Vivos voco, mortuos plango, fulgura frango...

Talán Prágában történt. Húsvét volt, húsvét vasárnap. Reggel csengettyűk hangjára ébredtem, aztán rájöttem, ezek a filigrán, prágai csengettyűk, harangok... Most ellenben sem csengettyű, sem harang. Néma az este, mint Nagypénteken...

"Senki sem különálló sziget; minden ember

a kontinens egy része, a szárazföld egy

darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger,

Európa lesz kevesebb, éppúgy mintha egy

hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát,

vagy a te birtokod; minden halállal én leszek

kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel;

ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang:

érted szól."

John Donne :Akiért a harang szól

nekem ez jutott eszembe...

Majd megjönnek a vendégek, nagy tömött sorokban, engem jönnek köszönteni, engem jönnek mosolyogni és irigyelni. Majd megjönnek az angyalok és apróbb istenek, hogy lássanak. Poharukba Irsai Olivér, Cserszegi fűszeres és Hárslevelű kerül, saját kezemmel szaporítom a szót, a bort és a kenyeret. Kókler! - nevet majd Jézus uram, ha meglát és én egyetlen egyszer pirulok majd azon az estén, amikor elveszi tőlem, a legkedvesebb feladatát.

Jönnek a vendégek. Némelyek szakadt ruhában, de drága, keleti kelmébe tekert szívvel, Santiagóból, Lourdesből, Fatimából és Pócsról. Jönnek csepűrágók, színészek és életművészek. És kicsit öntelten állok majd az ünneplőben, cipőm halszemoptikus lakkjában látható  az egész visszatükrözött világ. Még talán az Öregisten hófehér inge is.  A koktélruhák alatt pedig a meztelenkedő, frissen borotvált csúnyák rózsaszíne is...

De engem akkor már csak "szőrmentén" érdekel a black hole sun... Csak "szőrmentén" , megmosolyogva a sok kiélt, pénzleső és nyüszítő szuka. Mert a fejemben, és a szívemben akkor már nem lesz más csak az egyetlen és egy. Akire úgy bízom a génállományom, hogy remélem ő is a legjobbat teszi hozzá. Aki félénken, pirulva kérlel tegyem asszonnyá, anyává, tegyem a világom királynőjévé. Tegyem az irigység céltáblájává, legyen az én féltve őrzött, páratlan kincsem.

 De most a legrövidebb éjszakán, mégsem értek semmit. Szól egy csengettyű, de  a felőle áradó mikropolifónia egyelőre megfejthetetlen. Aki kopog, mondja meg a nevét, aki itt lesütött szemmel félrebeszél, az hogy akar nekem, 1001 éjjel mesét mondani?

ui: Láttam a tűzet, láttam az ugrálókat, holdfényt és mégsem láttam a vezérlő "csengettyűs" csillagom...

Ösvény, csapás vagy csak egy kecses, félénk őzike nyoma? Egy szomorú fűz megdőlt, ez lesz az én Pisai szomorú ferdém. Annak a tetején ülök majd az idők végéig és várom, hogy valahol a Tokaji boszorkányhegyen füst szálljon fel. Vajon Goethe megtanulta Lipcsében, egy duhaj hazánkfiától, hogy mondják magyarul Zum Wohl? Vajon Thomas Mann látta-e zsenit József Attilában. Vajon Katona József arcán látszott-e hogy szerelmes, amikor felhúzott orral elsétált előtte a dúskeblú Széppataki Róza.

Rózsa, avagy a tapasztalatlan légy a pókok között... Most hiába várom, hogy újra megszólaljon a  Csengettyű??? Bolond: jó bolond, rossz bolond? Van-e köztetek igaz bárd, ki a petrezselymet éppúgy szaporítja, mint a nyers szavakat.

Persze a vadász nyughatatlan. A vadász nem áll meg, lesi, űzi a vadat, nincs méla les, csak csapzott izgalom, sarkköri verejték és nyirkos, a puskatustól kérges marok.

Ragaszkodj és imádkozz. A világszínház, világirodalom úgy jön el hozzád, mint Máb királynője. Felszippantod, hogy a véráramba jutva egész testedet igázza le. Jó vadász, mire ébredsz?

Németh Péter Barendorf szépséges Fachhauserei között azt találta mondani, szar nemzet vagyunk.

hé-te-hé hé-te-hé

suhintotta felém a szót

úgy dél felé

hogy suhant volna válaszul a bot

de akkor oda a cél a kicsi

rossz szénám hé-te-hé csavarni

lehetett volna az inget a hátamon

mint a szegény bújdosó kossuth lajosén

ott égje el a tűz

vagy ott rothadjon ítéletnapig

Jöttünk Budán, jöttünk Pesten át miközben csiklandozni kezdett a magyar nap és jutott eszembe Szeged, Pécs, Győr, jutott Sopron és Kőszeg, a veszprémi vár egy szeptember délután. És azon morfondíroztam, Toldi Miklós duzzogásával, szar nemzet valóban így építkezik?... Jutott eszembe Pintye nagyapám, a fekete bárány, aki Bártfáig taszította a tótokat, aki a határvadászok Gyopárkáját hordta büszkén a hajtókáján, aki minden világégés, minden diktatúra és istencsapása után képes volt újrakezdeni, tényleg a világ alja lenne? És magja, vére, génjei tényleg csak arra jók, hogy ledarálják, hogy elfelejtsék, hogy megalázzák azokat?

A büszkeség termel szürke nyálat a számba. A sértődöttség izzasztja kevély nyakam. Mitől lennénk mi rosszabbak? Radnótival kérdezem: mivel vétettünk mi többet??? Péter bátyám, mitől lenne itt minden rosszabb, mint a szászok, alemannok, gótok, bajorok, frankok és frízek földjén ???

A fejemben minden minden sérelmen túl, apró csengettyű szól, mint egy sosemvolt karácsonyon. Nagyapám kántorokat szégyenítő hangján nyújtja: Mennyből az angyal, apám kíséri, megmosolyognivaló az igyekezete és szól a csengettyű. Kijöhetek, megnyílik a földi paradicsom és én Legot kapok...

Most 33 évesen pedig édes ajándékot, rejtjeles üzenetet. A kíváncsiság bőröm alatt játszott, folyékony melódia...

Éjjelek éjjele. Sötét nyár, fekete galambok között remegő fekete sál. Láttam a boldogságot, a visszapillantó tükörből. A hátsó ülésen ült, pezsgőt ivott és villogott a szeme a sötétben. Most magam vagyok és közben eszembe jut, hogy tudom milyen a boldogság csókja. A boldogság kiváló pedagógus. tanít, nevel, szórakoztat. Nem csábít repülésre, de felemel a porból. A boldogság, baleset utáni fizikoterápia. És láttam pipacsokat az útszélén, bóbiskolva, halványan a júniusi éjszakában.

Hányszor néztem a csillagokra, mint aki ima után fel-felpislant, kérését iktatták-e az égiek. Egy hideg sör a barátom. Friesisch Herb Jever. Egy sör a társam. Száraz, égő számat ez gyógyítja és talán szétmarja a gyomromba nőtt gombócot, ezt magamnak gyártott ólmot.

Valaki azt mondta, látta a szerelmet. Koktélruhában, káprázatos dekoltázsban indult el a nyíregyházi éjszakába. Itt is, ott is feltűnt. Itt is ott is pletykáltak róla. De bevallom, Őt csak én láttam. Én voltam a "fuharosa". Én voltam bolondja, én voltam aki a szemével majd felfalta, aki úgy adta a kezébe a pezsgőt, ahogy csak gazdáját imádó szolgáló tudja.

Hideg a sör és forró a lélek. Nem hűt. Anyag oda nem jut el. Alkohol nincs, ami ledöntsön, valami álmot kerget az ösztön...

És most itt vagyok. Tessék. Szép, mint egy esernyő és egy varrógép találkozása a boncasztalon. Szép mint Dali Nagy Önfertőzője, szép, mint a Tágra Zárt Szemek összes ki nem mondott aberrációja. Szép mint az ördög három aranyhajszála...

Meséket írok. Elviselhetetlen bánatokról, halálos szerelmekről, tovatűnő tavaszokról. Minden lélegzet krónikása, minden dobbanás lelkes íródeákja, a világegyetem egyetlen szóvivője lettem. Hős vagyok, a mesém hőse, hangok és szavak legszebb festője, alakok őszinte szobrásza. Én vagyok a melódia, elvont dallam, mely perzseli, párolja a  lelket. Átszivárgok a létezés gyönge szőttesén, keresztfa atom vagyok, feltámadás-csíra, mely titkon vegetál, 10-100 milliárd évekig, hogy aztán versbe foglalja a kegyelmet, mely a szervetlen sivatagban, fájó, érző oázist teremt.

Fallikus szimbólum az óvodai jelem. Nők vágya a füzetborítóm és diplomámat a feltámadás öröméből írom...

Semmi sem történt. Semmi, csak köhintett az isten. Mondom semmi. Egy bolond fiú a sarokban leckét magol...     

Egy hét Németországban. Egy hét Internet, hazai politika és újságok nélkül. Írhatnám a tv-ét is, de az hiányzott. Hiányzott, mert valahogy az életem része. Az újságíró nem tud kibújni a bőréből. Manapság már úgy látom a kérdések fontosabbak a válasznál. Egyre jobban érdekelnek azok az emberek, akik jól kérdeznek, egyáltalán azok, akik mernek kérdezni és akiket valóban az érdeklődés, nem a kényszer, a meló, a remélt siker, a haszon és ki tudja micsoda mozgat.

Iserlohnban hat éve jártam először. Akkor „ifjú” titánként nagy dolgot éltem meg, mert uniós pályázati pénzen kocsikáztam a feliratos céges autóval, az unió kellős közepén, egy héttel a csatlakozás előtt. Boldogok voltunk és alig fértünk a bőrünkbe. Boldogan forgattunk brüsszeli, iserlohni, maastrichti utcákon. Beültünk a Cafe-Shopba és beleszagoltunk a könnyű drog illatú liberalizmus füstjébe.

A mienk volt Európa, ahogy Zeusz csábította el, flörtöltünk vele és villogott a szemünk a túltengő tesztoszterontól.

Most nyugodtabb voltam, harmonikusabb és kiegyensúlyozott a múlt héten, persze hiányzott az a mindent felemésztői ifjúi tűz, ami képes megtermékenyíteni az egész világot, de valahogy azt éreztem mégsem hiányzik annyira, mint eleinte hittem. Sétáltam Iserlohnban, nyitott szemmel, csadorok és árja németek között.

Magyar voltam, minden német mondatomban és láttam a válság egészen mást jelent kint, mint itt a Kárpátok alatt.

Sétáltam és közben arra gondoltam, büszke lehet minden magyar, aki nyugati életszínvonalat teremtett magának itt a nyomorúságok közepette. Büszkeségünk több, mint póz, a munka, a kreativitás ünnepe...

Egyszer majd megírom, hogyan kaptam egy apró szerepet egy filmben. Egyszer majd nagyon szépen leírom, milyen volt belülről a  beszélgetés Iancu Laurával. Talán egyszer még arról is merek majd írni; csupa szívességből játszanak a nyíregyházi színház munkatársai, mert a megígért, megszavazott pénz nagy része nem érkezett meg az intézménybe. Sőt fogok arról is vésni ide valamit, talán nálam is maradandóbb digitális jelet, hogy mi lakik, sőt, ki lakik mélyen a szívemben.

Most a  nedves, nyártalan éjszakában arra gondolok, nemsokára Némethonban leszek. A történelem megismétli önmagát. Kisfiúként is júniusban voltam először a németeknél, csak akkor még NSZK-nak csúfolták, az azóta is NSZK formátumú, immár valóban nagy Németországot. Egy hónap különbséggel éltem meg, mit jelent a fogyasztói társadalomban és mit Honceker keleti birodalmában létezni. Jártam az Unter den Linden-en és fütyörésztem a Kurfürstendammon... Micsoda évek. Check point Charlie... A fal és a 12 édes évem a Föld nevű bolygón... A rendszer itthon, recseg és ropog. Gorbacsov Moszkvában feszegeti a határokat. Nálunk pedig az istenadta nép, kiművelt emberfői lázadoztak. Ránk figyelt  a világ. Jó volt magyarnak lenni. Kis Polskival, szigorúan narancssárga polákkal, repeszteni a német leállósávban.

Iancu Laura azt mondja a csángók nem tudják, hogy csángók. Azt sem tudják, hogy Ő milyen művelt és milyen sikreket ér el, csak azt szeretnék, ha öt gyermek boldog édesanyja lenne, Mercedes-szel járna haza és aranykarkötő villogna szép csuklóján...  

Én vagyok az, aki nem jó,

Fellegajtót nyitogató.

Nyitogatom a felleget,

Sírok alatta eleget.

Ifiúságom telik el,

Azért a szívem hasad el.

(Az anyád ragyogós csillaga.)

Ifiúság gyöngykoszorú,

Ki elveszti de szomorú

De bolond volnék, ha búsulnék,

Ha a búnak helyet adnék

Én a búnak utat adok,

Magam pedig vígan járok...

Vajon mikor éltem? Mikor voltam jobban Z. Pintye Zsolt, 1990 és 2000 között, amikor gyerekből pasi lettem, vagy 2000 és 2010 között amikor gyermekből felnőtt lettem..? Segítsen valaki. A szüzesség a fontosabb, az érettségi vagy a diploma és a munkahelyi intrikák?

Ma minden ajtón bezörgetek, ma minden ablakon bekopogok. Láttátok-e hogy ki voltam és most ki vagyok? Láttok- e engem, vagy csak egy nyűszitő kutyát sajnáltok bennem. Látta már valaki a lelkem? Ér-e még ez guruló krajcárt, lyukas eurót ez a blog? Hol van a már a tavalyi hó? Régvolt csókok élettelen íze még a számban, mintha egy múzeumba lennék szerelmes. Foszladozó babák és csipkék. És mégsem tudok aludni, mert ha meglátogatnak éjjel az árnyak, akkor bizony nincs menekvés...

Kinyitottam az ablakom, én altatom a  fákat. Békakirályt és frakkos nemes fecske úrfit. Én vagyok 33. Én vagyok Krisztus gyarló hirdetője. Én vagyok, aki bízik, hisz és remél. De legfőképp szeret. Én fogom megváltani magam én adok reményt az istennek, én állok Lucifer élé. Én piszkítom és horzsolom a lelkem. Én állok helyetted is a könyörtelen esőben...  

ui: a Mazishisz üdvözli a kettős állampolgárságot. Én meg üdvözlöm a Mazsihisz-t! 

ui2: mi jogot terjesztünk ki, a szlovákok jogokat csorbítanak... ki az európaibb???

A világ rohamosan melegszik, a lufik kipukkannak, az élet mint a lyukas gumiból a levegő... Dinoszaurusz csontokat szed elő a gyermek a Bakony tövében... A viharszezon megérkezik, jeget dobál rám az isten és én fél szemmel nézek az égre, mit vétettem. Visszaszámolok a  foci VB-ig. Egyetlen nagy levegővétel az élet. ma fákat vágnak ki, holnap sóval vetik be a sírom.

Fecskék költöztek a teraszomra. Mekkora megtiszteltetés. Napokig csak építgették, bénáztak. Fogalmam sincs hol éjszakáztak. Aztán ma már hallottam, ahogy csiviteltek az új lakásban...

Mondom eliramlik az élet. Két esti gyors között néhány levegővétel, ez minden. Egy tiltakozás, juharfák miatt a Gólya ABC előtt.. De jó név nyugtázom: Gólya ABC. De se gólya, se fecske, Szemben a Morgó...  Az emberek dühösek, a dühöktől ismét esni kezd. Fekete vizek hallanak az égből, síró galambok búgnak, mint a szirénák és a kakukk a garázsba költözik.

Istenem miért nem dobott ki anyám a  fészekből, miért nem lettem nyári záporban fuldokló stiglic. Vagy, ha már élni kell, miért nem vagyok isten, akinek mindegy, aki született kegyosztó... Sehogy se fér a fejembe, a távozás előtt, megfonnyadok mint forró zsírban a hagyma és üveges tekintettel nézek szét: segítsetek! És a lányok, már nem nekem mondják: tégy boldoggá! A lányok már nem velem törnek házasságot, már nem az én telefonom csörgetik...  

A TV sem a régi. A fiatalok egyetlen vállrándítással intézik el, valaha voltak piramisok és fáraók...

A nyár. A nyár. A nyár... Nyald ki a seggem... Írta függőlegesen Kosztolányi. De jó kis élet van egy svájci bankban, letéve. Kamatozik, fial, nő és növekszik... De kinek? Nekem...

Mösziő... Hordja el magát azzal a cementes zsákkal! Itt ne építsen álmokat!

Szókratész védőbeszédében az Öreg arról prédikál, hogy a halál olyan mint  a mély, öntudatlan álom. Azért nem fél tőle (mármint a haláltól), mert megtapasztalta milyen rossz, ha az embert felébresztik ebből a mély, andalító állapotból. Sokat gondolkodtam ezen, mert nem értettem. Én pontosan az alvástól félek. Utálok lefeküdni és álomba merülni. A kimerülésig bírok fent lenni és élni. Nézni a világot, hallgatni az apró neszeket, zörejeket, fülelni a szívem dobbanásait. Élni, élni, élni! Uram megbocsáss, de néha sokkal jobban elmerülök a levegő színeváltozásaiban, semmint, állandóan az élet utáni életről álmodozzam.

Az ördög és én soha nem alszunk. Mindkettőnk hobbija az élet. Csak míg ő az örök tagadást hordja a szíve alatt, addig én az élettel élek szimbiózisban. Sziámi ikrek vagyunk, összegubancolódott szálak, gordiuszi csomó. Én és az élet. Hű szolgája, 33 éve hű Sanchoja ennek az őrült lovagnak.

És hogy szeretünk mind a ketten nosztalgiázni. Fájni, és keseregni fel nem ismert értékeken, elkártyázott szerelmeken és félresöpört jövőképeken. Hogy szeretünk mind a ketten tűzbe bámulni és úgy sírni a lángok érzéki táncán, mint ahogy csak Szép Ernő tudott a magyar irodalomtörténetben.

Talán csak Kodácsi nagyapám bortól piros orcáján hullottak olyan, őszinte megbánást és fájdalmat hordozó könnyek, mint amilyet én és az élet tudunk csöndes, éjfélen túli éjszakákon kigördíteni a könnycsatornánkból...

Mister Salinger, átkozva imádom ezt a mondatot:

Soha senkinek ne mesélj el semmit. Ha elmeséled, mindenki hiányozni kezd.

És hogy tud hiányozni TK. A mosolya, a kifinomultsága, a társasága...

Hogy tud hiányozni a 112/b. Tóth Pista, Galamb, Garfield... Hogy tudnak hiányozni azok a délutánok ott  a koliban. Töki, Petke, Sipi, Gyula...

Hogy tud hiányozni Szilva Noémi boci szeme, Piszár Tünde kacér tekintete, Filetóth Regi őzike járása. Hogy tud hiányozni a Szták tanár úr féle német óra. A Goethe idézetek, memoriterek végtelen sora...

Hol van ami elmúlt? Hová lett? És, ha minden hiába volt, minek őrzi meg az emlékezet?

Hol van apám barna haja? Hol van édesanyám csillagokat szégyenítő fiatalsága? Hol van nagymamám lázas igyekezte? Hol vannak a túlélhetetlen szerelmi csalódások? Hol vannak azok az átbőgött misék, éjszakák?

Csak a bolond Hold fénye csillan a garázsok fém tetején. Hidegen, fehéren...

Hol vannak az erős fogadalmak? Hol van Fekete Gabi biciklije? Szabó Jani rendszeresített, dombrádi Jaegermeistere?

Hol vagyok én? Számon kérnek tőlem munkát és magánvéleményt? Kérjék. De ne keverjék össze a hírt és a hírmagyarázatot! Az én magyarázatom, az én világképem tükrözi, az én magánérzeteim. Azoknak itt a helye a nyilvános naplómban, nem a Nyíregyházi Naplóban... Cetereum censeo...

Aztán csak annyi, most áprilisban volt 6 éve, hogy a feliratozott nyíregyházi televíziós autóval megjártuk Brüsszelt, Iserlohnt, Maastrichtot. Most hat éve álltam az Atomium előtt... Még Márföldi Pista volt a főnök és talán még az áradó Tisza vize sem volt annyire zavaros köröttem, mint akkoriban... Milyen fura, azzal a Ruby Gerivel voltunk, aki most jobbikos színekben, a T. Ház tagja... Na meg Linzenbold Attilával, aki megjárva a Kölcsey televíziót, nálunk talált helyet...

A világ dicsősége gyorsabban öregszik, mint mi magunk. Kegyetlen hűvös éjszakák rágják a húsunk, nyári, forró éjszakák forralják a vérünk és porból-porrá leszünk...

Hullik a fogunk, hajunk, hull az emlékezetünk. Hol van már az uniós csatlakozás öröme, hol van az a nyár? Az a szerelem, drágám?

Aztán a kesergés és önvád roppant folyamától távolodva, kis patak csilingelése üti meg a fülem...

Fuss Forrest, fuss, mert van még erőd és főleg azért mert kövér vagy..!

Holnap új életet kezdek...  

ui: azt hittem nincs szerencsétlenebb nép nálunk, a szlovák parlament keddi ülése után tudom, a legátkozottabb a tót... nagy az úristen kegyelme...