Lao-ce azt találta mondani, válassz olyan munkát, amit szeretsz és egy pillanatig sem fogsz dolgozni. Nos, azt hiszem még egy pillanatig sem dolgoztam. De vannak napok, amikor a fáradtságtól úgy alszom, mintha kikapcsoltak volna. Standby létezés...

Kemény valuta. Kőkemény, még a részleteiben is emberes...-)

A nyár meleg. Nyáron nem kell fűteni. Nyáron fája a hátam.  Nyáron felmelegszenek a vizek. Nyáron később kelek. Nyáron jobban fájnak az emlékek és hamarabb gyógyulnak a sebek. Nyáron rövidebbek az álmok és hosszabbak a csókok. Nyáron repülők visznek, kék vizek felé...

Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell! (Wittgenstein)

A Bujtos Bakony. A víz közepén ringatózó szigeten szeretnék házat. A horgászok nem zavarnának. A vízi madarak sem. Ma egy vadkacsa totyogott elém. A Bujtos egyébként pletykás hely, nyáron. Egész nap susog a nád, mint valami száját tartani képtelen nőszemély. Jujj, de jó kis hely. Azt mondják, korábban fürödtek is itt. Mintha úgy emlékeznék, egy néni azt mondta volna, itt tanult meg úszni. Egy biztos annyi jószág él itt, hogy csak lesnénk, ha egyszer valaki összeírást végezne. Sajnálom, hogy éjjel ettől függetlenül itt bőgnek a teherautók. Zajvédelem illene. Zajmentesítés... És maradna a vadon, fecsegő csendje...

A Szatmár megyei Certezében csak és kizárólag milliomosok laknak. A falu olyan mintha valaki az ízléstelenséget, a giccset és a talmi gazdagságot egyszerűen ki akarat volna figurázni. Meghökkentő, hogy milyen látványos és magamutogató itt külsőségekre épülő díszlet-jólét. Az egyik ház megihletett... Így aztán nem nyugodtam, felkutattam Certeze legendáját.

Certeze legendája

Van egy apró falu a világ legvégén. Van egy apró falu, nem is falu tán az, csak fityisz, kiöltött nyelv. De még csak ez sem, mert nincs azon a helyen semmi nevetnivaló.

A polgármestere egy pogány, elátkozott isten, vér szerinti leszármazottja, a neve Traian Mammon. Háza a falu közepén áll, mint a pokol, pénztől bűzlő, incselkedő lejárata. Sokan hiszik, a mai napig is, roppant, márványtól súlyos hajlékát maga az ördög építette, egyetlen éjszaka alatt, de ezt talán csak a rossznyelvek állítják. Traian, mit sem törődik az utca népével, büszke ember, szereti a csillogó- villogó sportautókat és a nagy értékű limuzinokat. A könyveket nem szereti, de a márvány WC-én trónolva minden nap elolvassa az újságcikkek vastag betűs címeit, majd, hogy megpihentesse a lelkét és vinnyogó idegeit, mulatós nótákat hallgat. Emberünk rajong a faszén fölött, sötétbarnára pörkölt mici-ért, édeskés, csak a nyelve hegyét csipő mustárral, a corba di burtáért és a Pick szalámiért. Csak román sört iszik, a kolozsvári Ursus a kedvence, de azért, ha nem látják a barátai, lopva egy-egy Carlsberget is elővesz a kétajtós, kívül aranyozott, belül ezüstözött hűtőjéből. Traian nem szép ember. Kicsi, zömök, kopaszodik. Hasa hordó, háta szőrös, de a mosolya meg a szeme, no meg a zsebéből kikandikáló, a környék legvastagabb pénztárcája, mégis vonzóvá teszik. Legendák szólnak arról, hogyan lett ilyen meseszerűen gazdag. Az asszonyok suttogva mesélik a bölcsők mellett, hogyan adta el a lelkét az ördögnek. Traian ugyanis szegénynek született, három szem szilva volt a vacsorája, hírből sem ismerte a kirántott húst és az ínycsiklandozó cascavalt. A Gutinra járt áfonyáért, és nyers gombát rágcsált, ha a kínzó éhség szorongatni kezdte a gyomrát. A Kakastaréjon, ott ahol Pinte vitéz bujdosott a pandúrok elől, gyakran gondolt arra, egyszer, ha pénze lesz, vesz egy Dáciát, egy citromsárgát, és egy koffernyi Lei-jel a hátsó ülésen, lemegy Bukarestbe és megmutatja a nyakas déli románoknak, hogyan kell élni! Mamaiában tengerre néző szállodaszobát bérel és motorcsónakkal hajókázik fel a Duna deltán, aranyhalat fogni.

Traian életében egyszer volt szerelmes. Egyetlen egyszer. Gombaszedés közben pillantotta meg az angyalt, aki miatt azután se éjjele, se nappal nem volt. Ioana egy jónevű Negresti Oas-ba való ügyvéd egy szem lányaként látta meg a napvilágot. Haja, mint a hajdina magja, szeme meg mint a kora nyári ég, halovány kékje. Arca éjjel- nappal pirult, mint aki állandóan rossz fát tette a tűzre, mint aki sejti szépsége úgy hat a férfiakra, hogy az mán a bűnnel határos. Ajkai ettől pedig remegtek, mint a kocsonya. Bőre barna volt, mint a legszebb öv és a hajában csillogó csatokat hordott. Mondom Traian gombaszedés közben pillantotta meg. Aznap éjjel, nem alhatott. Furulyáján oly keserves nótákat fújt, hogy az öreg ordasnak elment a kedve a vadászattól és farkaséhesen tért vissza a barlangjába. Traian napokig fújta keserű, szerelmes nótáját, és Gutin népe azt kezdte mondogatni, ha így marad és a reménytelenül szerelmes férfi tovább keseríti az állatok életét, azok nem akarnak majd ivadékot nemzeni és ledobálják magukat Tatár hágó szörnyű szakadékába...  A Gutin népe így felkereste Traiant és így szólt hozzá:

-  Traian, mink ismerünk téged pulya korod óta. Tudjuk, hogy nagy a szíved és szerelembe estél, át is érezzük a keserves sorsodat, de hagyd most már abba ezeket a szívbe markoló, keserű nótákat, mert különben vége lesz a világnak. Ha megteszed, akkor cserébe, mink elviszünk oda, hol szíved rablója lakik.

Traian felpattant a  kedvenc sziklájáról és csillogó szemmel, mint egy felajzott vadállat nézett a bocskoros társaira. Aznap éjjel már a lány háza előtt fújta a nótát. De már nem keserveset. Szépet fújt, olyat, mitől táncra perdültek a csillagok, hullottak is szépen az augusztusi éjjelen. A fák lágyan ringatóztak, fülemülék szólóztak és tücskök húzták a kontrát. Nem is kellett ebből a mennybéli dallamból sok, hogy Ioana kíváncsian ki ne nézzen az ablakából. És te Jó Isten mit látott. Az utcán telihold fényében, ezüst palásttal ott állt a szerelmes Traian, aki csak fújta a nótát, amibe egyszerre volt a szíve és a lelke beleöntve. Három éjjel telt el, míg Ioana kimerészkedett a házból és oda nem ment a Holdfény-huszárhoz. Az féltő mosollyal csak ennyit mondott:

- Érted jöttem, mátkám.

És vitte, szöktette az éjszakában. Szaladt vele, bujtatta, ölelte, csókolta, hol érte fenyőillatú kunyhójában. Kezét, lábát, vállát csókolta és úgy fújtatott közben, mint egy szerelmes bálna. Traian ekkor a világ legboldogabb embere volt. Néhány nap múlva aztán rátaláltak az ügyvéd kutyái, fegyveres emberei. A rívó lányt magához ragadta az apja, ütötte verte, ahol csak érte, Traiant meg a martalócok kezére adta. Ép bőr nem maradt a testén úgy megverték. Tucatnyi csontja törött és még az anyja sem ismert volna rá az ábrázatjára úgy talált rá a cimborák. hat hét alatt gyógyult meg, de hat hónapig nem tudott kimenni a házból. Tehetetlenül feküdt a szalmazsákján és közben azért fohászkodott, hogy vagy az isten, de ha nem megy másként legalább az ördög segítsen neki megbosszulni a fájdalmát.   

Hat évig próbálta megkeresni szerelmét, hat évig egy hunyásnyit sem aludt, nem feküdt ágyra. Keze lába, lelke megkérgesedett. Szakálla nőtt, úgy élt mint a vadak és aki csak tehette kerülte, mert a dühtől megváltozott a szeme fehérje, megsárgult és éjjel úgy világított mint egy lámpa. Ördögfajzatnak csúfolták és vele rémisztgették a kisgyerekeket. Traian egy éjjel aztán találkozott Cserszömörcével a sötét boszorkával. A fekete lángot imádó, rettenetes nőszemély, megérezve a hitehagyott férfi kiszolgáltatottságát, hatalmába kerítette és kutyájaként tartotta. Miután nem bírta  a keserves, éjjeli vonyítását azt mondta neki, segít visszaszerezni az elveszett szerelmét. A boszorkány azt tanácsolta,  Traian menjen Verespatakra, keresse meg a legmélyebb és legsötétebb bányát, abban lakik az ördög és mondja el neki a panaszát.

Traian ekkor ölt először embert. Verespatakon két rendőrrel összeszólalkozott, elő akarták állítani, de ő nem hagyta magát. Bicskájával mindkettőt leszúrta és szívüket vette. Aztán, ahogy a boszorkány mondta, megkereste Verespatakon a legmélyebb és legsötétebb barlangot és hat nap, hat éjjel bolyongott a tárnákban, míg egyszer csak bele nem botlott a patásba. Az cseppnyi híja volt, hogy nem töltött hurkát Traianból, de olyan büdös, mosdatlan és szomorúságot árasztó volt a teste, hogy még az ördögnek sem lett kedve lakomázni belőle. Miután szóba elegyedtek és Traian elmesélte szomorú történetét, az ördögnek felcsillant a szeme. Állást ajánlott neki.

- Legyél a földi  helytartóm és én cserébe gazdaggá, hatalmassá és sérthetetlenné teszlek és ígérem az ügyvéd az alkunktól fogva, egy éven belül a pokol legmélyebb bugyrába kerül.

Traian nem tétovázott, kezet adott az ördögnek és elvállalta a munkát. Attól fogva a "Hajtó" lett a beceneve. Az ördög megadta neki, kit kell előkeríteni és pokolra küldeni, ő pedig roppant alázattal elvégezte a piszkos munkát. Rövid idő alatt lett mesésen gazdag, nagy házat épített, aminek a pincéjéből egyenes út vezetett a pokolba. Az ördög egy Certeze nevű falut ajándékozott neki és alkalmazottainak, a településen pedig néhány hónap alatt villák épültek a pokol kifogyhatatlan kasszájából.

Az ördög elégedetten nyugtázta a hűséges munkát és ahogy ígérte előkerítette az ügyvédet, akit roppant kínok közepette valóban a pokol legmélyebb bugyrába vitt magával.

Traian ezek után felkutatta a szerelmét, akiről kiderült, három lánya van és egy ördögi bankár szomorú felesége. A "hajtó" elmesélte a lánynak az életét, aki sírva hallgatta végig a történteket. Ioana azt is elárulta, a legnagyobb lányának Traian az apja, de már semmit sem lehet tenni, nem tudja elhagyni a bankárt. Traian ezek után még hűségesebb szolgája lett az ördögnek. Sem ember, sem isten nem érdekelte. Pénzét a villájára, kocsikra és a falujára költötte.

Hat hónap után tudta csak meg, hogy látogatása után szerelme öngyilkos lett. Bár majd belepusztult a halálhírbe, végül megnyugodott, legalább a pokolban az övé lesz a lány... Azt még az ördög sem merte neki elárulni, hogy valamilyen oknál fogva a lány lelkét a mennyország rendelte magához... 

Cooper ügynök (Kyle MacLachlan), Szakácsi Sándor hangján - itt cseng a fülemben - azt találta mondani, hogy minden napban kell valami, amivel megajándékozzuk magunkat. Lopva, tervezve, vagy akárhogy de kell, hogy legyen egy pillanat, néhány titkos perc, ami csak a miénk, ami a buja önzésé.  Agent Cooper, a filmben (Twin Peaks) például a forró meggyes pitét tartotta a legnagyobb és legfinomabb önzésnek. Ahogy megküzdünk a napokkal, ahogy megharcoljuk a magunk semmi kis, buborék-csatáit, ahogy egyszerűen közelebb kerülünk a homályhoz, azért van néhány apró dolog, aminek észbontó módon lehet örülni. Vagy kell lenni, csinálni kell. Ez az igazi kategorikus imperatívusz. Kant nem sejthette, hogy a 21. század elején, a fogyasztói társadalom, békét hazudó apokalipszisában, ebben a sekélyes lelki pestisben kell majd újrafogalmazni az élet értelmét. Az élet értelme pedig a boldogság, az, hogy megtanuld szeretni a korlátaidat és lehetőségeidet.

Megtanuld szeretni a jó bort, a hideg gyöngyöző sört. Tudj lelkesedni! Tudj örülni egy gólnak a VB-én, és egy pillanatra légy te a győztes, légy te a vesztes, gyűjts annyi empátiát, hogy a lelkedbe és szívedbe beleférjen a világ. Tudj örülni, ha segíthetsz valakin, ha sikerül lefoglalni egy görög utat, amire máshol azt mondták: reménytelen.

Néha azt hiszem, csak és kizárólag a reménytelen dolgokkal kell foglalkozni.  Csak és kizárólag olyan célokat kell kitűzni, aminek esélye sincs, hogy elérjük, de mégis, mindig, minden elátkozott napon úgy kell nekiállni a Sziszifuszi munkához, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne.

Sziszifusz boldogsága, a mi közös örökségünk. Kertész Imre öröme a KZ lager szögesdrótjai mellett, Ivan Gyenyiszovics reménytelenségből keltett életigenlése egy pici, íztelen repeta mellett.

Annyi pici boldogság- lego volt eszembe még délután. Annyi pici, semmi kis apróság, amit ide akartam jegyezni. Ide akartam írni. Ide akartam vésni, hogy más, mittomén kicsoda tanuljon belőle. Hogy lássa, van olyan ember, aki nem mindig boldogtalan. Mert nincs jog, nincs törvény, ami letörölhetné a mosolyt az arcunkról. Nincs törvény, nincs felsőbb parancs mint az élet folytatására írt, nyílt forráskódú szoftver.

Néhány hónapja még átkoztam az emlékeim. De nélkülük esélyem sem lenne alátámasztani ezeket a sorokat. Rövid távú memóriával az ember legföljebb örökös öngyilkosjelölt lehet. Miközben nem a sors lebeg felettünk, hanem a poénfák érett gyümölcsei. A mosoly titkos koktélrecept,  mindenek felett álló drog, melyről nem érdemes leszokni.

(Az Orbán kormány tragédiája az, hogy túl komolyan veszik magukat. Túl komolyan, miközben ettől válik minden karót nyelt csinovnyik, bohócnak, bolondnak, bagatell, tehetségtelen artistának.)

Nem, nem poltizálok. Csak próbálom megérteni az őrültségeket, a női hisztit. Próbálom megérteni, miért nincs az életen visszatekerő gomb, pillanatmegállítás. Miért nem sárgulás mentes az élet.

Azt hittem képes leszek, majd nagyon irodalmi lenni. Képes leszek felülemelkedni az alanyiságon, hogy egyetemes sorokban írjam le: érdemes volt, van lesz élni... És ha mindez kevés lenne, akikor fújja a csángó furulyát valaki, szóljon a szívem hegedűje, a lelkem, fekete zongorája. Ha mindez nem segít, még mindig ott az irodalmi képzelet efekete mágiája, hogy életre keltsem József Attilát, Ady Endrét, Thomas Mannt és James Jonest.

Ha mindez kevés lenne, még mindig találok boldogsághormonpótló nyíregyházi lányokat, kiket minap láttam a belvárosban és ha minden életem eljátszom, a macskáktól kapott kilencediket is, akkor egy kamera fáradhatatlan szeme szeretnék maradni.

Éppen ezért, ha közelebb jössz, láthatod, nem a zsírtól híztam. Nem a szénhidráttól, hanem a boldogságtól. Nem a blogra szenvedett keserű soroktól nőtt az úszógumim, hanem a nevetéstől, de megelhet mégiscsak az isteni lecsótól, ami a konyhában vár... (Két éve ilyenkor főztem Új lecsót...)

Nem a kopogtatás hiányzik. Nem is a vágy. Csak az egyszerű megnyugvás, hogy nekem is lesz gyermekem, hogy lesz, aki érte menjen, ha éppen  késő délután tart sajtótájékoztató  valamelyik nagyokos.  

Mellékzönge: (Most pedig itt a válság, mint úszni nem tudónak a viharos tenger. Itt ez a belső megkövesedett magány a lelkem csücskében, itt a tatarozásra szoruló hit, a kishítűség, hogy nincs keresnivalóm a szakmában.) De akkor hol, ha nem itt áshatom ki a földbe rejtett aranyat? Ha nem ez az út, akkor, hol az én utam? A kérdésektől kell nevetni. A kérdésektől kell megremegni és várni a kínok hajnalát. Roskadt az életem, felújításra szorul. Vállalkozó kedvű női építész kerestetik... Csak mosolygós jeligére, a blogra...   

Nem kell hosszan írni róluk. Nem kell bemutatni őket. Nem kell hirdetni, élnek és rombolnak. Nem kell, hogy tudják imádkozom értük és leginkább félek tőlük. Nem kell, hogy érezzék, milyen mély kútba képesek dobni, hol se nap, se nyár, se lányok kacagása. Popper súg a fülembe: amiről azt hisszük apokalipszis, az csak bárgyúság, blöff és önfélemlítés.

Ehelyett, mint egy süket és vak prédikátor, megragadva az isten kezét, arról kellene halk verseket írni: nincs minden veszve! Az úton visszafelé is lehet menni. A keresztúton a bal után, jobbra is lehet (meg)térni. Mi kell még, hogy tudd: képes vagy rá?  Ki kell még, hogy hidd, jobb lesz?

Valaki figyeli a lépteim. tudom, érzem. Valaki, kopogni készül. Piknikkosarat hoz. Szeret és egyszerűen itt akar maradni.

Valaki most jött, azt mondja itt minden poros és nincs benne semmi lüktetés. Figyelj jobban! Kérlek, figyelj jobban!

A nyelvem rózsakert, dús szirmú szavak nőnek rajta, veszélyes tövisek mellett Mondom, vagy csókolj első vérig, vagy felejts el!

Képes vagyok birkát nevelni Neked Kamcsatkán, marhát az argentin pampákon és építek hódvárat Montreal mellett! De a legszebbel, a legédesebbel, az én aranyammal, akácmézzel, gyöngyharmattal és bársonyos meggyel csak itt a Nyírségben tudlak beborítani... Hisz a Duna és Tisza is lehet Édeni folyó, az itt termett alma is megakadhat a bűnös gigámon...

Mondom maradj! Kérlek...

Vattacukor..

Nádcukor

  Amott látok az ég alatt egy madarat repülni,

De szeretnék a rózsámnak egy levelet küldeni,

Repülj madár, ha lehet, vidd el ezt a levelet,

Mondd meg az én galambomnak, ne sirasson engemet.