Szakad az eső. Az ezüst eső. Ömlik. Bugyborékoló cseppek kísérik a nagy eső éjjeli útját. Micsoda fázós, nedves május köszöntött a világra! A világ egy szétázott dunyha alatt vacog. Csak néhány vízhatlan lélek csámborog a párát ziháló végtelen felhők alatt. Kerülik egymást, mint vadak rebbennek szerteszét, félik egymás neszét. A sarkon, ha befordulnék láthatnám, hogy zokogsz, arcod az égnek fordítva. Évekig könnyek nélkül sírtál, zokogásodat suhanó, éjjeli teherautók zúgásának gondoltad, csak mi tudtuk, hogy a torz mosolyok mögött árnyék benned a vágy. Most majd átmos a bíbor eső. Most a legdermesztőbb éjjel, nyarat rajzol a dermedt lélekbe és izmaidban apró remegésként csírázik a sosem volt koppanó erő. Hol vannak már a plakátmagányban ázó lázálmok? Hol van a pislákoló éjjeli lámpa, amit azért gyújtottál, hogy hazataláljon hozzád a remény? Hol hallatszik az apró suttogás, az izgatott kopogás? Hol van a viharálló mosolyálom, a csodaízű holnapról? Az eső szelídül, a 120-at verő negyeddel is eldöcög. Három tőggyel is ellik a tehén. Figyeld a lélegzeted! Gyűjthetsz ládába fialt kincseket, szállhatsz az esőfelhők felé, a boldogság mégis egyetlen, orkánálló bárkában lakik; "Wolkenlos", ennyi áll az orrára írva...