A lecsó szentség. Augusztus szentsége. Meg ugye gusztus kérdése. Nem ülnénk egy patkóban a Parlamentben Váncsa Istvánnal, de ha lecsó, akkor eszembe jutnak a sorai. Hogy kérem szépen…(modorosban, teátrálisban) fűszerpaprikát igényel-e a nagy mű? Piros arany kerülhet-e bele és a fő kérdés, hogy az istenadta Delikátnak van benne keresnivalója…

Kezdjük ott, hogy alapanyag… Édesanyám nyírbátori lila hagymával, paradicsommal és paprikával lepett meg. Édesapám az Államkincstárra volt kíváncsi, de egyetlen fia számára nem esett nehezére, hogy az ellátmányt, a gondosan készített pakkot (friss zöldség, zöldbab leves, benne főtt sonkával...) elhozza nekem.    

Hejj (modoros ismét), ha láttátok volna az a cecei paprikát; tudom, nem igazán lecsóba való, hanem inkább egy friss rozskenyérre kent libazsíron mutatott volna fennkölten, de én úgy gondoltam, hogy kitartó párolással, egy kápiapaprika karrierjének módosításával majd átfogalmazom ezt a hevenyészett lecsó-forgatókönyvet.

És idézzük meg mostan Váncsa Istvánt is, merthogy amikor már a hagyma és a paprika édes ölelésben, egymásnak roggyanva kellemetes levet eresztett, én bizony nem átallottam egy kis kalocsai édes-nemességet adni a készülő csodához…

De rohanok… tavaly ősszel még Izával jártunk Tokajban és ott egy árus hogy, hogy nem kiváló szalonnát kínált és voltam olyan bátor, hogy a forgatagban egy kisebb adagot levágattam. Lesz, ami lesz. A szalonna jól nézett ki, bátor is voltam, boldog is, hát nem érdekelt, hogy borsos áron veszem meg a disznóságot.

Na ez a szalonna, ott hányódott a hűtőben. Már messze nem mutatkozott olyan jóképűnek, mint én 20 évesen, de adtam neki egy esélyt, tüzesre hevítve, talán izzadna meg és kelne új életre, mint egy főnixmadár…   

A hűtőben ott árválkodott még egy ¾ üvegnyi Sauska Rose is, és mivel a lelkiállapotom továbbra sem a megbékélés, belenyugvás, feledés eseményhorizontja felé mutat, hát nekiálltam a szőlő velejének pusztításához.

Mondom a lecsó szentség. A jóféle mangalica zsírból, és a zöldségekből felcsapó párában elalélva az ember más tudatállapotba kerül. Vélni látja a jövőt. Látni véli a jövőt. Mintha Delphoi jósdája nyílna meg a konyhában és egyszerre lenne a botcsinálta séf, zarándok és papnő.

A lecsó gőzei felett hajbókolva nem csupán az orrlikak tágulnak ki, de a tudat is és a lesz a főzőmesterből hirtelen Bene Gesserit papnő és férfiként a genetikai nemesítés csúcsa, a Kwisatz Haderach, aki egyszerre látja a jelent, a múltat és a jövőt…

Napok, mit hetek óta érzem, hogy ez a magány ajándék. Nemcsak a nemesítés része, hanem valami olyan út, aminek a végén a tökéletes lecsó, a tökéletes férfi és a tökéletes szerető triumvirátusa valósulhat meg…

Amikor a pedig a bor elfogyott, ezeket a sorokat már egy Duckstein, Rotblond, Original támogatta. (köszönve Andi unokatestvéremnek, akit jó sorsa Németországba vezette). Ezeket a végtelenbe vesző és csuda sorokat most ennek köszönhetem, hogy a mennyei lecsó, a non plus ultra, a fenntartható fejlődés a sose halunk meg édes öröme egyszerre érkezzen meg, egyszerre csengessen be a Bujtosi palotába…

És mindegy mit hoz a sors. És mindegy, hogy ez életem legrosszabb, legüresebb, leghiábavalóbb éve, akkor is maradjon meg valami becsvágy, valami nemesség, valami íz, valami tartás, hogy az egyetlen főre főtt lecsóban is lehet megváltás, huncut somolygás és tisztes férfierő.