"Nem sok virágvasárnapja van, ha így folytatja..." - hallgattam pulyaként és bár fel nem fogtam a képes szavak jelentését, ám az aggodalmaskodásból, vagy éppen a lefitymáló hangsúlyból megéreztem, mit jelent ez a mondat.

Virágvasárnap. Micsoda ünnep! Jézus szamárháton királyoknak járó üdvözlet mellett vonul be a szent városba, Jeruzsálembe. A jóemberek pálmaágakat hoznak magukkal és a földre helyezik, ahol elhalad. Na meg a ruhájukat vetik elé. Ez volt a korabeli "vörös szőnyeg"; valódi "sztárként" ünneplik. A német nyelvben egyébként az elnevezés is őrzi a cselekményt: "Palmsonntag" a hivatalos neve, nem pedig "Blumensonntag".

Virágvasárnap misztikus, transzcendens értelmét csak jóval később értettem meg. A magasságát és mélységét ezeknek a napoknak. Mekkora ellentmondást találunk az ünneplő közönség és a nagypénteki borzalom között. Hogy lehet, hogy az éljenző tömeg nemsoká Barabás mellett dönt, és skandálva követeli a kezét mosó Pilátustól; "feszítsd meg"!

A döbbenet pedig az, hogy a szamárháton közlekedő, szelíd istenfiú pontosan tudja, a mosolygó, éljenző sokadalomból a halálát követelő csőcselék közé kerül. És csak annyit mond: "bocsáss meg nekik, nem tudják, mit cselekednek..." A virágvasárnap szakrális jelentésén túl Kleist Koolhass Mihálya, na meg Sütő András lócsiszárja is itt él bennem. Hordozom, mint bioszámítógép, az "ingramok" lüktető világában. Ha lehunyom a szemem feldereng egy régi kép, hangok, illatok, zajok, szagok. Feldereng egy régi történet; isten járt, jár közöttünk és hiszem jól van ez így...