Irkász-firkász, mitugrász – intette le a megboldogult Szentpéteri tanár úr. Vajon neki lett volna igaza? Elő a gázolajjal hadd égjen, füstölve, pokolian ami papír, amire egyetlen érzés, szó, történet is került. Nem volt, nincs, nem lesz. Van az a reggel, van az a nap, amikor kiszakad belőle szív, lélek és a sejteket semmi más, csak a szerves kémia tartja össze.
Tűz jöjj velem! – gondolta - Hadd égjen el ez a semmirekellő világ. Aztán, ha a nagy tűzvészt túl is élné, lenne inkább bogaras asztalos, megszállt ikonfestő, vagy mittudomén, hitehagyott matróz déltengereken, ahol egy nagy vihar után, a habokból ágaskodó Kraken utolsó falatja lészen…
De nem lesz itt semmi. Megy a porban. Ebben a sárgára feslett purgatóriumban. Megy ebben az augusztusba fordult sivatagban. Dicstelen gondolatokat számol. Az égre néz és goszpodin Csehovval perel; kolléga, hát hogy merészelte minden novellájába, drámájába beleírni? A felesleges ember szobra készül…
Forgat. Szemet. Fejében elvetélt világmegváltó szerelmet. Egy újabb csapzott nap, egy újabb imádság, egy újabb szem reménypótló a legfeketébb kávéjába…
És innen kell, innen szép nyerni…
