Fortélyos félelem igazgat minket s nem csalóka remény.
Csupa félelem, csupa lemondás a létezésünk. A megégett kezű és szájú emberek vörös hadserege, vesz körbe. És attól félek én is közéjük tartozom.
Ha őket kérdezed, azt mondják; megtanultam a leckét. Meg én!
Emlékszem, egyszer nagymamának volt egy rendkívül vad kandúrja. Ez a macska egyszer azt gondolta magába, hogy megnézni a sparherd tetejét. Persze mindez télvíz idején történt, és szerencsétlen állat ugyanazzal a mozdulattal pattant vissza a forró vaslapról, ahogy odaugrott. Napokig lábra sem tudott állni. Aztán meggyógyult. Soha többé még csak a sparherd közelében sem lehetett látni.
Így vagyunk ezzel mi is. Esküdözhet nekünk valaki, tépheti a száját, befészkelhette magát a szívünkbe, ha egyszer megégeti az ember maga-magát, elkerüli a veszélyforrást.
Csak az a kérdés, lehet-e örökké félelemben élni, örökké rettegni? Az ember ráadásul körültekintőbb, odatartja a kezét, és nyáron biztos lehet benne, hogy nincs tűz a spórban…
Más..
Vajon az elveszettet bizalom, a visszavágott, irtott bizalom, képes-e visszanőni? Az elveszetett hit, megtalál-e bennünket? És ha megtalál, elfogadjuk-e újra? Jesszus, mennyi kérdés…
A színházban láttam az Élet, mint olyant… 30 év házasság után, mi tesz a kisember, ha egyszer csak rádöbben, a neje tehet arról, hogy elrontotta az életét…
Én persze csak addig jutottam el, lesz-e egyáltalán valaki, akivel 30 éves házassági évfordulót fogok ünnepelni. Egy biztos szeretném, ha lenne…
Ismét más…
Az útkeresésemhez megtaláltam egy régi kedvencet… Ha már Katrinám, Ákost emlegette…
