Mondd, tudsz még úgy szeretni, ahogy magadat szereted?Ahogy eső ivódik a földbe, természetesenMegbocsáss, ígérem arról, mi elmúlt s úgy bántNem álmodom többé sohasem, mert szökevény volt ez a szerelem…
Annyi bugyuta dolog futott ma végig az agyamon. Ezer izgalom, ezer félsz, ezer öröm és ezer bánat. Mérlegen hintázom ezer este. Versek és textusok. Hibák, bűnök, tisztaság és örömök. Köröttem egy bolond világ, főként négykeréken. Pöfög és pusztít. Egy világ, ahová nem kértem beutalót és nem is lesz remélem soha a szoc. otthonom. Nem lesz nyugalomház, csak őrültek ketrece. Ezzé tettük. Ezzé tettem. Cinkostársatok vagyok. Patakhang, szélsuhogás helyett kalapács koppan, fűrész felel, reszelő sikolt és ettől alszol el… Milyen lesz az álmunk, nagy isten, milyen lesz az édes álmunk?
Egy fiatal hölgyismerősöm végigolvasta a blogom. Azt mondta néhány év múlva pirulva fogok erre az időszakra emlékezni. Pirulva, égve fogok arra az emberre gondolni, aki az önsajnálat dagonyájában, arra fanyalodott, hogy akár egy buta kamasz, nyílvánosan veszítse el a fejét. Igen, azt mondta, ő akkor csinált ekkora „hülyeséget”, amikor kamasz volt. És azt mondta ennek semmi értelme sincsen, ez nem több mint önsajnálat. Bevallom őszintén kinevettem. Ki én! Azt kérdeztem tőle, miért baj az, ha az ember felvállalja az érzéseit? Mitől lesz egy sebzett férfi nevetséges? Hol van ilyenkor az emancipáció?
Azt kérdezem, ki a férfi, aki elnyomja magában, vagy az, aki nem fél a könnyektől sem?
Persze az okosok majd jobban tudják. Az okosok, majd elmagyarázzák, miért, mitől nevetséges egy őszinte megbánást tanúsító ember. De kérdezem, hol a határ a komolyság és a nevetséges között?
Soha nem tudtam magam komolyan venni, nem tudtam eljátszani a magát istenek játszó embert. Sokan kérdezik, miért nem folytatjátok a Kálmánkát? Sokan pedig azt vágják a fejemhez, nem leszel hiteles, ha folytatod… Mi az, hogy hiteles? Mi az, hogy felnőtt? Hol van a határ a gyermeki én és a felnőttek összes póza és modorossága között. Az a gyermek, aki orvososdit játszik kevésbé értékes ember, mint egy agysebész??? Mondjátok meg, hol határ? Hol a mezsgye, a tisztelet és a tiszteletlenség között. És a régi kérdésem, hol a határ bűn és bűntelenség között? Vajon a tékozló fiú valóban megérdemli a levágott ökröt?
Önsajnálat? Jesszus! Figyeljetek már, egyetlenegy életünk van. Ebben az egyetlenegy életben kell boldognak lenni, megvalósítani magunk, álmodni, élni remélni, erdőbe jutni elveszni, hajótörést szenvedni és túlélni. Ha hiányzik valami, valaki hát hiányzik! Lássák, tudják a többiek is. Ha szükségem van valakire, hát szükségem van! Ha úgy érzem az elveszett boldogság helyett, nincs olyan, nincs egyenértékű boldogság, még megközelítőleg sem, akkor miért ne legyek panaszos? A mástól szerzett öröm, az mástól jön, nem attól, nem tőle… Nem vele… Őrület-))) Ó, dehogy. A tények makacs dolgok.
Érezni, fájni lenne szégyen? Persze ismerem én, vágom én a helyes utat! Kőarc. Nem mutatni semmit. Vállalni magam, koszosan, fázva. Felállni és azt mondani; íme, az ember! ECCE HOMO! Íme az ember, aki leporolta magát és új életet kezdett.
Miért baj, ha nem kell az új élet? Miért baj, ha mégsem szeretem ezt az embert..? Gyűlölöm, utálom a gyengeségeivel és az erényeivel együtt!
De mégis… De mégis szeretem ezt az embert, aki lenézi magát, de hajtja, űzi valami cél. Hajtja, űzi a terv, hogy jobb világot teremtsen. Szeretem ezt az embert, aki szerzetes szeretne lenni, vagy máskor költő és hadvezér. Szeretem ezt az embert, aki képes sírni a verseken. Aki soha nem látott dühvel ágál az ellen, hogy a kultúrát, az igényes művészetet senki sem akarja tölcsérrel csepegtetni az emberek fejébe.-)))
Szeretem ezt az embert, aki magányában, az őrülettel flörtöl, aki idealista, aki úgy zokog a pusztulás örvényei láttán, akár egy kamasz, vagy inkább egy óvodás. Aki most úgy ír, akár József Attila, amikor a szabad asszociációk jegyzékét vetette papírra. Ez az én békeversem, uram, ez az én végső vallomásom. Ez az én új lecsóm. K. nélkül főzött lecsóm.
Igen. Főztem. Lecsót. Egyetlen nagymámtól kapott zöldségből. Vállaji füstölt disznóságból főzött magányos lecsót. Igen nekiálltam. Apróra vágtam a füstölt húsos szalonnát, aztán a vörös és lila hagymát. Aztán jött a zsírleszívás, a szalonnát még egy pici vízzel is felöntöttem. K. is így tette tavaly. Aztán jött a hagyma üvegezése. Közben paprikaszeletelés, paradicsomkockázat. A paprikát a forró zsírban megforgattam, egy picivel később hozzáadtam a paradicsomot. Főztem… Pároltam… A végén egy kis vállaji csípős kolbászt adtam hozzá. Megjegyzem, a szalonna nem érzékelhető, olyan picire sütöttem, olyan parányi tepertőket sütöttem a szalonnából, hogy öröm volt nézni…
Megmutatom a végeredményt.
Jajj, mennyi időm volt végiggondolni mindent. Mennyi komoly gondolatom volt. Mennyi őszinte érzés. Aztán minden összefonnyadt, mint a lecsó. Csak attól félek, az íze sem lett olyan...
De mégis Új Lecsó ez! Ha valaki betéved hozzám, majd megmondja milyen lett.
Arra is gondoltam, milyen lenne egyszer egy papírfecnit találni reggel az autómon. Mondjuk ennyi lenne rajta: hívj fel, te szerencsecsomag...! És egy mosoly-jel… Vagy hűvösebben; itt jártam… redőny lehúzva… miről álmodtál? Netalán; utállak…
Cyranó… Csak te tudnád szebben….
Igen, egyben biztos vagyok, nincs kedvem az olcsó vigaszhoz. Ha jön is bármi, ha lesz is Új Lecsó, akkor az kihívás legyen. Dolgoztasson meg. Érezzem a súlyát a szerelemnek… Érezzem, hogy oda kell tennem magam. És lássam, két szememmel győződjek meg, magamért szeretnek. Önmagamért, ahogy látom a világot, ahogy felolvasok, ahogy Új Lecsót főzök. Ne azért az egyébként lenyűgöző, pénzszagú díszletekért, amit a szüleim, nagyszüleim szerencséje, munkája és végetlen áldozatvállalása teremtett körém… A szőrömért és a bőrömért szeressenek. Azért az egyébként esendő, gyönge, de nagyon is harcias és jövőképes lélekért, szívért, ami bennem dohog, ami hajt, lázít és előre dob…
Micsoda közhelyek. Micsoda középszerű vágyak. Most kellene extravagáns lenni. Ahogy az egyik kollégám és fityiszt mutatni a sorsunk, kiröhögni az egész abszurd marhaságot és ahogy a Braveheartban, Mel Gibson teszi, lehúzni a nadrágom és a pucér seggem mutatni a Sors és meghökkent istenségek felé…
De nem teszem. Hiszek abban, hogy Jób vagyok. Jób, akit csak próbára tesz a Jóisten. Próbára, hogy a végén ezerszer és ezerszer kárpótolja mindenért. Csak az emlékekkel mi lesz uram? Mondd, ha jön majd az Új Lecsó, akkor mi lesz a múlttal? Tudom, ne ragaszkodjak, lépjek bátran, még akkor is ha a semmi sincs a talpam alatt…
Heléna! Igen Don Quijote ébredése a másik kedvenc Quimbijéktől… Jajj az a versszak…
Annyi minden bajjal kell még megküzdenemplusz még itt van a nyakamba varrvaegy lefejezett szerelem.Tükröm, tükröm, tükröm mondd meg nékem:Jól áll-e ez nekem?
Igen jól áll... Egy sebész még rendbe is fogja tenni. Aztán majd ezt mondom, igen véres volt a nyaka, de megmenekült. Akkor pedig egy másik dalt fogok énekelni, azt már Presser Picitől. Ezt;
Két szív, két esély, két arc, két sorsKét jel, két irány, merre hív?Két világ tán összeér, mint napfény és éjHol hajnal vár, hol az éj felszáll.Hány dal? Mennyi idő? Hány hang? Hány szó?Hány csel? Hány csalás? Mennyi jó?Hány mosoly? Mennyi színlelés? És hány tévedés?Ha hozzámérsz, amíg hozzám elérsz...Nem akarom azt, ami eltép.Ne szakítson el, aki megvéd.Rossz a híd, ha közénk áll.A szerelem fölött nincs király.Hazug, ami ellenünk támad.Nem akarom tudni a vádat.A szív a törvény fölött áll.Két sors, két remény, két múlt, két arcKét szív, egy esély, meddig tartKét világ, tán összeérMint napfény és az éjHol hajnal vár, hol az éj felszáll...
Ui: Zsu nagyon eltűnt. Pedig vártam, hogy bátor legyen...
