Először a hírekről mondasz le. Aztán szépen félrerakod a megrögzött véleményed, mint James Dillingham Young, amikor Dellát arra kéri tegyék félre a mihaszna ajándékokat. Széttöröd a rádiót mint Charlie. William Fosterként járod a várost, amiben mindenki megbolondult. A várost, ahol csak az számít, hogy kinek látszol, kinek játszol, hiszen elmúlsz húsz és elmúlsz negyven és elmúlsz szépen, halkan és csendben. Kihúzod a netet, mint édesanyád, aki a stand by-t úri huncutságnak tartja, nem akarod tudni ki, kit tart fekáliának a politikában. Nem akarsz sem félni, sem rettegni a mindig kétséges és homályos holnaptól. Nem akarod tudni, milyen lesz az idő, hiszen azt a Jóisten dönti el. Cseppet sem érdekel, ki hol evett, ki kivel itta le magát a sárga földig. Nemet mondok az infulencer világra, a 100D szempillaspirálra és a kedvezményesen kapható infulencer ajánlotta szájfeltöltésre. A családi kirakatokra. Eszembe jut Arany, akinek minden szava arany, hogy asszondja; "szülőhelyem Szalonta, nem szült engem szalonba, ezért járok naponta, erdőbe és vadonba..."

És amikor már nincs ordító tv, kiabáló rádió, mocskosul fecsegő net, az összes újságra krumplit pucolunk, amikor megállítod a kampányt, a reklámokat, akkor elkezded Ákost dúdolni;

Aludj el szépen, szép, új világ...