecsót. Egyetlen nagymámtól kapott zöldségből. Vállaji füstölt disznóságból főzött magányos lecsót. Igen nekiálltam. Apróra vágtam a füstölt húsos szalonnát, aztán a vörös és lila hagymát. Aztán jött a zsírleszívás, a szalonnát még egy pici vízzel is felöntöttem. K. is így tette tavaly. Aztán jött a hagyma üvegezése. Közben paprikaszeletelés, paradicsomkockázat. A paprikát a forró zsírban megforgattam, egy picivel később hozzáadtam a paradicsomot. Főztem… Pároltam… A végén egy kis vállaji csípős kolbászt adtam hozzá. Megjegyzem, a szalonna nem érzékelhető, olyan picire sütöttem, olyan parányi tepertőket sütöttem a szalonnából, hogy öröm volt nézni…
 
Megmutatom a végeredményt.
 
 
Jajj, mennyi időm volt végiggondolni mindent. Mennyi komoly gondolatom volt. Mennyi őszinte érzés. Aztán minden összefonnyadt, mint a lecsó. Csak attól félek, az íze sem lett olyan...
 
De mégis Új Lecsó ez! Ha valaki betéved hozzám, majd megmondja milyen lett.
 
Arra is gondoltam, milyen lenne egyszer egy papírfecnit találni reggel az autómon. Mondjuk ennyi lenne rajta: hívj fel, te szerencsecsomag...! És egy mosoly-jel… Vagy hűvösebben; itt jártam… redőny lehúzva… miről álmodtál? Netalán; utállak…
Cyranó… Csak te tudnád szebben….
 
Igen, egyben biztos vagyok, nincs kedvem az olcsó vigaszhoz. Ha jön is bármi, ha lesz is Új Lecsó, akkor az kihívás legyen. Dolgoztasson meg. Érezzem a súlyát a szerelemnek… Érezzem, hogy oda kell tennem magam. És lássam, két szememmel győződjek meg, magamért szeretnek. Önmagamért, ahogy látom a világot, ahogy felolvasok, ahogy Új Lecsót főzök. Ne azért az egyébként lenyűgöző, pénzszagú díszletekért, amit a szüleim, nagyszüleim szerencséje, munkája és végetlen áldozatvállalása teremtett körém… A szőrömért és a bőrömért szeressenek. Azért az egyébként esendő, gyönge, de nagyon is harcias és jövőképes lélekért, szívért, ami bennem dohog, ami hajt, lázít és előre dob…
 
Micsoda közhelyek. Micsoda középszerű vágyak. Most kellene extravagáns lenni. Ahogy az egyik kollégám és fityiszt mutatni a sorsunk, kiröhögni az egész abszurd marhaságot és ahogy a Braveheartban, Mel Gibson teszi, lehúzni a nadrágom és a pucér seggem mutatni a Sors és meghökkent istenségek felé…
 
De nem teszem. Hiszek abban, hogy Jób vagyok. Jób, akit csak próbára tesz a Jóisten. Próbára, hogy a végén ezerszer és ezerszer kárpótolja mindenért. Csak az emlékekkel mi lesz uram? Mondd, ha jön majd az Új Lecsó, akkor mi lesz a múlttal? Tudom, ne ragaszkodjak, lépjek bátran, még akkor is ha a semmi sincs a talpam alatt…
 
Heléna! Igen Don Quijote ébredése a másik kedvenc Quimbijéktől…  Jajj az a versszak…
 
Annyi minden bajjal kell még megküzdenem
plusz még itt van a nyakamba varrva
egy lefejezett szerelem.
Tükröm, tükröm, tükröm mondd meg nékem:
Jól áll-e ez nekem?
 
Igen jól áll... Egy sebész még rendbe is fogja tenni. Aztán majd ezt mondom, igen véres volt a nyaka, de megmenekült. Akkor pedig egy másik dalt fogok énekelni, azt már Presser Picitől. Ezt;
 
Két szív, két esély, két arc, két sors
Két jel, két irány, merre hív?
Két világ tán összeér, mint napfény és éj
Hol hajnal vár, hol az éj felszáll.
 
Hány dal? Mennyi idő? Hány hang? Hány szó?
Hány csel? Hány csalás? Mennyi jó?
Hány mosoly? Mennyi színlelés? És hány tévedés?
Ha hozzámérsz, amíg hozzám elérsz...
 
Nem akarom azt, ami eltép.
Ne szakítson el, aki megvéd.
Rossz a híd, ha közénk áll.
A szerelem fölött nincs király.
Hazug, ami ellenünk támad.
Nem akarom tudni a vádat.
A szív a törvény fölött áll.
 
Két sors, két remény, két múlt, két arc
Két szív, egy esély, meddig tart
Két világ, tán összeér
Mint napfény és az éj
Hol hajnal vár, hol az éj felszáll...

Ui: Zsu nagyon eltűnt. Pedig vártam, hogy bátor legyen...

Fogkavics és megváltás…

2008. augusztus 26. - Cardinalis

 

A kékek és a sebek távoztatják el a gonoszt, és a belső részekig ható csapások.
(Példabeszédek 20/30)
 
Ez az utolsó levél; álmok között
Szülték bennem a csillagok
A remény belőlem elköltözött
Nem is jöhetnek jobb napok
Ez egy utolsó levél, egy meg- nem-írt
Egy befelé kiáltó pillanat
Nem szántja toll a jó papírt
Szememben lángok vallanak
Szép vagy: és nem csak fénytelen
Sugártalan büszkeség
De másnak jele van testeden
Megijednél, ha értenéd
Várj
Tudod, hogy hiába menekülsz
Hiszen akármerre is mennél
Mindig utolér
Az utolsó levél
Ez egy utolsó levél és vége van
Éreztem valamit, azt hiszem
Szégyellni kéne most magam
Árnyékot vetsz a szívemen
Várj
Tudod, hogy hiába menekülsz
Hiszen akármerre is mennél
Mindig utolér
Az utolsó levél
 
(Ákos – Utolsó levél)
 
Ma valahogy, mint a mérgezett egér. Ez olyan közhelyes (igaz Zsu?, akit eszem ágában sincs fenyegetni, de azért egy könnyed coming out-tal felfedhetnéd ki a jó ég vagy te), szóval ott jártam közhelyes, mert egy fura kavargó, bujkáló érzésről beszélek. A vihar előtti csendről. Arról a megmagyarázhatatlan lelkiállapotról, amikor a bennünk szunnyadó intuíció, mint egy kisgyerek hirtelen feláll és járni kezd. Szóval érzed, hogy valami készül, nem tudod mi, nem is sejted, azonban minden idegsejted a láthatatlan történések felé fordul, minden axon és dendrit, picike antennává alakul. A mellékvesék ontják a vérbe az adrenalint, szinte fáj a derekad a derekas termelékenységtől. Nem tudsz megülni sehol, nincs nyugalom, a lábad mozog, a bokád reccsen, zihálsz, öntöd le a torkodon a jéghideg vizet. Semmi sem elég, a lélek a szív űz, minden éhes benned. A kihűlt szerelem hamujából valami kimászik… Főnixem… Mindegy mi történik, mindegy hol vagy és ki vagy… Veled is megtörténhet… Amikor mérgezett egérként rohangálsz jusson eszedbe, hogy történni fog valami. A sors lépdel a kertek alatt, a bárányok idegesek, de hallgatnak…
 
Pedig tegnap (hétfőn) Pósival bicikliztünk ki Sóstóra. Furmint-fröccs Barnával, tanár úrral és megannyi karakterrel, akik nélkül az édes-bús, krúdys „Saósthó” mit sem érne… Szóval tegnap még nem éreztem ezt a bennem fortyogó katlant, ezt a szív-tektonikai mozgást, itt a bordák ketrecében. Az este pedig olyan nyugodt volt… Akár az éjjelem… De délutánra minden megváltozott, felfőtt, túlfőtt és kifutott…  
 
Este leszedték a fogkövem. Azt kérdezte a doktor bácsi, hogy kérek-e injekciót, mert ez bizony fájni is tud. Nem kértem. Nevetve csináltam végig. Azt mondtam nekik, mármint az asszisztensnő is ott volt természetesen;
 
-       Nincs ebben semmi fura, legföljebb az, hogy a vésőnek, olyan hangja van, mint egy visító ártánynak disznóvágás reggelén.
 
Nevették.
 
-       Na ilyet sem mondott itt még senki. - mosolygott az asszisztenső.
-       Hát igen – feleltem neki – ki milyen szociokultúrából jön, olyan hasonlatokban gondolkodik.
 
Na erre még jobban nevettek. Megjegyzem a fogamról egy nagy nyomású (lehet Kaercher) berendezéssel szedték le a plakkot. Úgy éreztem magam a székben, ahogy egy old timer érezheti, miközben a homokfúvó az utolsó darab ősrégi festéket és rozsdát is legyalulja az acélkaszniról… Holnap meg lehet nézni a mosolyom, habfehér…
 
Fura dolog a fájdalom. Annyi mindenhez képes hozzászokni az ember. Ül a fogorvosi székben, néha bele-bele nyillal a fájdalom. Az érző idegek fénysebességgel küldik az ingereket az agyba, és ennek ellenére te mint egy félkegyelmű csak arra gondolsz, mi ez az elmúlt időszakhoz képest.-) Gábornak azt mondtam, néha azért nem tud az ember új életet kezdeni, mert szüksége van a fájdalomra, az önsajnáltatásra, szüksége van erre a végtelen melankóliára. Ebbe burkolódzva úgy tűnik nem fázik, és nem is érheti újabb csalódás sem... 
 
Helénától kaptam egy e-mailt. Személyeset. Nagyon jól esett. Nem tudom megtehetem-e, de a rám vonatkozó részt idemásolom, mert jobban én sem tudnám elmondani, mi történt velem az elmúlt években. A következő sorok egy szakember véleményét tükrözik és ezért ez sem lehet egy vállrándítással elintézni…
         
Ti férfiak, ha azt vesszük, egyszerűen vagytok kódolva. Elég egy csinos fenék, egy szép láb, egy szép arc, és végetek van. Ez nem baj. Legyen így. Amikor belebotoltok egy ellenállhatatlan kísértésbe, nem mertek nemet mondani, mert féltek kihagytok valamit. Ez sem olyan nagy baj. Evolúciós történet. Mi csajok meg túlspirázzuk.  Szóval, hogyan is lehetne egzakttá tenni? Bocsi, de matematikusként, logikailag fogom levezetni. Adott egy út, amin haladsz a születésedtől. Ha az olvasataidból jól látom, egy szerető, gondos családban nőttél fel, ahogy fontos volt az emberbaráti szeretet, tisztelet. Mentél az utadon, jöttek a többnél több külső hatások. Iskolák, főiskolák, siker, ismertség. Gondolom, elég sokáig tudtad tartani a helyes utat. Aztán egyszer csak ott találtad magad, az azt kapok meg, akit csak akarok életérzésben. Kitágult a világ, és elérhetővé vált minden. Te meg elvetted szépen sorban mindent, amit kínált az élet. De ez már nem az az út volt, amit a szüleid mutattak, nem az a szeretet, tisztelet útja, amit tőlük tanultál. Eltévedhettél. Szólj, ha baromság! De ha nem baromság, akkor olyan nagyon egyszerű a megoldás. Találd meg azt a csomópontot, ahol eltévedtél. Csak oda kell visszatérni. Nem megváltozni kell, hanem visszatérni abba a pontba, ahol tudod, hogy eltévedtél. Aztán csak visszatérni a helyes útra. Van egy közhely. Ha egy kupleráj nem működik jól, nem a bútorokat kell lecserélni. Nézz körbe magadon. Valóban abban a társaságban vagy, ahol szeretsz lenni? Válogasd meg, kik azok, akik tudják, hogy ismered, a helyes utat. Ne háborúzz. Írd a blogodat, és keresd a helyes utad. :)
 
Heléna… Szép Heléna… Egyrészt a magam, másrészt a többi eltévelyedett férfitársam nevében is köszönöm… Abban reménykedem, hogy soha nem késő, soha nem késő bizonyítani…
 
 Én szóra váltanám a gondolatot
De félek, hogy nem érdekel
Sajnos nem állnak össze a mondatok
Én nem ide jöttem, nem ezt akartam
Reményt kaptam csak az útra, én,
Az örök átutazó
Azt, hogy minden bűnöm megbocsátható
 
(Ákos – Hello)
 
A megváltás fél tizenegy körül érkezett... Istenem, ismét nem fogok aludni...
Ilyen az ő kegyelme, azt is tudni kell elviselni…

Háború!?!

2008. augusztus 23. - Cardinalis
Kitört. Kitört a háború! Benne volt a levegőben. Nyomasztó csönd előzte meg. Vihar előtti. Már a madarak sem énekeltek. Aztán egyszer csak, bombatámadás. Közel csapódott be, az én felségterületemen, de nem okozott sérülést. Nem tántorított el…
 
Eddig ez a blog egy siratófal volt, most átlépte a saját árnyékát. Eddig egy magát sajnáltató férfi bináris, nyilvános naplója volt. Most már sokkal több attól. Sokkal több, mert nemcsak azok szólalhatnak meg rajta, akik a szipogó kisfiút megsajnálják, hanem azok is, akik a sötétből, a semmiből jönnek elő, és egy ellenséges, fröcsögő, eltorzult arcú oldal véleményét tükrözik.
 
Olyanok, akik néhány mondatból, sértettségből, pletykákból fércelnek véleményt. Olyanok, akik nem ismerik a szavak erejét, akiknek fogalmuk sincs, milyen gyönge lábakon áll minden vádjuk.
 
Még azt is írják, ismernek. Hm. Úgy, ahogy azokat az emberek, akikről a kommentekben írnak? Vagy úgy, ahogy magukat, a saját tenyerüket? Ó, hogy szeretitek a sárdobálást, meg a nyilvános megkövezéseket! Élvezettel nyomjátok  a szerencsétlen vergődő fejét a víz alá. Kéjes élvezetet okoz, ha beletörlhetitek a lábatokat? Ettől elégültök ki? Hm? Dominák és dominátorok vagytok latexbe öltöztetett csorba lélekkel?  
 
Dőltömre Tökmag Jankók lesnek:
Úgy szeretnék gyáván kihúnyni
S meg kell maradnom Herkulesnek.
 
Milyen hig fejűek a törpék:
Hagynának egy kicsit magamra,
Krisztusuccse magam megtörnék.
 
De nyelvelnek, zsibongnak: űznek
S neki hajtanak önvesztükre
Mindig új hitnek, dalnak, tűznek.
 
Szeretném már magamat utálni.
De, istenem, ők is utálnak:
Nem szabad, nem lehet megállni.
 
Szeretnék fájdalom-esetten
Bújdosni, szökni, sirni, fájni.
De hogy ez a csürhe nevessen?
 
Szegény, muszáj Herkules állom,
Győzöm a harcot bús haraggal.
S késik az álmom s a halálom.
 
Sok senki, gnóm, nyavalyás, talmi
Jó lesz egy kis hódolás és csönd:
Így nem fogok sohse meghalni!
 
Még magamról sem merem leírni, hogy ismerem a bennem lakó embert. Egyet azonban biztosan tudok; hogy milyen az igazi arcunk az csak krízishelyzetekben derül ki. Vagdalkozni, magas lóról lenézni, győztest játszani, nyeglét, lekezelőt mindenki tud. Ajánlom bátran nézzetek a paraván mögé. Nézzétek meg, hogy a felmagasztalt személyek kik is valójában? És nézzetek egy picit magatokba, valóban ti lennétek az igazság, habfehér bajnokai? Ti soha nem botlottatok? Ha így van akkor is tudnotok kell:
 
Akkor lehet akárki is vitéz,
Ha a hite és már mindene romban.
 
Nekem ez után csak egy mondat marad, a reménység mondata;
Könyörülök azon, a kin könyörülök, és kegyelmezek annak, a kinek kegyelmezek. Annakokáért tehát nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené. (Pál Lev. a Rómabeliekhez 9/15-16) 
Ui: A játékszabályokról; a hozzászólások moderálhatóak (de egyelőre nem teszem), látom az IP címet és az e-mail címet… Hogy is mondta Cromwell; bízz istenben, de tartsd szárazon a puskaport!
 
   
süti beállítások módosítása